Életműmorzsák Márai Sándortól

A régi szerető címmel adta ki Márai Sándor kötetben meg nem jelent elbeszéléseinek harmadik, befejező részét a Helikon.
A jó ideig nemkívánatos író életműmorzsáinak összeszedése a teljesség szempontjából bizonyára üdvös dolog, azt azonban jobb leszögezni, hogy A régi szerető inkább irodalomtörténeti érdekesség, mint az író munkásságának megkerülhetetlen része.
Márai Sándor, bár több műfajban alkotott, és regényfolyamai is fontosak a magyar irodalom számára, inkább naplóival van jelen a legjobbak között. Az, aki a naplók, a Föld, föld! vagy az elfelejtett, de annál jobb Csutora elegáns, pontos és nagyvonalú szerzőjeként tartja számon az írót, nehezen érti, hogy miért ír novellát Napóleonról, a szentté válás mibenlétéről elmélkedő Szent Sebestyénről, a hirtelen emberivé váló matematikatudósról vagy a torreádorról, aki a tőrét maga elé fektetve ír levelet a „senorának”.
A magyarázat annyi, hogy ezek a kis írások napi- és hetilapok számára készültek, a korabeli ízlésvilágnak megfelelően, vélhetően rövid idő alatt, nagyjából azért, mert az írónak is meg kellett élnie valamiből, amíg valamelyik nagy művön dolgozott – és ebben nincs semmi kivetnivaló. (Abban a korban az írók nagy része – még ha napi negyven-ötven soros, fogcsikorgatva írt „kötelező gyakorlatokkal” is – meg tudott élni az írásból: Krúdy, Kosztolányi vagy Karinthy tárcanovellái legitimáltak és néha eladtak egy-egy lapot.) A novella műfaja azonban a novellairodalom aranykorában, a harmincas években is a legnagyobb kihívás volt a prózaírónak, akinek gyakorlatilag ki kell futtatnia a történet keretei közül a történetet, és biztos kézzel ki kell metszenie a lényeget, ha hiteles akar lenni. Egy-két oldalon nem lehet részletesen megmagyarázni, hogy mi miért történt, és közben ki mit érzett, ekkora terjedelemben azt a pillanatot lehet megmutatni, amelybe mindez belesűrűsödik – a novella valójában a kihagyott szavakkal íródik teljessé.
A legnehezebb műfajt Kosztolányi, a mester művelte tökéletesen: akár klasszikus, akár tárcanovellát, akár jegyzetet, akár karcolatot adott le napi penzumaként, egytől egyig műremek. Persze Kosztolányinak könnyű keze volt, és látszólag nem tartozott a filozófus írók közé. (Ez ügyben azért érdemes megfontolni épp az ő sorait: „Mily sekély a mélység, / és mily mély a sekélység.”)
Márainak, a filozófus írónak viszont mindez nehezebben ment. Több novellát megmagyaráz, jó néhány írás végén elmondja, hogy mindez miért volt úgy, ahogy volt, és a szereplő mit gondolt közben a zenéről vagy az euklideszi geometriáról; és az olvasó bosszankodik, mert elvették a játékát, a kihagyott szavak pontos felismerésének örömét.
Hogy igazságosak legyünk: akkor viszont, amikor önéletrajzi ihletésű témát talál, ismét visszatér a fölényes és elegáns Márai – például az utolsó írásban, amelyben az akkor már az emigrációra készülő író leírja Zsüli néni (Hrabovszky Júlia) haldoklását.
(Márai Sándor: A régi szerető, Helikon, Budapest, 2005. 374 oldal, ára: 1990 Ft.)