Csak az fáj, hogy nem lehettem magyar válogatott

Egy ötezres csendes dán kisvárosban, Rödekróban él. Huszonkét éve döntött úgy, hogy elhagyja Magyarországot, ahol soha nem játszhatott a magyar női kézilabda-válogatottban. Kétszer választották meg a SönderjyskE legjobb játékosának, ma pedig már edzőként neveli azokat a gyerekeket, akik évekkel később a világ összes csapatának – így a magyar válogatottnak is – komoly gondot okoznak. Kurucz Orsolya őszinte vallomása segítséget nyújt abban, hogy megértsük a dán és a magyar kézilabdázás közötti különbséget.

Kurucz Orsolya a dán bajnokság egyik legjobb kapusa volt Fotó: Karin Riggelsen

– Fel tudja idézni az első napját, amikor megérkezett Dániába?
– Azt nem lehet elfelejteni – kezdett bele a történetbe Kurucz Orsolya. – 2003 decembere volt. Próbajátékra érkeztünk meg. Szakadó esőben autóval jöttünk Magyarországról, majd nem sokkal a cél előtt eltévedtünk. El is késtünk rendesen, ami azért volt ciki, mert a klubelnök várt bennünket. Szerencsére itt volt akkor Hajdu János (az egykori magyar szövetségi kapitány – a szerk.) lánya, Hajdú Krisztina. Ő segített bennünket mindenben. A sportklub elnöke amúgy a helyi újság sportrovatának vezetője volt. Mosolygott, a késésre csak legyintett, betett a legjobb helyi hotelbe, majd elmentünk edzésre. Három edzést követően azonnal elénk tették a szerződést, gyorsan kellett dönteni, mert odahaza Debrecenben is le akartak szerződtetni.

Kurucz Orsolya (szemben) edzőként is dolgozik Dániában. Fotó: Karin Riggelsen

Kurucz Orsolya világsztárok ellen játszhatott

– Mindenképp ott akarta hagyni Magyarországot?
– Nem. Elsőre fél évet írtam alá, úgy voltam vele, ha nem jön be, akkor hazamegyek. Bejött. Világsztárok ellen játszottam, mintha a labdarúgásban a Premier League-be szerződtem volna. Minden meccsünkön tele volt a csarnok. 

Hetente a világ legjobb játékosai ellen kellett pályára lépnem, de ami ennél sokkal fontosabb, hogy amiben megegyeztünk, mindig teljesítették.

A SönderjyskE akkor feljutó csapat volt, érkezésemkor nulla pont állt a nevük mellett a tabellán. Az első hazai meccsünket a Kolding ellen játszottuk, az ellenfélnél a francia világbajnok Nodjialem Myaro is ott pattogott. Nyertünk. Így mutatkoztam be a dán bajnokságban.

– Említette az előbb, hogy Dániában mindig tartották, amiben megegyeztek, sosem verték át. Magyarországon igen?
– Maradjunk annyiban, hogy bizonyos dolgok nem úgy alakultak, ahogy ígérték. Minden évben voltak ajánlataim, hívott a Debrecen és a Győr is. Dánia előtt Esztergomban védtem, majd a klub tönkrement. Tudták, milyen kapus vagyok, legalább nyolc élvonalbeli csapat keresett, beszéltem velük. Debrecenben kész szerződést ajánlottak. Egyetlen dolgot kértem, azt mondták nem probléma, fizetik. Két nap múlva kihátráltak ebből. Ez volt a magyarországi sport vadkorszaka. Képzelheti, majdnem aláírtam, majd az utolsó pillanatban derült ki, hogy át akarnak ejteni. Ha én ott nem vagyok résen, nem kerülök Dániába, talán az egész életem másképpen alakul. 

Debrecenben annyira biztosak voltak magukban, hogy azt mondták, menjek nyugodtan északra, ha hazajövök, aláírjuk a papírokat. Csak azt nem sejtették, hogy valóban aláírt szerződéssel érek vissza – dán szerződéssel.

Nincsenek szavak, mennyire megdöbbentek. Már egy éve itt voltam Dániában, amikor még mindig szerettek volna megszerezni a debreceniek. Aztán a győriek is, amikor bajba kerültek Herr Orsolya sérülésekor. A Győr kölcsön akart venni, hetekig folytak a tárgyalások a klubommal, nem engedtek el, mert rám akarták építeni a csapatot. 2004 nyarán a dánok kétéves szerződést tettek elém, azt írtam alá. Hogy itt mennyire másképpen gondolkodnak, arra jó példa, hogy a férjemnek is segítettek munkát találni. Mert a dánoknak egyetlen érdekük volt: hogy én jól védjek, jól érezzem magam, s a nyugodt háttér meglegyen. Ha ehhez az kell, hogy a páromnak legyen munkahelye, akkor lesz. 

