Zarándoklatok célpontja lett IV. Béla király szent életű leányának sírja már közvetlenül a halála, 1270. január 18. után: testi-lelki betegségben szenvedők, különböző sorscsapások alatt roskadozók keresték fel a dömés apáca nyughelyét, hogy közbenjárását kérjék. Ráskay Lea legendájából megtudhatjuk azt is, milyen volt eredetileg Margit sírja, ahová a zarándokok járultak: a koporsót földbe temették, de nem hantolták be tizenkét napig, hanem „egy otromba faragatlan követ” helyeztek rá, majd legfelül vörös márványból faragott sírlapot, amelyre egy fehérmárvány lap is került. Ezen látható megfaragva a felhévízi Boch Benedek csodája: a hétesztendős gyermek a rászakadt pincetető súlya alatt meghalt, ám a szomszédok és a rokonság állhatatosan imádkoztak Margit közbenjárásáért, miközben az apa vecsernye után, éjnek idején a közeli sírhoz zarándokolt. Hamarosan csoda történt, és a gyermek megelevenedett.
A romkert 1958-as ásatásainak eredményeként kiderült, hogy a sírüreg a templom tengelyében, a diadalív alatt volt, sőt előkerült két, a sírhoz tartozó apácafejet ábrázoló szobortöredék is. A maradványok alapján először Lux Kálmán rekonstruálta a síremléket, majd eltérő koncepció alapján Lővei Pál.
Margit koporsójához olyan hatalmas sokaság zarándokolt éjjel-nappal, hogy maguk az apácák, a szent rendtársai sohasem térdepelhettek oda a nagy lökdösődés miatt. Nem is tetszett ez nekik, és 1499-ben engedélyt kértek és kaptak legfőbb elöljárójuktól, hogy évente tíz alkalommal felkereshessék Margit sírját, és ez idő alatt a templom ajtaját zárva tartsák.
A sokszor mozgásképtelen vagy vak betegeket rokonaik, ismerőseik, jótevőik vezették a sírhoz, és a szenvedők a csodatévőnek tartott szent földi maradványainak közelében kértek bajaikra enyhülést. Orvostörténeti szempontból is érdekes leírások maradtak fenn: többek között a közeli, Gellért-hegy alatti ispotályból hoztak betegeket Margit koporsójához, de voltak olyanok is, akik messze földről zarándokoltak ide. Vakok nyerték vissza látásukat, a megnémultaknak megeredt a nyelvük, bélpoklosoknak, köszvényeseknek múlt el a betegségük, sőt a sír közelében egy rendkívül súlyos sérvbeteg is azonnal meggyógyult. Vélhetőleg valamilyen elmebetegségben szenvedhetett az a Márton nevű somogyvári férfi, aki családtagjait életveszélyesen bántalmazta; némelyek ördöngösnek is tartották, és ezért szekéren, leláncolva szállították a sírhoz. Fél óra múlva üvölteni kezdett a szerencsétlen, hogy már meggyógyult, ám senki nem hitt neki, és biztonsági okokból még egy óráig láncon tartották. Hamarosan azonban megnyitották bilincseit, mert látták, „visszanyerte elébbi okosságát, szelídségének szokását”.
Nem meglepő, hogy Margit sírját és földi maradványait nagy becsben tartották a Domonkos-rendi apácák, és amikor a mohácsi csatavesztés után az országot elözönlő törököktől rettegve ők is menekülni kényszerültek, szerény ingóságaik, könyvtáruk mellett szent életű rendtársuk csontjait is magukkal vitték előbb Nagyszombatba, majd Pozsonyba. Igaz, néhányszor kísérletet tettek a szigeti kolostorba való visszatérésre, ám a zűrzavaros időkben nem maradhattak tartósan hajdani hajlékukban. A legenda szerint, amikor 1541-ben végleg menekülniük kellett, a török csapatok gyors közeledése miatt olyan kevés idejük volt a csomagolásra, hogy megfeledkeztek a szent ereklyéiről. Már úton voltak, amikor Margit megjelent nekik, és szemrehányást tett: „Miért hagytatok engem vissza az ellenség dühének?” Mi mást tehettek volna: gyorsan visszafordultak, s magukkal vitték Margit ereklyéit.
A szigetről menekült apácák közössége lassan fogyatkozni kezdett, sorra haltak meg az öregebb nővérek. Egyre kevesebben maradván életben, értékeiket a nagyszombati ferenceseknek és a pozsonyi klarisszáknak adták át. Példa erre Antoninus Florentinus dominikánus szerzetes, később püspök egy 1487-es kiadású szentbeszédgyűjteménye, amelyet Szegedi Erzsébet priorissa 1603-ban a nagyszombati ferenceseknek ajándékozott. Az utolsó, Nyulak szigetéről elmenekült apáca 1637-ben, matuzsálemi kort megérve hagyta el e földi világot.
