Történt ugyanis, hogy az athéni finálé utolsó másodperceiben, amikor 8-7-es magyar vezetésnél a szerbek emberelőnyben támadtak, és Sapics keze lövésre lendült, a nézőtéren éles sípszó harsant. Az általában gól előtti szituációkból ismert mozdulatsor megtört, a játékos értetlenkedve bambult ki előbb az egyik játékvezetőre, majd a másikra, ám hiába kapott észbe, hogy a fütty máshonnan szólt, már csak egy gyengécske löketre telt tőle, és azt Szécsi könnyedén fölé tolta. Az eredmény maradt 8-7, Magyarország ezzel megvédte olimpiai bajnoki címét. Az ismeretlen segítő kilétét sokáig homály fedte, aztán híre járta, hogy Szilágyi Péter, az új-zélandi női kapitány avatkozott be a sorsdöntő pillanatban a meccs menetébe; tegnapi beszélgetésünket ezért e kissé hihetetlen információtesztelésével kezdtük, és a „vádlott” elismerte vétkét, ami számunkra persze inkább érdem.
– Igen, bevallom, én voltam – kezdte Szilágyi. – Egy új-zélandi és egy volt egri játékosommal ültünk hármasban a lelátón, és abban a szituációban úgy éreztem, cselekednem kell. Hát megtettem. Poénból szoktam is mondogatni, hogy eddig két magyar fütyülhetett olimpiai döntőben: az egyik Kiszelly Gábor volt, aki Athénban a nőknél fújt, a másik pedig én. De nem biztos, hogy jó, ha ez nyomtatásban is megjelenik, nehogy a szerbek megnehezteljenek.
– Nincs különösebb oka az aggodalomra. Egyrészt kevés a belgrádi előfizetőnk, másrészt a női szakágban a szerbek nem tartoznak a komoly riválisok közé.
– Ez igaz, de attól még vezethetnek nekünk meccset, és a nőknél hat-hét csapat annyira közel van egymáshoz, hogy csak nüánszok döntenek közöttük.
– Ezzel meg is érkeztünk eredeti témánkhoz. Lélekben már megkezdte a magyar kapitányi pályafutását?
– Természetesen, bár a munkát csak február 1-jén veszem fel otthon. Addig az új-zélandiakkal még elmegyek a brit nemzetközösségi játékokra Ausztráliába. Január 28-án vagy 29-én játsszuk az utolsó mérkőzésünket, majd másnap repülőre ülök, és irány Budapest.
– Messzebbről nem is érkezhetne, és itt nem kizárólag a kilométerben mért távolságra gondolok.
– Tényleg, szinte mindegy, Új-Zélandról kelet vagy nyugat felé indulok Magyarországra, végül körülbelül egy óra a differencia. De a szakmai különbség most már nem akkora. Mert míg az új-zélandi férfipólót a világ harmadik vonalába sorolom, addig a női már elérte a másodikat. A tavaly nyári montreali vb-n nemcsak részt vettünk, de tizenkettedikek lettünk.
– A magyarok pedig elsők. Erőn felüli, kicsúszott eredménynek tartja, különösen az athéni olimpia 6. helyezése után, vagy ez a realitás, így az ön elé állított mérce is?
– Jó kérdés. A férfiaknál egyre egyértelműbb, hogy a magyar és a szerb válogatott kimagaslik a többi közül, a nőknél viszont roppant kiegyenlített lett a mezőny. A tengerentúliak, az amerikaiak, a kanadaiak és az ausztrálok bármikor nyerhetnek, az olimpiai bajnok olaszok csak 7. lettek a vb-n, de velük is számolni kell, az oroszokkal és a görögökkel nem különben, és a hollandok is új kapitánnyal, a junior vb-győztes csapatukra épített kerettel vágnak neki a folytatásnak. Az olimpia után mindenütt nagyobbak a mozgások, női csapatokra ez magánéleti okok, családalapítás, gyermekszülés miatt különösen igaz.
– Öntől senki nem várja, hogy mindjárt generációváltást vezényeljen le. Egyrészt, mert Athén után már kicserélődött a keret, a mostani társaság sikeres és fiatal, másrészt, mert úgyis olyan szűk a kínálat, hogy ha akarna, akkor sem tudna merőben újat alkotni.
– Egyetértek. A világbajnokok védettséget élveznek majd nálam is, csak az kerülhet be a helyükre, aki többet nyújt náluk. Ugyananynyi kevés lesz a cseréhez. Így viszont az esetleges kimaradón kívül mindenki örülhet, ha mégis változtatok, mert ez csak azt jelentheti: még erősebb lett a csapatunk.
origo.hu
Magyar csoda: a zongorista, akit Amerika is ünnepel