– Van önben bármilyen megbántottság, sértettség a magyar kézilabdával kapcsolatban?
– Az nem esett jól, hogy egykori ifi- és juniorválogatottként egyszer sem szerepelhettem a felnőtt női kézilabda-válogatottban. Már akkor sem hívtak meg, amikor még a bő keret dolgozott, pedig bőven lehetett volna erre lehetőségük. Volt olyan időszak, amikor a legjobb formában védő kapus voltam az NB I-ben, legalábbis ezt írta rólam a Nemzeti Sport. Legyőztük a Győrt, a Hypobank Wient, Debrecent és még sorolhatnám. Már a dán bajnokságban játszottam, amikor a dán szövetség közzétette azt a statisztikát, amelyben rangsorolta az itteni bajnokságban védő kapusokat. Ezen a listán én az ötödik helyen álltam. Az elsőn a norvégok mindent megnyerő kapusa, Katrine Lunde, aki akkor a Viborgban védett. 

Kurucz Orsolya Dániában találta meg azt, amit Magyarországon nem. Fotó: Karin Riggelsen

A másodikon a brazilok válogatott kapuvédője, Chana Masson. Kakkuktojás lettem, mert az első tizenhárom kapus közül én voltam az egyetlen, aki egyszer sem szerepelhetett hazája válogatottjában. Amikor megláttam ezt a listát, gondolkodóba estem. 

De erre is úgy gondolok vissza, hogy amit Dániában felépítettem, nem cserélném el egyetlen válogatott mérkőzésért sem.

Mert nekem, a családomnak itt jó. Dániában a hétköznapok kiszámíthatók. Ha jó vagy, megkapod a lehetőséget a fejlődésre. Két gyerekünk van, imádnak itt élni, szeretik az iskolát és a kézilabdát is. Ha otthon maradunk, ha sokszoros válogatott leszek, egyáltalán nem biztos, hogy mindez megadatik. Huszonkét éve élünk itt, nem messze a német határtól. Akárhogy is nézem, jó nekünk ebben a kisvárosban. Azzal együtt, hogy akadtak nagyon nehéz pillanatok is.

– Mire gondol?
– 2003-ban úgy érkeztem meg Dániába, hogy egy szót sem tudtam dánul, angolul is csak keveset beszéltem. A klub azonnal beiskolázott egy olyan intézménybe, ahol együtt ülhettem a helyi nyugdíjasokkal, a dolgozókkal. Bentlakásos intézményt kell elképzelni, nem messze a tengertől, ahol a dánok németül tanultak, a külföldiek meg dánul. Ide raktak be engem. Nagyon drága iskola volt, nem lehetett megbukni. Ott azért sokkot kaptam. Az esti edzés után mentem vissza az iskola kollégiumába, hullafáradtam beestem, erre a kandalló előtt táncoló nyugdíjasokat láttam. Nem is akartam hinni a szememnek. A lényeg azonban az volt, hogy három hónap alatt rengeteget tanultam, s mire kijöttem onnan, dánul is meg tudtam szólalni. Ami azért is nagy dolog, mert ebben az országban hihetetlen mennyiségű tájszólásban beszélik a nyelvet. Sokkal később, amikor a dán állampolgársági vizsgára készültem, eszembe jutott ez az iskola. Mert az állampolgársági vizsgát – természetesen – dánul kellett letennem. 

– Sosem jutott eszébe, hogyha jobban menedzseli magát, akkor többet ért volna el?
– Nem hiszem. Ha 2003-ban úgy döntök, hogy otthon maradok, talán néhányszor behívnak a válogatottba. De ez sem biztos. Azzal, hogy kijöttem Dániába, lementem a térképről, miközben életem legjobb döntését hoztam meg. 

Az akkori magyar szövetségi kapitányok nem nézték meg a dán bajnokságot, de ezért nem hibáztatom őket.