A pozsonyi klarisszák hűségesen őrizték a rájuk bízott kincseket, és magukkal hozták 1719-ben Budára is, ahol új kolostoruk épült az Úri utcában. Ám amikor 1782-ben II. József feloszlatta rendjüket, az államosítás során minden elveszett. A felvilágosult kalapos király különösen rossz szemmel nézte az ereklyék tiszteletét, de aligha véletlen, hogy egyetlen emlék azért megmaradt a lefoglaltak közül: Szent Margit vas vezeklőöve talán éppen igénytelensége miatt nem volt különösebben fontos az állami kincsvadászoknak. Bezzeg az 1512-ben készült aranyozott ezüstládikát, amelyben a szent koponyáját tartották, elkobozták, pénzverdébe vitték és beolvasztották. A benne őrzött fejereklyét, valamint egy egyszerű faládában a klarisszák oratóriumában tartott további csontokat a ferences kolostor udvarán rakott tűzben elhamvasztották. Más módon, de azok az ereklyék is eltűntek, amelyeket Margit nagy tisztelője, Batthyány Ignác püspök szerzett meg.
E pusztítás legsúlyosabb következménye talán nem is az emlékek megsemmisülése lett, hanem az, hogy – Bálint Sándor kifejezésével élve – Margit kultusza nem eresztett gyökeret újkori parasztjámborságunk televényébe. Nem fűződnek Margit személyéhez jámbor szokások, hiedelmek vagy akár babonák; a vezeklő szent virágzó középkori kultusza, népi tisztelete semmivé lett, s a jelek szerint alakja az utóbbi kétszáz évben jobban foglalkoztatta az írástudókat, mint az egyszerű népet. Talán tudta, de legalábbis érezte II. József is, milyen hatással lehetnek rendelkezései Magyarország jövőjére. Hiszen jelentős nemzeti integratív erő lehetett volna Szent Margit alakja, az országért, de főként a nemzetért vállalt áldozathozatal szimbóluma, az együvé tartozás jelképe.
Befejező rész jövő szombaton
Krúdy Gyula kevéssé ismert kisregénye, a Szent Margit nyitó képsora huszadik század eleji városi búcsút rajzol az olvasó elé. „Budapest csaknem valamennyi katolikus leánykája felvonult a szigeti szent királyleány tiszteletére. Itt voltak az iskolás leánykák a maguk tarkabarka ruhácskáiban, mintha egy nagyváros különös tavasza jött volna versenyezni a nagy természet tavaszával” – írta. A hivatalosan csak 1943-ban kanonizált Margit újabb kori tisztelete szoros kapcsolatban áll a romok megtalálásával és feltárásával. A vezeklő királyleány alakját a XIX. század végi, XX. század eleji katolikus lelkipásztori buzgóság egyre hangsúlyosabbá tette. „Szent Margit tanítá meg újra imádkozni a magyar nőket” – jegyezte meg Krúdy.IV. Béla lányának legújabb kori tiszteletét a kor jeles egyházi szónokai is előmozdították, és Prohászka Ottokár, Bangha Béla, Szívós Donát, Bőle Kornél munkálkodása nem is maradt eredmény nélkül. Az 1938-ban Budapesten tartott XXXIV. eucharisztikus világkongresszus legfényesebb rendezvényén, a hajókkal tartott körmeneten a Szent István gőzös és a menetben szereplő többi hajó megkerülte a Margit-szigetet, amelynek partján cserkészek sorfala állt; a kongresszus búcsúrendezvényén Eugenio Pacelli, a későbbi XII. Piusz pápa külön beszélt Margit életszentségéről. Bár Margit szentté avatásának története több száz éves, maga a kanonizáció csak 1943-ban történet meg, XII. Piusz uralkodása alatt. A szentté avatásának és születésének hétszázadik évfordulóján tartott ünnepségek tovább erősítették Margit tiszteletét, amelyet a háborús időkben az önkéntes áldozatvállalás hangsúlyozása miatt a politika is jó szemmel nézett.Ötven után természetesen semmilyen nagyobb egyházi eseményt nem engedélyeztek a szigeten. Paradox módon mégis ez a sötét korszak alapozta meg a szigeti Margit-kultusz továbbélését, hiszen az ásatások révén egyre több ismerethez jutottunk a királylány életének helyszínéről és középkori tiszteletéről. A romoknál tartott első szabadtéri szentmisét 1979-ben engedélyezte az Állami Egyházügyi Hivatal. Bár a főpapi mise híre semmilyen publikus formában nem terjedhetett – még a két egyházi hetilap sem adhatott róla hírt előzetesen –, mégis mintegy ezer hívő jelent meg január 21-én a romoknál. A misén a Budapesten egyetlenként meghagyott katolikus leánygimnázium, a Patrona Hungariae növendékeinek énekkara énekelt. Lékai László homíliájában a békeszerző királylányról beszélt, aki megjavította apja, IV. Béla és öccse, V. István elmérgesedett viszonyát. Lékai bíboros szerint nem csupán a generációs ellentétek elsimítására ad ez példát, hanem napjainkban a világnézeti különbségeknek a szeretet és imádság erejével történő áthidalhatóságára is. A hideg januári időben tartott szabadtéri mise hagyományt teremtett; Lékai László nyolcszor, Paskai László tizenhat alkalommal vezette a szertartást, és a sort Erdő Péter esztergomi bíboros érsek is folytatja.
