Felebarátaim (5.)

A barátságok jól el vannak magukban is. Ez éppúgy nem igaz, mint a négy-öt maximális barátról szóló mese. Tíz legalább, ennyit megengedhetünk magunknak. A barátságokat igenis táplálni kell. Apró figyelmességek, telefonok, drótposták, levelek, kicsi, de jól megválasztott ajándékok – időről időre. Aki nem hiszi, egyszer csak azt veszi észre, hogy egyedül van.
A másik: a csajok. Mindenki, aki szeret téged, csalhatatlanul megérzi, ki a jó neked és ki nem. Ezért szoktak a barátok cserélődni élettárs- vagy feleségváltozás után. De ezek sem a korai, sem a késő kamaszkorban nem játszanak szerepet.
Kamaszkorában az embert összeköti az, ami később elválasztja a legtöbb szakmabelitől: az írás. Az embernek szüksége van a másik kezdő igazolására, hitére, mert otthon őt is ugyanúgy kiröhögik és semmibe veszik, ambícióit ugyanúgy darabokra törik, mint az övét.
Nagy levelezések és nagy felolvasások születnek az ilyesféle – tulajdonképpen szakmai – pajtásságokból, amelyet nevezhetünk cinkosságnak, szövetségnek is. Mi akkor véresen komolyan vesszük magunkat és a másikat, ezért haverságunknak barátság a neve.
Farkas
Nagyon kissrác volt, még hozzám képest is. Göndör haja volt, és gödröcskék az arcán. A gimnáziumi önképzőkörben találkoztunk, amelyről már írtam volt, de igazából a gimnáziumi lap kötött össze bennünket. Már ameddig érdekelt. Minden erejét beleadta, hiába figyelmeztettem, hogy az egész kamu. Amikor a verseit akarta közölni benne, megtiltottam. Aztán leléptem. Mondtam: most már te felelsz mindenért. Minden számot be kellett mutatni az igazgatónak, hiba volt ezt mondani. De egy biztos: aki már kölyökkutya korában is hajlandó a megalkuvásra, abból nem lesz falkavezér.
Angyal
A sok-sok dilettáns közül, akik körülvettek és megajándékoztak barátságukkal, ő se dilettáns, se barát nem volt. Fölöttem járt eggyel a gimiben; ő volt az, akinél az alany és az állítmány rendszeresen találkoztak. Írtam róla a Por című regényemben, úgyhogy csak röviden szólok róla. Ő beszélt rá, hogy induljak a Magyar Rádió fiatal íróknak (kamaszoknak) kiírt pályázatán. Sokat köszönhetek neki, mert később ő volt az is, aki rábeszélt: küldjem el zsengéimet irodalmi lapokhoz. Ma már nem bízom benne. Hiszen a barátom volt. Egy biztos: 1990-ben nem festette át magát, mint Tom Saywer Polly néni kerítését. Máig is becsülöm ezért.
Ő szereti a másokban lévő tehetséget. Hány emberről mondható ez el? Az önzetlenség az egyik legritkább dolog ezen a pályán. Amikor katona volt (én sajnos nem), rengeteg levelet írtunk egymásnak. Az elvtársak jókat szórakozhattak rajtuk. Most olvasom: regényt ír. És végre megszólalt a szegedi tájnyelven is, még ha másként is, mint én. Ha még tartanánk a barátságot, a kezemet nyújtanám. Úgy, mint régen.
Léhner
Ő nyerte meg előttem a kamaszoknak kiírt rádiós pályázatot. Másodiknak lenni rosszabb, mint harmadiknak. Baromi közhely, de igaz. Ettől függetlenül legalább tíz évig leveleztünk. Egy időben az apósánál lakott. A „kerti törpe leveleivel” alcímmel küldtem neki az episztoláimat. Visszaírt, hogy ezt ne tegyem, ha nem akarom otthon tönkretenni.
Aztán eljött az idő, hogy az amatőr színjátszók fesztiválján találkoztunk. Mi győztünk, de ettől még a pesti Egyetemi Sínpad tagjai utaztak Franciaországba, az amatyorok világfesztiváljára. Kezdtem rájönni, mi is az ábra. Kapcsolat. Erről szól a történet.
Léhner megjelentette első és utolsó prózakötetét. Tetszett. Aztán évek, mint a percek, eljött hozzám, és látta: senki meg nem állíthat, míg az első nagyregényemet be nem fejezem. Nézett rám, mint egy őrültre. Bizonyos értelemben az is voltam. Jártunk hozzájuk egy vidéki múzeumba, ahol ő mindenes volt. Ők is eljöttek hozzánk. Megvan a kép a kertben. A gyerekekről is, mert ez a fontos.
Aztán látta, hogy már nem tud befogni. Akkor elment művészeti írónak, sőt galériatulajdonos is lett. Aztán főosztályvezető a minisztériumban. De ez nem nyugdíjas állás. A végén egy kuka mögött volt az irodája.
