Egy könyvet használok most ép foncsorú tükörnek – korrekt, részletes, alapos, nem homályos, nem torzít, nem kicsinyít. Egy könyvet, amely, mily divatos, a magyar borról szól.
S aki a tükröt készítette, egy szikár angol férfiú, bizonyos Alex Liddell – ő az ezredforduló táján végigutazta Magyarországot, feltérképezte a régi és új borászatokat, kóstolgatott és szigorú jegyzeteket készített. Összerakta az ezernyi mozaikdarabkát egy csaknem 350 oldalas munkában. Nem is volna ebben semmi meglepő vagy újszerű, ha nem éppen az ő keze tartaná orrunk elé ezt a tükröt. Ugyanis írtak már külföldiek Magyarországról épp eleget, hideget-meleget, inkább félreértelmezett furcsaságokat, mint ditirambot, de angolok aztán kevesen. Alex Liddell sem érzelmi elfogultságainak engedve utazott Tokajba, a Balaton mellé vagy Hajósra, hanem egyszerű munkafeladatul kapott bennünket (nemzetközi hírű borszakíró lévén jegyzett is pár könyvet a témában – például Madeiráról). Új könyvének címe: Magyarország borai. Megjelent 2003-ban angolul (The Wines of Hungary) és 2005 legvégén magyarul. A kötet fülszövege szerint ez a legjobb könyv, amelyet az utóbbi tíz évben a magyar borról írtak.
Mielőtt beleszaladnánk a csábító részletekbe, csak jelzem, hogy Liddell művéről rögtön egy másik derék angol jut eszembe (írtam róla a Lugas sorozatban): John Paget. Vagyis: Paget János erdélyi gazda. Aki szintén kiadott egy nagyszerű, kétkötetes munkát Hunniáról, de még 1839-ben, és ő is tett, noha az egész akkori országról és Erdélyről írt, szóval ő is tett kritikus megjegyzéseket a reformkori szőlőkről és borokról. (Majd magyar lett, sőt ma úgy mondanánk: sztárborász.) Persze Liddell nem ismeri Paget munkáját (fordítójának ajánlani kéne), de az elfogulatlan, olykor szenvtelen attitűd, amely mindkettejüket jellemzi, bizony közös. És az is, hogy mindketten példátlanul nyitottak, impulzívak, sohasem lekezelők és valóban „függetlenek”. Ó, dicső szabadság! – nem bénítja tollukat piaci érdek, csordaszellem, irányzatok, táborok szerinti elfogultság, kánonokhoz való aggályos igazodás. Nincs trend, ösztöndíjelvárás, kiszorítósdi. Érték, minőség, elvégzett munka van. Ennyi az egész.
A könyv lényegében három fejezetből áll: Jelenkori történelem, A magyar borkultúra és A borvidékek és borászaik a címük. (Természetesen a harmadik fejezet a legterjedelmesebb.) Csak üdvözölhetjük a szerző tárgyilagosságát: idegen létére igen jól ismeri a magyar történelmet, különösen a közelmúltat; a késő kádári és a rendszerváltozás körüli időszakot példamutató higgadtsággal és eleganciával írja le. Áttekinti a magyar borkultúrát összes értékével és nyavalyájával együtt (azért egyáltalán nem tagadja le a dicső múltat, amely néha szép csúcsborokban jelent meg). Borvidékek, hegyközségek, oktatás, hagyományok. Talaj, klíma, szőlőfajták – Liddell leír minden hungaricumot borászati téren, de sajna – mintha nem volna hozzájuk elég bizalma vagy ismerete – nem tarja őket nemzetközi fajsúlyúnak. Különösen azzal a kadarkával szemben könyörtelen, amelyet igen sok borász tart a jövő egyik zálogának. De megkapja a magáét a pintes, a kéknyelű, a leányka, aztán a tokaji furmint is mint száraz boralap (a tokajiak érdeklődésének homlokterébe épp most került a száraz tokaji kérdése), hogy az ezerjóról vagy a cirfandliról ne is beszéljek. (Liddellnek egyedül a királyleányka iránt van bizalma: „ha jól csinálják, az összes »keleti« fajta közül ennek van leginkább jövője a külföldi piacon” – írja.)
