Fekete dobozok

Ha jól számolom, negyven könyve jelent meg eddig Illés Sándornak, a Magyar Nemzet örökös munkatársának, akiről valamennyi olvasója tudja, hogy a lapunk hasábjain hétről hétre jelentkező szerző nem „csupán” hírlapíró, de író s műfordító is. Tizennyolc éves volt, amikor legelső kötete napvilágot látott (versek voltak benne, ahogyan a XX. század első harmadában az irodalom bűvöletében élő fiatalemberhez illett), s a kilencvenkettedik esztendejébe lépett, amikor a legutóbbi a könyvesboltokba került. Ami e két kiadvány között fellelhető, a bácskai emberek évszázados küzdelmét őrzi, akár egy fekete doboz. Maga Illés Sándor szokta volt mondani tevékeny életéről ezt a fekete dobozos hasonlatot, így hárítván el magától azt a sok ünnepélyes jelzőt, amellyel kerek évfordulók alkalmával szűkebb pátriájának, Temerinnek, Zombornak, Újvidéknek hálás polgárai elhalmozzák.
Leginkább azt tisztelték benne e vidék lakói, s azt becsülik ma is, hogy minden körülmény között sorsközösséget vállalt velük. Akkor is, amikor földrajzilag messzire került tőlük, budapesti újságíró lett, és akkor is, amikor az irodalmi modernség jelszavával a délvidéki nép gondtalanságát ábrázolták az otthon maradt literátorok szinte mind. Közben pedig az édeni tájat, a gazdag földet, az ott élők mindennapjait beborította a ki nem beszélt emlékekből, napvilágra nem hozott igazságokból gigantikussá nőtt tragédia.
Illés Sándor viszont ez idő tájt sem tett egyebet, csak az emlékeket bontogatta, mint egy csomagot. A sajátjait, rokonaiét, nemzedéktársaiét és az előttük járó generációkét. Ha azt kérdezték tőle, miért olyan fontos számára a bácskai kisember emlékcsomagja, azt válaszolta: kíváncsi, hogy mi van legbelül. Nem tudom, hogy az író milyen leletre bukkant, egyáltalán lezárta-e már magában ezt a több évtizedes kutakodást. Azt azonban a Kairosz Kiadónál 2005 végén megjelent regényével való ismerkedés közben az olvasó is felfedezheti, hogy Illés Sándor értékrendje szerint a történelem, a politika viharainak kiszolgáltatott ember ugyanazt érdemli mind, legyen az szerb, horvát, magyar, zsidó vagy német: szánalmat, részvétet, bocsánatot.
A keresztény közösségek alapimájából, a miatyánkból választott címet ahhoz a regényéhez Illés Sándor, amelyben egy bácskai zsidó asszony drámáját beszéli el hiteles források és visszaemlékezések alapján. Miképpen mi is megbocsátunk – hirdeti a cím egy német koncentrációs tábor bejáratát ábrázoló homályos, vén fotográfia fölött. Ami utána következik háromszázötven oldalon, tizenöt fejezetben, voltaképpen azt példázza, hogy a kiengesztelődés mindazokkal szemben, akik ellenünk vétettek, nem a személyes akarat függvénye, hanem lelki adottság, jellembeli jó tulajdonság inkább. Illés Sándor, aki tömeggyilkos szerbeknek és ártatlanul szenvedő magyaroknak is emléket állított már műveiben, most jólelkű, felebarátaiknak saját életük kockáztatása árán is segítő szerbeket, ártatlanul szenvedő zsidókat és kapzsi, kegyetlen magyarokat hoz képbe. Elképzelhető, hogy az író rajongói is megkérdezik majd, mi szükségünk van nekünk, sokat gyalázott XXI. századi magyaroknak erre a csoportképre. De biztos vagyok benne, hogy a többség érti s megérti a szerző szándékát, csak így lehet hiteles a Délvidéken élő népek XX. századi krónikája.
A két kislányával özvegyen maradt boltosnét, Sárát egy szerb gazdaember rejti el tanyáján a deportálások idején. Emberséges volt az egyik idegenként kezelt a másikkal – a szatócsbolt tulajdonosa, mielőtt munkaszolgálatra vitték volna, szerbül köszönt Milan Dolovacnak, ezt akarja most viszonozni árván maradt családjának ez a rendes ember. Aztán a mindenkori hatalomnak fenntartások nélkül engedelmeskedő másodrendű állampolgárok, a szerb földműves meg a zsidó felmenői miatt üldözött asszony a rádióból felhangzó kormányzói szózat hatására azon nyomban helyre akarja állítani az élet régi rendjét; elhamarkodott döntésükkel persze a feltartóztathatatlan tragédiának nyitnak ajtót.
Illés Sándor, a Délvidék krónikása, kinek az indulásnál maga Németh László tanácsolta, hogy írja meg e táj nagyregényét, a történetnek ennél a fordulópontjánál a világháború sújtotta Európa tudósítójául szegődik. Könyvének azok a legizgalmasabb fejezetei, amelyekben a világégés üszkein új életet kezdő Németországot mutatja be. A megsemmisítő táborok poklából eszelős öregasszonyként kikerülő Sára ugyanis – miközben mindenkinek megbocsát, akik az életét tönkretették – önmagát nem tudja felmenteni a „bűn” alól, hogy 1944 őszén tett elhamarkodott lépésével kislányai vesztét okozta. Járja Németország hivatalait, árvaházait, eltűnt gyermekeit keresi.
Akiket kérdéseivel ostromol, úgy tűnik, a korabeli német valóság jellegzetes típusai. Lelkiismeret-furdalástól gyötrődő, beteg emberek, a beléjük sulykolt előítéletektől szabadulni képtelen férfiak és asszonyok, az értelmes újrakezdés reményében tevékenykedő fiatalok… Heinrich Böll óta nemigen rajzolt senki sem olyan árnyalt képet az 1945 utáni német társadalomról, mint amilyet az emlékek csomagjait fáradhatatlanul bontogató Illés Sándor új könyvében közreadott. Persze Böll nagyszerű, Nobel-díjjal is jutalmazott életművében „csak” a világháborús lelki sérüléseiktől szabadulni képtelen nyugat-európai emberekkel találkozhatunk. Ha Közép-Európa soknemzetiségű régióinak szomorú lakóira is kíváncsiak vagyunk, Illés Sándorhoz kell folyamodnunk.
(Illés Sándor: Miképpen mi is megbocsátunk. Kairosz Kiadó, Budapest, 2005. Ára: 3500 forint)