Bankisten az ökörkörben

Sejtettem, hogy az egyetlen fogyasztható tévés társasjátéknak is vége, amikor néhány hete a szerencsétlenül dramatizált reklámblokkocskákban Gundel Takács Gábor bejelentgette, hogy ezentúl félórában minden napra jut egy alku. Fölzabálta tulajdon népszerűsége és bevethetősége a nézettségi háborúban. Nem sokat tévedtem. A szikár, áttekinthető, arénaszerű, épp ezért elviselhető térből a műsor átkerült egy meghittnek szánt, részben Kádár-kori nosztalgiákkal játszadozó, részben a ma divatosnak gondolt, színes, azonosíthatatlan gagyi tárgyakkal kaotizált idegesítő játéktérbe. (Sokszor elgondolkodom azon, hogy a mai kulturális és beszélgetős műsorok díszlettervezőit látta-e már közelről pszichiáter, mert jobb későn, mint soha. Bár az is megfordult a fejemben, hogy a nyomasztó, ócska tér kialakítása szándékos, és üzenete is van, mégpedig olyasmi, hogy a néző örüljön, hogy egyáltalán ilyet kap, mert jobbat nem is érdemel.)
Az eredetileg fegyelmezett szerkezetű, világosan két részre osztható játékból egyetlen kérdés híján kikerült a műveltségi kérdések blokkja, s maradt a puszta táskanyitogatás. Így jóval esetlegesebbé vált, ki játszhat a pénzért vagy mostantól DVD-csomagért, homokóráért, sportszerekért. E húzással az igényesebb közönséget valószínűleg sikerült törölni a nézettségi listáról, igaz, a kisember ezután már csapatban, csoportosan, kvázi kocsmai, haveri körben is majdnem hogy beszólhat az igazgató úrnak. Majdnem, mert alapvetően Gundel Takács Gábor szól be a kisember nevében, és majdnem, mert az igazgató úr személyesen soha nincs jelen, de mostantól ott áll az asztalon a régimódi fekete telefon, a táskanyitogató szerencsés illető azon át pikírtkedhet a nagy mogullal, ha van mersze, és ha egyáltalában eljut odáig a játékban, s nem hagyja magát menet közben megvesztegetni az ésszerű kompromisszumnak csúfolt megalázó pénzajánlatokkal.
Az igazgató úr által kínált öszszegek sohasem nagyvonalúak, sohasem keltenek örömteli meglepetést, sohasem képezik valódi, rugalmas és élvezetes alkudozás tárgyát. A kisember semmi másban, csak ingatag szerencséjében bízhat. A bankvilág mint valami ókori, nem túl kegyes, rideg isten mutatkozik meg immár naponta a félórás főműsorban. Az eredetileg szikár, tipikusan tévés műsorszerkezetet rontja az is, hogy a legkisebb és a legnagyobb pénznyeremények kilövésekor torz, gagyi zenére kell örömködniük, táncikálniuk a játékosoknak, akárha zenegép szólna a kocsmában.
A tévéműsorok kricsmisedése különösen a kereskedelmi csatornákon általánosnak mondható jelenség, kérdés, hogy mi lehet az oka. Miért gondolják a szerkesztők, hogy pont ez kell az úgynevezett kisembernek? Talán már arra sincs pénze, hogy néhanap elmenjen a haveri ökörkörbe, s legalább fizetésnapon egy rundra meghívja a cimborákat? A távkapcsoló-nyomogatás mégiscsak költségkímélőbb mulatság?
(Áll az alku. TV2, 20.05.)