Azóta néha találkozunk egy megnyitón, ha én nyitom meg. Ő pedig elsőrangú művészeti író, mert a többiek nem tudnak írni. Kedvelem. Talán ő is. Nincs több levél. Ennyi.
Tarjáni
Őt az „Így írunk mi” rádiós pályázatnak és Angyalnak köszönhetem. Ők egy évvel előttünk voltak a győztesek között. Hogy melyikük hányadik lett, arra már nem emlékszem. Elnézést. Amikor vége lett az ünnepélyes díjátadásnak, ők vártak ketten. Hogy hol, arra már nem emlékszem. De arra igen, hogy május volt, és én a kis orkánkabátkámban (műanyag) ott álltam a hóesésben. Pest nem akart engem. Hosszú ideig visszarugdosott. Amikor már jöhettem volna, beleszerettem Titibe, aki az első szerelmem volt. Maradtam Szegeden. De ez még messze van. Kati meg még messzebb.
Az hiszem, hogy azon a napon választás volt. Uramatyám: hát kikből lehetett akkor választani! Egy biztos: alkoholt nem mértek az egész városban. Mentünk ide, oda – én még nem ismertem Pestet. Ott volt Csaplár Sebő, aki azt mondta, hogy küldjek neki kéziratot. Akkor már szerkesztő volt! Tudtam, hogy ő lesz az ellenségem. Ezt ki is jelentettem. Valami kis KISZ-lapnál volt szerkesztő. Mentünk az utcákon, és én már tudtam, hogy ő az ellenségem. Száz év múlva a fiam szigligeti házát odaadtam neki – két tizenhat éves lánnyal csak egy éjszakára, kérte ő. Másnap bejött. Hogy hagyjuk már ezt. Mondtam: nem, te, maradjunk mi ellenségek, mert így le tudom mérni, hogy hol tartok. Nevetett, ittunk rá.
De elkalandoztam. Tarjánit a legnagyobb fiatal magyar költőnek tartotta Angyal, és ez elég volt, hogy én is annak tartsam őt. Hihetetlenül hosszú levelezésünk ma már nem jelent semmit. Vagy igen? Mert a barátság önmagunk kiterjesztése. Azt hiszem, ez a lényeg.
Aztán lejött Szegedre, és megpróbálta ellopni azt a csajt, akit nem akartam, hogy az enyém legyen. Aki nem is volt az enyém. Az igazi barát olyan ember, aki mindent tud rólad, mégis szeret. Ő csak ki akart használni.
Aztán elmúltak ezek az idők. Emlékszem: az első könyvét otthagytam az ágyon, amikor valami fiatalírók valamije volt a Balaton mellett. Ez nem szép dolog, de már nem hittem benne. Ott volt egy balkörmű novellista is, aki ma szoci polit, szegény. (Beszél vagy egy nyelvet Brüsszelben.) Tarjáninak mostanában, jó kereskedő módjára, saját könyvesboltja van. Jó forgatókönyveket ír. Nemigen találkozunk, de hát miért ne szeretném őt?
Atyai
Ma is látom, hogy jött utánunk az utcán, pedig mi le akartuk vakarni. Idéztem már: egy bizonyos Jancsi alatt csikorgott a szalma. Írta ő. Hát mit írjon egy pesti gyerek, ha nem egy paraszti környezetben játszódó novellát? Azóta a legcikibb lapok főszerkesztője. Hú! Isten nem ver bottal.
Li Taj-po
Nehogy azt higgyétek, hogy bárki is megússza ezt a fölsorolást. De most az igazi barátságról lesz szó. Ha valaki tudta, mi a barátság, hát Li Taj-po volt. Csönd. Áhítat. A Szecsuán tartományban élt a Tang-dinasztia alatt. Sajnos ő nem volt a barátom, de a barátság minden titkát ismerte. Egyedül iszom a holdfénynél (Yue Xia Dú Zhou) című költeménye erről tanúskodik:
Egy pohár bor a virágzó fák alatt;
Egyedül iszom, egy barát sincs a közelben.
Fölemelvén a poharamat intek a fényességes holdnak,
Mivel ő, én meg az árnyékom együtt három embert teszünk ki.
Sajna a hold nem iszik bort;
Közönyös árnyékom az oldalamra mászik.
Mégis a holdat mint barátot és árnyékom mint rabszolgát
Föl kell vidítanom, míg a tavasz el nem múlik.
A dalokra melyeket énekelek, a hold sugarai reszkető villogással válaszolnak.
A táncban kibillentem árnyékomat, mely összegabalyodik, és meg-megszakad.
Míg józanok voltunk, mindhárman osztoztunk az örömben;
Most, hogy részegek vagyunk, mindhárman a saját utunkat járjuk.
Bár sokáig osztoznánk e szokatlan, élettelen örömben,
És találkoznánk végre az ég Felhős Folyóján.