Amikor kiérkeztem, nem is foglalkoztam ezzel. Amikor tényleg jól ment a védés, elkezdtem reménykedni abban, hogy mégis észrevesznek. Nem így történt. Kétszer voltam a csapatomban az év játékosa, mai napig a legtöbb mérkőzésen nekem van ennél a klubnál, ezért gyakran „legendaként” emlegetnek. 2012–13-ban is megkaptam ezt az Év játékosa elismerést, miközben ekkorra már teljesen leszámoltam azzal, hogy valaha is a magyar válogatott kapusa lehetek. Ebben az évben a későbbi holland világbajnok, Estavana Polman is játékostársam volt. 

Estavana Polman, a holland válogatott világbajnok játékosa. Fotó: ANP/Iris Van Den Broek/ANP MAG

Ő jött oda hozzám, hogy segítsem a fejlődését. Egy fiatal holland lány tette meg ezt, aki hat évvel később világbajnok és a kumamotói vb legjobb játékosa lett. Magyar kézilabdázó sohasem kért meg arra, hogy segítsek neki. Ez fájt egy kicsit, miközben óriási büszkeséggel töltött el, hogy elismerik a tudásomat. Kapusedzőként dolgozom a Horsens HH Elite felnőtt ligacsapatánál. A dán szövetség területi válogatóin is alkalmaznak. Amikor olvasták a jelentkezésemet, azt mondták ilyen önéletrajzzal ott van a helyem. Ami a magyar válogatottságot illeti, én mindig tiszteletben tartottam az edzők, szövetségi kapitányok döntését, miközben senki sem akart megnézni Dániában. Pedig a lehetőség adott volt. Ám soha nem jelezték, hogy érdeklődnének irántam Magyarországról. Odahaza nem vették figyelembe a tehetségemet, a szorgalmamat, a kitartásomat. Dániában igen. Talán ez volt az egyik legfőbb oka annak, hogy nem igazán vágytam vissza Magyarországra. Túlságosan is megmaradt bennem az a közeg, ami körülvette akkor a magyar kézilabdát. 

– Volt olyan eset, amit a mai napig nem tud elfelejteni a magyarországi sportpályafutásából?
– Igen. Egy nemzetközi kupapárharc első meccsén súlyos vereséget szenvedtünk, majd pénzbüntetésre ítélték a csapatot. Én kaptam a legsúlyosabb büntetést a csapatból úgy, hogy az ominózus mérkőzésen pályára sem léptem. Huszonkét éves, fiatal játékos voltam, aki akkor már több éve védett az NB I-ben. Megkérdeztem az edzőt, szerinte igazságos-e a büntetés. Azt a válasz kaptam, hogy „az élet nem igazságos”. A visszavágót megnyertük, én védtem, de nem tudtuk ledolgozni az első meccsen összeszedett hátrányt. Nem sokkal később, még ugyanabban hónapban a teljesítményemmel kiérdemeltem a hónap legjobb sportolója címet Székesfehérváron. 

Érti, ugye? Először kiszabtak rám egy akkoriban igen súlyos büntetést, majd nem sokkal később kitüntettek. Pont ezek voltak azok a történetek, amelyek miatt nem vágytam vissza Magyarországra.

Azt viszont örömmel látom, hogy mára minden másképp alakult, így a skandináv játékosok is jól érzik magukat odahaza. 

– Férje, Orvos András néhány évvel ezelőtt találta ki a Dániasport című internetes újságot, ami ma már Magyarországon is közismert a sportsajtó körében. Hogy ismerkedtek meg?
– Békéscsabán kézilabdáztam, András pedig labdarúgóként sportolt ugyanott. Csapatuk kapusa tragikus balesetet szenvedett, majd meghalt. Az ő emlékére szerveztek egy focitornát. Annak a végén, a banketten sodródtunk egymás mellé. Azóta is együtt vagyunk. András hamar belecsöppenhetett a magyar sport valóságába, mert a Békéscsaba akkor épp a társadalombiztosítási járulékomat nem fizette. A klubelnök eltűnt, talán Svájcba ment, nekem sem lehetett maradásom. 

Kurucz Orsolya és férje, Orvos András Dániában. Fotó: Lantos Gábor

Innen Székesfehérvárra mentünk. Majd Esztergomba és onnan Dániába. Számomra a férjem jelenléte azért volt fontos, mert erőt tudtunk meríteni egymásból. Gondoljon bele, külföldiként nekem háromszor annyit kellett letennem, mint egy dánnak. Amikor 2004 nyarán aláírtam a kétéves szerződésemet, jött egy új edző, aki kitalálta, hogy a harmadik számú dán kapus lesz az első, engem meg a kispadra ültetett. Az év végére visszaverekedtem magam a kezdőbe, de ezek nem voltak egyszerű pillanatok. Ekkor nagyon nagy támogatást kaptam a férjemtől, amit soha nem fogok neki elfelejteni.

