Elsikkadnak a lényegi kérdések

A régi Fidesz-ellenes vád, a populizmusvád fölmelegítése és Orbán javaslatainak üres ígérgetéshalmazzá degradálása már a lényegi vita része, még akkor is, ha nehéz nyugodtan hallgatni azoknak az érveit, akik Orbánt Lukasenkóhoz és Putyinhoz hasonlítják. Különösen azon nemzetközi jelentések után, amelyek szerint Medgyessy és Gyurcsány kormányzása alatt nőtt a korrupció és sérült a sajtó szabadsága Magyarországon. Arról nem is beszélve, hogy a titkosszolgálati múlt alapján Putyin hazai megfelelője nem Orbán. De hagyjuk is ezeket a vádakat, hagyjuk meg a vádlót magába záródó köreit járni, hadd higgye, ráolvasással valóság teremthető. Térjünk a lényegre.
A szocialista–szabad demokrata érvelés a teljesítmények értékelésekor – teljesen természetes módon – azokra a valóban fontos intézkedésekre mutat rá, amelyeket a Medgyessy-kormány megalakulását követő első időszakban hozott, azok közül is kiemelkedően a közalkalmazotti bérek 50 százalékos egyszeri emelésére. Noha ezt a döntést akkor a Fidesz is megszavazta, s a költségvetés akkori helyzete nagyrészt az Orbán-kormány érdeméből tette lehetővé a szociális kárpótlást, ez a mai vitákban – érthető módon – elsikkad. A szocpoltámogatás megemelése, a családi pótlék növelése, a 13. havi nyugdíj bevezetése mind-mind olyan intézkedések voltak, amelyek jelentős társadalmi csoportok, nagyrészt az állami újraelosztásból élők helyzetét javították. Ezeket az intézkedéseket a mai ellenzék vezető pártjának képviselői is megszavazták, s híveikre maradt a fejcsóválás, hogy amennyiben ezeknek az intézkedéseknek a bevezetésére 2002 tavasza előtt is lett volna lehetőség, a polgári kormány miért nem lépte meg.
Ha ezeket a kormány politikai teljesítményét kedvező fényben feltüntető intézkedéseket alaposabban szemügyre vesszük, több fontos megállapítást is tehetünk. Egyrészt azt, hogy az állami újraelosztás mértékének bővülését jelentették, s a társadalomban a rendszerváltozás sokkja óta a korábbinál is erősebben jelen levő jövedelemnövelés igényét elégítették ki. Ha tetszik: népszerű, populáris intézkedések voltak, s sikerességük a mai politikai viták alaptémáira is hat. Ezek az intézkedések azonban – legalábbis a KSH napokban megjelent, rendkívül gazdag adatbázisra épülő és minden rivális intézetnél alaposabb elemzése szerint – érdemben nem tudták megváltoztatni a magyar társadalom 1995-re kiformálódó új egyenlőtlenségi rendszerét. Vagyis a mai Magyarországon jelen levő jövedelmi különbségek szerkezete és mértéke 1995 óta nem változott meg, Bokros Lajos neoliberális intézkedéscsomagja, a privatizáció és a tömeges munkahelyvesztés által megteremtett jövedelmi különbségeket semelyik kormány nem tudta csökkenteni. Gyurcsány Ferenc kormánya sem. A színes és magyartalan „Megcsináltuk.” plakátok áradata csak a szokásos kampányfecsegés része, a problémát érdemben nem befolyásolja.
