Csak az fáj, hogy nem lehettem magyar válogatott

Egy ötezres csendes dán kisvárosban, Rödekróban él. Huszonkét éve döntött úgy, hogy elhagyja Magyarországot, ahol soha nem játszhatott a magyar női kézilabda-válogatottban. Kétszer választották meg a SönderjyskE legjobb játékosának, ma pedig már edzőként neveli azokat a gyerekeket, akik évekkel később a világ összes csapatának – így a magyar válogatottnak is – komoly gondot okoznak. Kurucz Orsolya őszinte vallomása segítséget nyújt abban, hogy megértsük a dán és a magyar kézilabdázás közötti különbséget.

Kurucz Orsolya a dán bajnokság egyik legjobb kapusa volt Fotó: Karin Riggelsen

– Van önben bármilyen megbántottság, sértettség a magyar kézilabdával kapcsolatban?
– Az nem esett jól, hogy egykori ifi- és juniorválogatottként egyszer sem szerepelhettem a felnőtt női kézilabda-válogatottban. Már akkor sem hívtak meg, amikor még a bő keret dolgozott, pedig bőven lehetett volna erre lehetőségük. Volt olyan időszak, amikor a legjobb formában védő kapus voltam az NB I-ben, legalábbis ezt írta rólam a Nemzeti Sport. Legyőztük a Győrt, a Hypobank Wient, Debrecent és még sorolhatnám. Már a dán bajnokságban játszottam, amikor a dán szövetség közzétette azt a statisztikát, amelyben rangsorolta az itteni bajnokságban védő kapusokat. Ezen a listán én az ötödik helyen álltam. Az elsőn a norvégok mindent megnyerő kapusa, Katrine Lunde, aki akkor a Viborgban védett. 

Kurucz Orsolya Dániában találta meg azt, amit Magyarországon nem. Fotó: Karin Riggelsen

A másodikon a brazilok válogatott kapuvédője, Chana Masson. Kakkuktojás lettem, mert az első tizenhárom kapus közül én voltam az egyetlen, aki egyszer sem szerepelhetett hazája válogatottjában. Amikor megláttam ezt a listát, gondolkodóba estem. 

De erre is úgy gondolok vissza, hogy amit Dániában felépítettem, nem cserélném el egyetlen válogatott mérkőzésért sem.

Mert nekem, a családomnak itt jó. Dániában a hétköznapok kiszámíthatók. Ha jó vagy, megkapod a lehetőséget a fejlődésre. Két gyerekünk van, imádnak itt élni, szeretik az iskolát és a kézilabdát is. Ha otthon maradunk, ha sokszoros válogatott leszek, egyáltalán nem biztos, hogy mindez megadatik. Huszonkét éve élünk itt, nem messze a német határtól. Akárhogy is nézem, jó nekünk ebben a kisvárosban. Azzal együtt, hogy akadtak nagyon nehéz pillanatok is.

– Mire gondol?
– 2003-ban úgy érkeztem meg Dániába, hogy egy szót sem tudtam dánul, angolul is csak keveset beszéltem. A klub azonnal beiskolázott egy olyan intézménybe, ahol együtt ülhettem a helyi nyugdíjasokkal, a dolgozókkal. Bentlakásos intézményt kell elképzelni, nem messze a tengertől, ahol a dánok németül tanultak, a külföldiek meg dánul. Ide raktak be engem. Nagyon drága iskola volt, nem lehetett megbukni. Ott azért sokkot kaptam. Az esti edzés után mentem vissza az iskola kollégiumába, hullafáradtam beestem, erre a kandalló előtt táncoló nyugdíjasokat láttam. Nem is akartam hinni a szememnek. A lényeg azonban az volt, hogy három hónap alatt rengeteget tanultam, s mire kijöttem onnan, dánul is meg tudtam szólalni. Ami azért is nagy dolog, mert ebben az országban hihetetlen mennyiségű tájszólásban beszélik a nyelvet. Sokkal később, amikor a dán állampolgársági vizsgára készültem, eszembe jutott ez az iskola. Mert az állampolgársági vizsgát – természetesen – dánul kellett letennem. 

– Sosem jutott eszébe, hogyha jobban menedzseli magát, akkor többet ért volna el?
– Nem hiszem. Ha 2003-ban úgy döntök, hogy otthon maradok, talán néhányszor behívnak a válogatottba. De ez sem biztos. Azzal, hogy kijöttem Dániába, lementem a térképről, miközben életem legjobb döntését hoztam meg. 

Az akkori magyar szövetségi kapitányok nem nézték meg a dán bajnokságot, de ezért nem hibáztatom őket.