– Mit jelent ma Dániában az a szó, hogy kézilabda?
– Mindent. A férfiválogatott jelenleg az olimpiai bajnok, a világbajnok és az Európa-bajnok. Dánia kézilabdanemzet, a szó legjobb értelmében. Itt a gyerekek nagy része korán találkozik a sportággal. A legkisebb dán faluban is van terem, ahol tudnak játszani. A gyerekek imádnak ott lenni, a klubok nagyon vigyáznak a tehetségekre. 

Óriási közösségépítő ereje van a kis kluboknak, de ennél is fontosabb, hogy a gyerekek életre szóló élményeket szerezzenek a sport, a kézilabda által.

A mai dán kézilabdázás óriási egyéniségei ebből a rendszerből emelkedtek ki. Hatmilliós nemzetről beszélünk, tehát kevesebben élnek itt, mint Magyarországon. 

Az Európa-bajnok dán válogatott ünneplése Koppenhágában. Fotó: Sebastian Elias Uth/Ritzau Scanpix

Ha ellátogat a dán szövetség holnapjára, két kattintás után elolvashatja, mit jelent ennek az országnak a kézilabda. Dániában több mint 115 ezer igazolt kézilabdázó sportol. Ugyanakkor itt nem a felnőttválogatott, hanem a gyerekek sportja és a győzelem okozta boldogságfaktor az igazán fontos. Az élmény, amit az ad, hogy a gyerekek kézilabdázhatnak. Nem lehetsz mindig győztes, de attól még lehetsz boldog. Ez a lényege az egésznek, s ebből nő ki az a felnőttválogatott, amely időről időre letarolja a világot. Most éppen a férfiak teszik ezt, korábban a nők voltak az uralkodók. 

– Tudom, hogy ön is gyerekekkel foglalkozik, a jövő nagy sztárjait neveli. Főállásban teszi mindezt?
– Nem. Az én főállásom az, hogy elmerülök a dán adózási rendszer rejtelmeiben, áfa-visszatérítésekkel foglalkozom. Munka után, szabadidőmben vagyok edző, és a volt ligacsapatom utánpótlásklubjában elnökségi tag is. Mindezt nem érzem tehernek, mert imádom csinálni. Teljesen belelátok a dán kézilabda mindennapjaiba, az itt is létező problémákba. De azt is látom, hogy ezeket a gondokat hogyan oldják meg. Ám a kézilabdával csak akkor tudok foglalkozni, ha elvégeztem a napi munkám. Kezdetben ebből a szempontból aranyéletem volt, mert játékosként profi szerződéssel rendelkeztem, s ez biztonságot adott. Ahogy mentek az évek, arra jöttem rá, hogy jó volna valami mást is csinálni, mint naponta egyszer elmenni edzésre, a hétvégén meg a meccsekre. A civil foglalkozásom könyvelő, megtanultam a nyelvet, s beálltam a dolgozó dánok közé. A munka, a napi tevékenység még nagyobb biztonságot adott, s értelmet is annak, hogy itt élek. Rödekro, ez a mindössze ötezer lakosú nyugodt kisváros hihetetlen kézilabdaéletet él. Szinte mindent az önkéntesek csinálnak. Ha ezek az emberek nem lennének, akkor a klubnak tizenöt embert kellene főállásban alkalmaznia azért, hogy az egyesület működni tudjon. A csarnokban egész nap mennek a mérkőzések. Reggel elkezdik, estig tart a buli. Az emberek ott vannak, a büfében esznek, a klub bevételt termel, igazi közösségi élet zajlik, s mindez a kézilabdának köszönhető. 

Talán ez is megmutatja, hol kell keresni a dán kézilabdázás erejének forrását.

Az én életem meg olyan, mint egy Excel-táblázat. Hétfőn elmegyek dolgozni, onnan délután Horsens városába indulok edzést tartani. Este hazaérek. Kedden és csütörtökön annak a csapatnak tartok edzést, ahol a lányom, Emma is játszik. Szerdán általában meccset rendeznek Horsensben. Péntek – az maga a csoda, mert szabad a délutánom. Hétvégén jönnek a mérkőzések. Tudom, hogy erre sokan hüledeznek, mert néha tényleg nem könnyű mindent összeegyeztetni. Hogy jó munkaerő, kiváló edző, s anya is legyek egyszerre. Viszont mi itt mindig magyarok maradunk. Ezért volt fontos, hogy a gyermekeim jól beszéljenek magyarul, holott mindketten itt születtek. De azt nehezen tudtam volna elképzelni, hogy a fiam és a lányom ne tudjon magyarul beszélni a nagyszülőkkel. Nálunk a magyar zászló nem csak dísz az ablakban.