Tu Fu és Li Taj-po mindössze kétszer találkoztak életükben, mégis megőrizték a barátságot, miként a gordonka néma húrjaiban is benne van a zene. Ők tudták, hogy az élet orvossága a hű barát, és ha jólesik a csönd két ember között, az a legbiztosabb jele a szimpátiának. Minden barátunk egy önálló világot képvisel bennünk, mivel a pajtásság önmagunk kiterjesztése. Egy barát akkor is hisz benned, ha te már nem hiszel magadban. Akkor jön, mikor mások távoznak. A barátok Isten bocsánatkérése a családod miatt, ahogy a kínai költő mondta. Az élet klasszikus megoldása. A második versszakban Li Taj-po így ír:

A harmadik hónapban Hszien-jang városa
Vastag virágtakaró alatt nyugszik.
Ki tud egyedül bánkódni a tavaszban?
Ki az, aki józanul észreveszi az életnek ezen látványait?
Gazdagság és Szegénység, hosszú vagy rövid élet,
A Teremtő által kiosztva és elrendezve;
De egy pohár bor egyenlővé teszi az életet a halállal,
És ezernyi makacs dologról nehéz ezt bebizonyítani.
Ha részeg vagyok, elvesztem a Mennyet és Földet,
Mozdulatlan – magányos ágyamhoz tapadok.
Végre elfelejtem, hogy egyáltalán vagyok,
És ez a pillanat az én nagy örömömre szolgál tényleg.

Úgy írni egy baráthoz verset, hogy sem nevét, se alakját le sem írjuk, ehhez ókori kínai költőnek kell lenni. Nem igaz, hogy a legjobb barátod magad vagy, fel kell tudni oldódni valakiben. A barátok az én vagyonom, mondta Li Taj-po. Egy rövid vers címében azonban megnevezi a barátját:
Tu Funak Santungból

Azt kérded, mivel töltöm az időmet –
Egy fatörzsnek támaszkodom,
És hallgatom az őszi szelet
A fenyők közt éjjel és nappal.
A santungi bor nem részegít meg.
A helyi költők untatnak.
Gondolataim veled járnak,
miként a Ven folyó, vég nélkül hömpölyög.