Amikor kiérkeztem, nem is foglalkoztam ezzel. Amikor tényleg jól ment a védés, elkezdtem reménykedni abban, hogy mégis észrevesznek. Nem így történt. Kétszer voltam a csapatomban az év játékosa, mai napig a legtöbb mérkőzésen nekem van ennél a klubnál, ezért gyakran „legendaként” emlegetnek. 2012–13-ban is megkaptam ezt az Év játékosa elismerést, miközben ekkorra már teljesen leszámoltam azzal, hogy valaha is a magyar válogatott kapusa lehetek. Ebben az évben a későbbi holland világbajnok, Estavana Polman is játékostársam volt. 

Estavana Polman, a holland válogatott világbajnok játékosa. Fotó: ANP/Iris Van Den Broek/ANP MAG

Ő jött oda hozzám, hogy segítsem a fejlődését. Egy fiatal holland lány tette meg ezt, aki hat évvel később világbajnok és a kumamotói vb legjobb játékosa lett. Magyar kézilabdázó sohasem kért meg arra, hogy segítsek neki. Ez fájt egy kicsit, miközben óriási büszkeséggel töltött el, hogy elismerik a tudásomat. Kapusedzőként dolgozom a Horsens HH Elite felnőtt ligacsapatánál. A dán szövetség területi válogatóin is alkalmaznak. Amikor olvasták a jelentkezésemet, azt mondták ilyen önéletrajzzal ott van a helyem. Ami a magyar válogatottságot illeti, én mindig tiszteletben tartottam az edzők, szövetségi kapitányok döntését, miközben senki sem akart megnézni Dániában. Pedig a lehetőség adott volt. Ám soha nem jelezték, hogy érdeklődnének irántam Magyarországról. Odahaza nem vették figyelembe a tehetségemet, a szorgalmamat, a kitartásomat. Dániában igen. Talán ez volt az egyik legfőbb oka annak, hogy nem igazán vágytam vissza Magyarországra. Túlságosan is megmaradt bennem az a közeg, ami körülvette akkor a magyar kézilabdát. 

– Volt olyan eset, amit a mai napig nem tud elfelejteni a magyarországi sportpályafutásából?
– Igen. Egy nemzetközi kupapárharc első meccsén súlyos vereséget szenvedtünk, majd pénzbüntetésre ítélték a csapatot. Én kaptam a legsúlyosabb büntetést a csapatból úgy, hogy az ominózus mérkőzésen pályára sem léptem. Huszonkét éves, fiatal játékos voltam, aki akkor már több éve védett az NB I-ben. Megkérdeztem az edzőt, szerinte igazságos-e a büntetés. Azt a válasz kaptam, hogy „az élet nem igazságos”. A visszavágót megnyertük, én védtem, de nem tudtuk ledolgozni az első meccsen összeszedett hátrányt. Nem sokkal később, még ugyanabban hónapban a teljesítményemmel kiérdemeltem a hónap legjobb sportolója címet Székesfehérváron. 

Érti, ugye? Először kiszabtak rám egy akkoriban igen súlyos büntetést, majd nem sokkal később kitüntettek. Pont ezek voltak azok a történetek, amelyek miatt nem vágytam vissza Magyarországra.

Azt viszont örömmel látom, hogy mára minden másképp alakult, így a skandináv játékosok is jól érzik magukat odahaza. 

– Férje, Orvos András néhány évvel ezelőtt találta ki a Dániasport című internetes újságot, ami ma már Magyarországon is közismert a sportsajtó körében. Hogy ismerkedtek meg?
– Békéscsabán kézilabdáztam, András pedig labdarúgóként sportolt ugyanott. Csapatuk kapusa tragikus balesetet szenvedett, majd meghalt. Az ő emlékére szerveztek egy focitornát. Annak a végén, a banketten sodródtunk egymás mellé. Azóta is együtt vagyunk. András hamar belecsöppenhetett a magyar sport valóságába, mert a Békéscsaba akkor épp a társadalombiztosítási járulékomat nem fizette. A klubelnök eltűnt, talán Svájcba ment, nekem sem lehetett maradásom. 

Kurucz Orsolya és férje, Orvos András Dániában. Fotó: Lantos Gábor

Innen Székesfehérvárra mentünk. Majd Esztergomba és onnan Dániába. Számomra a férjem jelenléte azért volt fontos, mert erőt tudtunk meríteni egymásból. Gondoljon bele, külföldiként nekem háromszor annyit kellett letennem, mint egy dánnak. Amikor 2004 nyarán aláírtam a kétéves szerződésemet, jött egy új edző, aki kitalálta, hogy a harmadik számú dán kapus lesz az első, engem meg a kispadra ültetett. Az év végére visszaverekedtem magam a kezdőbe, de ezek nem voltak egyszerű pillanatok. Ekkor nagyon nagy támogatást kaptam a férjemtől, amit soha nem fogok neki elfelejteni.

