Benes mosolya

Nagy Testvérként tekint Eduard Benes volt csehszlovák államfő a prágai külügyminisztérium épületébe igyekvő diplomatákra, s csupa mosolygós tekintettel találkozik. A nyugati turisták számára egyre népszerűbb cseh főváros egyik központi terén az arra járó európai polgárok megpihennek a tiszteletet parancsoló idős úriembert ábrázoló szobor talapzatán. Csehországot a Benes-dekrétumokkal együtt befogadta az egyéb ügyekben oly kényes unió, így aztán Prágában azon nyomban szobrot emeltek az egykori elnöknek. A tavalyi avatáson ott tolongott a cseh politikusok apraja-nagyja, a nemzeti lobogó mellett pedig ott fújta a tavaszi szél a csillagos kék zászlót is. Edmund Stoiber bajor miniszterelnök provokációnak és a jószomszédi kapcsolatok elleni támadásnak minősítette a prágai külügyminisztérium előtt felállított Benes-szobrot, s még az egyébként szótlanságáról híres magyar szocialista diplomácia is ejnye-bejnyézett egy kicsit az ügy miatt. Benes pedig elmosolyodott ott fent a talapzaton, majd magában felidézte az általa szignált dekrétumokat, amelyek a II. világháború utáni új, egységes csehszlovák nemzetállamnak a német és a magyar nemzetiségtől való megtisztítását célozták.
Most újra felforrósodott a levegő a Benes-dekrétumok, a magyarok meghurcoltatásai kapcsán, lényegi változás azonban aligha várható. Jirí Paroubek cseh miniszterelnök közvetett bocsánatkérés-féleségét nem a nagy nyilvánosságnak szánta, így ma már alighanem visszaszívná az egészet, hisz Václav Klaus államfő gyors bírálata választási kampánykérdéssé tette az ügyet. Pedig Prágában alapvetően nincs vita Benes megítéléséről. Tavaly a cseh parlamentben csupán egyetlen olyan képviselő akadt, aki nemmel szavazott a volt elnök érdemeit méltató törvényre. Baloldaliak, jobboldaliak és kommunisták mélységesen egyetértettek abban, hogy Benesre és tetteire méltán lehet büszke Csehország. Nehéz mit tenni ezen vélekedés ellen. Az a tizenötezres magyar közösség, amely ma cseh állampolgárként él, nincs abban a helyzetben, hogy asztalt csapkodjon. Számukra az egyetlen cél az asszimiláció megfékezése. Tény, ez utóbbi szomorú folyamathoz a prágai politikának vajmi kevés köze van. Nem úgy, mint a Benest úgyszintén istenítő Szlovákiában, ahol magyarok ellen kampányolni még mindig jó recept a választási sikerhez.
A magyar–cseh viszony a Benes-ügyet leszámítva jónak nevezhető. Egy konfliktuskerülő, óvatos magyar diplomata akár úgy is fogalmazhat, hogy alapvetően problémamentes a kétoldalú államközi kapcsolat. Egy magyar diplomatának – ráadásul, ha az történetesen a Magyar Köztársaság elnöke – egyetlen mondatot kell mindenképpen kerülnie, ha Prágában nyilatkozik. Ez pedig így hangzik: a Benes-dekrétumok kérdése nem jelent problémát a magyar–cseh kapcsolatokban. Sólyom László mégis fontosnak tartotta ezt kijelenteni. Ráadásul Václav Klaus jelenlétében, aki kisebb dührohamot kapott annak hallatán, hogy a cseh miniszterelnök – közvetve – bocsánatot kért a meghurcolt magyaroktól. Nem tudni, válaszgesztusnak szánta-e a magyar államfő a Benesre vonatkozó nyilatkozatát, vagy egy átgondolatlan, gyors véleményformálásról volt-e szó, de bármelyik változat legyen is igaz, diplomáciai hibaként könyvelhető el az eset. Újabb hibaként, hisz nem is olyan régen a felvidéki magyarok körében keltett döbbenetet, hogy szlovákiai látogatása kapcsán Sólyom László nem találkozott a Magyar Koalíció Pártjának vezetőivel.
Benes ismét mosolyog a prágai talapzaton.