A birtokokról és a borászokról készült terjedelmes anyag a szerző szándéka szerint is „makrofelvétel” – 2000 áprilisa és 2001 májusa közötti állapotokat tartalmaz, amely kép, tekintve a magyar borászat pillanatnyi kondícióit, folyamatosan változik. Az állókép tehát behatárolt időszakot mutat: Liddell – megszámoltam, és elképesztő a szám – 304 birtokot és borászatot járt be. Ebből részletes leírást ad 102 borászatról, a maradék 202-t csak felsorolja vagy néhány rövid sort ír róluk. A részletesen bemutatott borászatoknál birtoktörténet, gazdasági háttér, igen alapos szőlészeti-borászati technológiai leírás, borkészítési „filozófia” (Liddell szerencsére egyetlenegyszer sem írja le a ma oly gátlástalanul használt „filozófia” szót) és korrekt borbírálat szerepel. Persze ez a kötet legérdekesebb, egyben legsérülékenyebb anyaga: úgy próbál objektív lenni, hogy noha nem tagadja meg személyes vonzalmait vagy stiláris elfogultságait, de ezt csak a legkivételesebb pillanatokban engedi meg magának. Ezért aztán nyugodtan mondhatja egy nagy hírű borra, hogy „érdektelen” vagy „súlytalan”, egy borvidékről meg azt, hogy „öntelt” (!). A legnagyobb magyar borász, Szepsy István aszúinak minden kiválóságáról ezt: „Tisztelem kerekségüket és kifinomultságukat, és azt a tényt, hogy semmilyen kompromisszum nem rejtőzik bennük, ami a minőség rovására menne, mégis, vonakodva bár, de meg kell vallanom, hogy nem ez a stílus az, ami engem a legjobban vonz. Jobban szeretem a nagyobb mélységet és testet.” Vagy megteheti, hogy egy év borászát nem szerepelteti a részletesen bemutatottak között minőségi színvonalának esése miatt. De nem fukarkodik a dicsérettel sem: Sopron térségében például azt a potenciált látja, sokakkal ellentétben, hogy a borvidék lekörözheti osztrák riválisát. (És legújabban a 2003-as Ráspi fertőrákosi kékfrankos selection bizonyít is, s ahogy egy szaklap írja, „mérföldkő a hazai vörösborok világában”.) Vagy a Somló – úgy hiszi Liddell, hogy még most is „rendelkezik a világklasszis borokat adó potenciállal”. (Itt is van egy számomra oly kedves meglepetés: a szerző fölfedezi a Kis-Somlyót is egy kis-somlyói borász, Végh Rezső személyében, akinek „megdöbbentően izgalmas” borait kóstolta; 1994-es olaszrizlingje a „megvilágosodás erejével hatott” rá, sőt „a legjobb bor, amit ebből a fajtából valaha is kóstoltam”.) Liddell a magyar borászat legnagyobb problémáját az állandó tőkehiányban látja – ennek ellenére summázatul azt mondja, hogy sok nagyszerű és állhatatos borász munkájának eredményeként reménykedni lehet. „A magyar borok reneszánsza egészen biztosan folyamatban van: nem a múlt újrateremtéséről van szó, hanem egy, a múltra is építő, de ugyanakkor előremutató fejlődésről. Tovább fog tartani, mint azt kívánnánk, de a legfontosabb, hogy már elkezdődött.”
Nos, 2001 óta is, a könyvből olvasható módon is, ízlésem szerint is egy réges-régi teóriámat látom a legszívesebben a Liddell-féle tükörben: mennyi még a parlag, mennyi még a kihasználatlan potenciál mindenfelé az országban! Vaskeresztestől, Ságtól a Somogyon át Pusztamérgesig és Debrőig. Nosza, barátaim, rajta, vonuljatok ki az elhagyott szőlőhegyekre, és nézzetek körül! Számoljatok, mérlegeljetek, és azonnal vegyetek földet. Irtsatok dzsungelt. Telepítsetek szőlőt. Építsetek birtokot. Vágjatok bele! Szép, nemes, okos és értelmes életprogram.
origo.hu
Így született meg a rendszerváltoztatás legendás beszéde 1989-ben