– Mit jelent ma Dániában az a szó, hogy kézilabda?
– Mindent. A férfiválogatott jelenleg az olimpiai bajnok, a világbajnok és az Európa-bajnok. Dánia kézilabdanemzet, a szó legjobb értelmében. Itt a gyerekek nagy része korán találkozik a sportággal. A legkisebb dán faluban is van terem, ahol tudnak játszani. A gyerekek imádnak ott lenni, a klubok nagyon vigyáznak a tehetségekre. 

Óriási közösségépítő ereje van a kis kluboknak, de ennél is fontosabb, hogy a gyerekek életre szóló élményeket szerezzenek a sport, a kézilabda által.

A mai dán kézilabdázás óriási egyéniségei ebből a rendszerből emelkedtek ki. Hatmilliós nemzetről beszélünk, tehát kevesebben élnek itt, mint Magyarországon. 

Az Európa-bajnok dán válogatott ünneplése Koppenhágában. Fotó: Sebastian Elias Uth/Ritzau Scanpix

Ha ellátogat a dán szövetség holnapjára, két kattintás után elolvashatja, mit jelent ennek az országnak a kézilabda. Dániában több mint 115 ezer igazolt kézilabdázó sportol. Ugyanakkor itt nem a felnőttválogatott, hanem a gyerekek sportja és a győzelem okozta boldogságfaktor az igazán fontos. Az élmény, amit az ad, hogy a gyerekek kézilabdázhatnak. Nem lehetsz mindig győztes, de attól még lehetsz boldog. Ez a lényege az egésznek, s ebből nő ki az a felnőttválogatott, amely időről időre letarolja a világot. Most éppen a férfiak teszik ezt, korábban a nők voltak az uralkodók. 

– Tudom, hogy ön is gyerekekkel foglalkozik, a jövő nagy sztárjait neveli. Főállásban teszi mindezt?
– Nem. Az én főállásom az, hogy elmerülök a dán adózási rendszer rejtelmeiben, áfa-visszatérítésekkel foglalkozom. Munka után, szabadidőmben vagyok edző, és a volt ligacsapatom utánpótlásklubjában elnökségi tag is. Mindezt nem érzem tehernek, mert imádom csinálni. Teljesen belelátok a dán kézilabda mindennapjaiba, az itt is létező problémákba. De azt is látom, hogy ezeket a gondokat hogyan oldják meg. Ám a kézilabdával csak akkor tudok foglalkozni, ha elvégeztem a napi munkám. Kezdetben ebből a szempontból aranyéletem volt, mert játékosként profi szerződéssel rendelkeztem, s ez biztonságot adott. Ahogy mentek az évek, arra jöttem rá, hogy jó volna valami mást is csinálni, mint naponta egyszer elmenni edzésre, a hétvégén meg a meccsekre. A civil foglalkozásom könyvelő, megtanultam a nyelvet, s beálltam a dolgozó dánok közé. A munka, a napi tevékenység még nagyobb biztonságot adott, s értelmet is annak, hogy itt élek. Rödekro, ez a mindössze ötezer lakosú nyugodt kisváros hihetetlen kézilabdaéletet él. Szinte mindent az önkéntesek csinálnak. Ha ezek az emberek nem lennének, akkor a klubnak tizenöt embert kellene főállásban alkalmaznia azért, hogy az egyesület működni tudjon. A csarnokban egész nap mennek a mérkőzések. Reggel elkezdik, estig tart a buli. Az emberek ott vannak, a büfében esznek, a klub bevételt termel, igazi közösségi élet zajlik, s mindez a kézilabdának köszönhető. 

Talán ez is megmutatja, hol kell keresni a dán kézilabdázás erejének forrását.

Az én életem meg olyan, mint egy Excel-táblázat. Hétfőn elmegyek dolgozni, onnan délután Horsens városába indulok edzést tartani. Este hazaérek. Kedden és csütörtökön annak a csapatnak tartok edzést, ahol a lányom, Emma is játszik. Szerdán általában meccset rendeznek Horsensben. Péntek – az maga a csoda, mert szabad a délutánom. Hétvégén jönnek a mérkőzések. Tudom, hogy erre sokan hüledeznek, mert néha tényleg nem könnyű mindent összeegyeztetni. Hogy jó munkaerő, kiváló edző, s anya is legyek egyszerre. Viszont mi itt mindig magyarok maradunk. Ezért volt fontos, hogy a gyermekeim jól beszéljenek magyarul, holott mindketten itt születtek. De azt nehezen tudtam volna elképzelni, hogy a fiam és a lányom ne tudjon magyarul beszélni a nagyszülőkkel. Nálunk a magyar zászló nem csak dísz az ablakban.