Mert a probléma, a választók gondolataiban és érzéseiben kimondva vagy inkább nagyrészt kimondatlanul ott fészkelő gond a munkahelyek alacsony száma, az aktív dolgozók és az inaktívak nemzetközi összehasonlításban is egyedülállóan rossz aránya. Magyarországon a rendszerváltozás sokkja óta 3,5 millió munkahely van, s hiába csökkent, majd napjainkban emelkedett ismét a munkanélküliség, a foglalkoztatottak száma lényegében nem változott. 2002–2006 között úgy nőttek a jóléti kiadások, hogy drámaian megugrott az államadósság, és nem jött létre nagyságrendileg több munkahely. Ezzel nem vált lehetővé a munkapiacra belépő új generációk jelentős és növekvő részének munkához juttatása és a munkapiac peremére szorultak visszahozatala a munka világába. A jövedelmi egyenlőtlenségek rendszerében mélyreható változást, ha tetszik, a nemzetstratégiailag kulcsfontosságú középosztályok erősítésében így áttörést Magyarország a 2002–2006-os kormányzati ciklusban sem tudott elérni. Mert a magyar gazdaság továbbra is két, egymáshoz kevés szálon kötődő szektorból áll: a multinacionális cégek 20 százalékos profitrátával működő és bővülő csoportjából és a nagyrészt hazai tulajdonban levő, a magyar munkavállalók döntő részét foglalkoztató kis- és középvállalkozásokból. Ez utóbbiak helyzete, kilátásai kedvezőtlenek, hisz visszaesés, a foglalkoztatotti állomány csökkenése, piacvesztés és a támogatásokhoz, hitelekhez való rossz hozzáférés jellemzi. Az I. Nemzeti fejlesztési terv pénzeit – az EU-támogatásokból is alig részesedtek a magyar vállalkozások – az állam nagyrészt saját szervezetrendszerének finanszírozására, bővítésére használta, vagy a szigorú és túlbürokratizált pályázati rendszert alaposabban ismerő és jobban lobbizó külföldi nagyvállalati körnek juttatta.
Az ország gazdasági helyzetére és kilátásaira sötét árnyként vetül a hatalmasra duzzadt államadósság. És az, hogy ennek csökkentése érdekében Magyarország kormányának még az idén komoly lépésekre kell elhatároznia magát. Legalábbis akkor, ha meg akar még valamit őrizni becsületéből az Európai Unió társországai előtt, akik most már nemcsak szövetségeseink, de a támogatások révén részfinanszírozói is a magyar életnek. Nem csodálkozhatunk azon, hogy az államadósság mértéke nem vált a politikai kampány központi kérdésévé, hisz egyrészt nehezen férne bele a kormányzati sikerpropagandába, másrészt az ellenzéki kihívók sem szívesen vállalkoznak arra, hogy vázolják, a jóléti vívmányok csak új munkahelyek tömegeinek létesítése révén őrizhető meg. Hogy az államadósság nagyságának csökkentésére szükség lesz, az manapság bizonyosnak tűnik, persze kérdés, hogy a szocialisták és a szabad demokraták javasolta újabb Bokros-csomagot kap-e az ország, vagy a polgári szövetség adócsökkentés és vállalkozói munkahelyteremtés programját. Az előbbi, a neoliberális, inflációnövelő, állami kiadásokat megkurtító és a közszférát radikálisan leépítő megoldása alkalmas lenne ugyan a gyors kiigazításra, ám – okulva az 1995-ös tapasztalatokból – jó pár évnek el kellene ahhoz telnie, hogy a szociális sokkból az emberek jelentős része felocsúdjon. Az elégedetlenség radikális tömegmozgalommá válását pedig ne is fessük veszélyként a falra, ám azért néha gondoljunk rá.
Magyarország persze megpróbálhatja a szocialisták és szabad demokraták által hevesen vitatott, és miként 1994-ben, 2001-ben, úgy most is kritizált vállalkozásbarát adócsökkentő politikát. A választók majd döntenek ugyan áprilisban, ám a kampány információdömpingjében lehet, hogy elsikkad döntésük tétje. Nagyrészt a változást ígérő párt felelőssége, hogy az ország előtt álló választás következményeire felhívja a figyelmet.
No meg a sajtó és a közéletet kellő távolságból pásztázó értelmiség feladata lenne a tétek és alternatívák tárgyalása, az összefüggések bemutatása. Ám a hazai nyilvánosság, a hazai sajtó e feladatának továbbra sem tud eleget tenni. Nem tud, mert tagjai vagy felkészületlenek, vagy pedig nem is akarnak eleget tenni, mert mondandójukat a kampány részének tartják. Vádolnak és ítélnek ahelyett, hogy elemeznének, és a felszín alá pillantanának. Persze az is lehet, hogy félnek a riasztó képtől.