– Ha ma megnéz egy dán–magyar válogatott kézilabdameccset, mi minden jut az eszébe?
– Én vagyok az, aki ismeri mind a két oldalt. A dán edzőképzésben tanultam. Amikor ez a két csapat egymás ellen küzd, olykor eszembe jut, hogy talán tudnék egy kicsit a magyaroknak segíteni. Akár tanácsadóként, akár más szerepben. Ugyanakkor kevés dolog áll tőlem távolabb, mint az, hogy előretoljam magam. Azt talán már elmondhatom magamról, hogy látom a dán kézilabda rendszerét, a huszonkét itt lehúzott év erre elég idő volt. Sokszor kérdezik meg tőlem, mi a különbség? Csupán sportszakmai differencia lenne a két nemzet válogatottja között? Messze nem csak ez dönt. Ha csak egy magyar és egy dán gyerek nevelési lehetőségeit nézzük, máris választ kaphatunk minden kérdésre. Itt önállóságra nevelik a gyerekeket, akiket partnernek tekintenek, nem pedig eszköznek. Dániában nem létezik, hogy gyerekkorban olyan elvárásokat támasszanak, amit ezek a fiatal sportolók képtelenek megvalósítani. 

Itt a játék a fontos. Azt kell szem előtt tartani, hogy gyereket nevelünk, edzünk, nem pedig kis felnőtteket hajszolunk.

Nem az eredménykényszer számít, mert ezzel ki lehet ölni a szenvedélyt a gyerekekből. Dániában az utánpótlásmeccseken meghatározzák, mennyi játékost írhatok be a jegyzőkönyvbe. Kilencet. Inkább csak nyolcat írok be, hogy mindenki sokat játszhasson. Az a gyerek, akit nem viszek el az első csapattal, a B csapatban kap helyet. Aki ott sem, az a C-ben. 

A dán Mathias Gidsel, aki jelenleg a világ legjobb férfi kézilabdázója. Fotó: Bo Amstrup/Ritzau Scanpix

Ez a rendszer biztosítja a gyerekek számára, hogy valamennyien játszhassanak. Ez a kulcsa mindennek. Egy gyerek addig marad benne a rendszerben, amíg benne akar maradni. Ez a szisztéma biztosította, hogy a világ jelenlegi legjobb férfijátékosának tartott Mathias Gidsel világsztár lett. Tudom, szinte hihetetlen, de Gidsel gyerekként inkább B kategóriás játékos volt. Aztán meg lehet nézni, mi lett belőle. Mostanság rengeteget beszélnek a feröeri kézilabda fejlődéséről. Sok dán edző vállal munkát ott. Feröeren ugyanezt a szisztémát követik, azaz a gyerekek szinte éjjel-nappal játszhatnak, kézilabdázhatnak. A saját örömükre és kedvükre. Hogy aztán évekkel később mindez hány gólkülönbséget jelent egy-egy felnőttválogatott mérkőzésen? Ezen én is el szoktam tűnődni. 

– Érzelmileg megérinti a dán kézilabdázás sikere?
– Igen, mert ennek a rendszernek kicsit én is a részese vagyok, így nem tudom teljesen kivonni magam a hatása alól. Ebben a sportágban dolgozom, még akkor is, ha nem ebből élek. 

A dánok sikere nem hagy totálisan hidegen, de a magyaroké sem.

Néhány évvel ezelőtt a férjemmel elmentünk egy Esbjerg–Fradi Bajnokok Ligája mérkőzésre. Bementünk a csarnokba, rengeteg dán jött oda hozzám. Magyar egy sem. Ám ezért senkit sem hibáztatok. A maiaknak az én nevem semmit sem mond. De az, hogy az akkor már világbajnok holland Estavana Polman a nyakadba ugrik, és ő jön oda hozzád a meccs után… Nos ez az, amit egy időben elképzelni sem tudtam. Szurkolok a magyar válogatottnak, mert fontos lenne, hogy a magyar nemzeti csapatok érmekért harcoljanak minden világversenyen. Úgy, ahogy anno a magyar női válogatott tette, amikor kijöttem Dániába.