– Ha ma megnéz egy dán–magyar válogatott kézilabdameccset, mi minden jut az eszébe?
– Én vagyok az, aki ismeri mind a két oldalt. A dán edzőképzésben tanultam. Amikor ez a két csapat egymás ellen küzd, olykor eszembe jut, hogy talán tudnék egy kicsit a magyaroknak segíteni. Akár tanácsadóként, akár más szerepben. Ugyanakkor kevés dolog áll tőlem távolabb, mint az, hogy előretoljam magam. Azt talán már elmondhatom magamról, hogy látom a dán kézilabda rendszerét, a huszonkét itt lehúzott év erre elég idő volt. Sokszor kérdezik meg tőlem, mi a különbség? Csupán sportszakmai differencia lenne a két nemzet válogatottja között? Messze nem csak ez dönt. Ha csak egy magyar és egy dán gyerek nevelési lehetőségeit nézzük, máris választ kaphatunk minden kérdésre. Itt önállóságra nevelik a gyerekeket, akiket partnernek tekintenek, nem pedig eszköznek. Dániában nem létezik, hogy gyerekkorban olyan elvárásokat támasszanak, amit ezek a fiatal sportolók képtelenek megvalósítani. 

Itt a játék a fontos. Azt kell szem előtt tartani, hogy gyereket nevelünk, edzünk, nem pedig kis felnőtteket hajszolunk.

Nem az eredménykényszer számít, mert ezzel ki lehet ölni a szenvedélyt a gyerekekből. Dániában az utánpótlásmeccseken meghatározzák, mennyi játékost írhatok be a jegyzőkönyvbe. Kilencet. Inkább csak nyolcat írok be, hogy mindenki sokat játszhasson. Az a gyerek, akit nem viszek el az első csapattal, a B csapatban kap helyet. Aki ott sem, az a C-ben. 

A dán Mathias Gidsel, aki jelenleg a világ legjobb férfi kézilabdázója. Fotó: Bo Amstrup/Ritzau Scanpix

Ez a rendszer biztosítja a gyerekek számára, hogy valamennyien játszhassanak. Ez a kulcsa mindennek. Egy gyerek addig marad benne a rendszerben, amíg benne akar maradni. Ez a szisztéma biztosította, hogy a világ jelenlegi legjobb férfijátékosának tartott Mathias Gidsel világsztár lett. Tudom, szinte hihetetlen, de Gidsel gyerekként inkább B kategóriás játékos volt. Aztán meg lehet nézni, mi lett belőle. Mostanság rengeteget beszélnek a feröeri kézilabda fejlődéséről. Sok dán edző vállal munkát ott. Feröeren ugyanezt a szisztémát követik, azaz a gyerekek szinte éjjel-nappal játszhatnak, kézilabdázhatnak. A saját örömükre és kedvükre. Hogy aztán évekkel később mindez hány gólkülönbséget jelent egy-egy felnőttválogatott mérkőzésen? Ezen én is el szoktam tűnődni. 

– Érzelmileg megérinti a dán kézilabdázás sikere?
– Igen, mert ennek a rendszernek kicsit én is a részese vagyok, így nem tudom teljesen kivonni magam a hatása alól. Ebben a sportágban dolgozom, még akkor is, ha nem ebből élek. 

A dánok sikere nem hagy totálisan hidegen, de a magyaroké sem.

Néhány évvel ezelőtt a férjemmel elmentünk egy Esbjerg–Fradi Bajnokok Ligája mérkőzésre. Bementünk a csarnokba, rengeteg dán jött oda hozzám. Magyar egy sem. Ám ezért senkit sem hibáztatok. A maiaknak az én nevem semmit sem mond. De az, hogy az akkor már világbajnok holland Estavana Polman a nyakadba ugrik, és ő jön oda hozzád a meccs után… Nos ez az, amit egy időben elképzelni sem tudtam. Szurkolok a magyar válogatottnak, mert fontos lenne, hogy a magyar nemzeti csapatok érmekért harcoljanak minden világversenyen. Úgy, ahogy anno a magyar női válogatott tette, amikor kijöttem Dániába.