Folyamatos múlt

Majd huszonöt éven keresztül fáradozott az NDK azon, hogy diplomáciai téren lépést tudjon tartani az NSZK-val. A keletnémet kormány csak a legmegbízhatóbb elvtársakat delegálta a külképviseletekbe. Az erőszakrendszer nemzetközi főemberei az újraegyesítést követően eltűntek a diplomácia színpadáról. Hans-Dietrich Genscher külügyminiszter parancsára a tárca útilaput kötött a talpukra annak ellenére, hogy szakmai tapasztalataikra szükség lett volna. A liberális politikus azonban nem akarta még egyszer elkövetni azt a hibát, amely a második világháborút követően érte az NSZK-t: számtalan, a nemzetiszocialista harmadik birodalomban vezető szerepet játszó diplomata került vissza hasonló pozícióba, és maradt ott nyugdíjazásáig.
Hasonló esélyre nem számíthatott az NDK diplomáciai kara, az esetleges revízió gondolata fel sem merült. Tagjai közül csak kevésnek nyílt lehetősége arra, hogy az élet más területén gyökeret verjen. A keletnémet külügyminisztérium sajtófőnöke segédmunkásként dolgozott, az egyiptomi konzulátus egyik alkalmazottja pedig havat lapátolt.
Ritka kivételnek számított Klaus Hartmann, a hajdani perui, venezuelai és kubai nagykövet. Amikor a Castro-rendszer elutasított mindenfajta gazdasági együttműködést Szászország-Anhalttal, a tartomány gazdasági minisztériumában valakinek eszébe jutott a volt NDK-diplomata, akit bevettek a Havannába utazó küldöttségbe. A kubai elvtársak tárt karokkal fogadták, és végül engedélyezték, hogy a tartomány irodát nyisson Kuba fővárosában.
A volt diplomaták egyébként mind a mai napig a Nemzetközi Politikai és Emberjogi Szövetség keretei között tartják fenn egymással a kapcsolatot. A háromszáz tag rendszeresen összejön, és megbeszéli Németország, az EU vagy éppen a Közel-Kelet problémáit, sőt e kérdésekről írásban lefektetett szakvéleményt készítenek. Függetlenül attól, hogy véleményük senkit sem érdekel.

A kapitalizmus és a demokrácia
tanítómesterei
Az egykori kommunista titkosrendőrség ügynökeinek, az elnyomó rendszer csúcskádereinek a közéletből való eltávolítását illetően a posztkommunista országok közt Csehország tűnik a legkövetkezetesebbnek. Az átvilágítási törvény 1990-ben történt elfogadása után hozzáláttak a központi állami intézmények személyi állományának felülvizsgálatához.
Tanulságos például a külügyminisztérium megtisztítása. A diktatúra évtizedeiben a külügyminisztérium a kommunista egyeduralom egyik legerősebb bástyájának számított, irányítói vakon teljesítették Moszkva utasításait. Az 1989-es politikai fordulat után első lépésként a kémtevékenységet folytató diplomatákat mozdították el helyükről: 1990 nyaráig 168 felderítőt küldtek el a prágai külügytől. Az átvilágítási törvény életbelépését követően további 700 személynek kellett távoznia a Czernin-palotából. Lecserélték az összes főosztályvezetőt, ötvennégy új nagykövetet neveztek ki.
Az átvilágítási törvény – jóllehet a baloldalról több kísérletet tettek hatályon kívül helyezésére – mindmáig a kommunista káderek hatalomból való eltávolításának fontos eszköze Csehországban. Mert amint a mostanság is napvilágra került esetek bizonyítják, az egypártrendszer hatalmi apparátusának tagjai, különféle mesterkedések – például okirat-hamisítások – segítségével, még másfél évtizeddel a fordulat után is jelen vannak a cseh titkosszolgálat (BIS) vagy a katonai elhárítás kötelékében. Egyes becslések szerint a belügyi tárcánál néhány hónappal ezelőtt közel 1100 egykori titkosszolgálati tiszt állt alkalmazásban. A kommunista rendszer által üldözött személyek, az emigrációba kényszerültek szemében az átvilágítási törvény így is túlságosan puha. A cseh közvélemény számottevő része úgy látja, hogy továbbra is időszerű követelmény a kommunista beidegződések elleni küzdelem, hiszen nagyon aggasztó, hogy a sztálinista múlttól elhatárolódni képtelen Cseh–Morva Kommunista Párt (KSCM) még mindig a harmadik legnépszerűbb párt az országban.
Kétségtelen, hogy az átvilágítási törvény védőpajzsot jelent a demokrácia számára, ráadásul a cseh parlament törvényben rögzítette, hogy a náci és a kommunista népirtás egy tőről fakad. Csehországban sokaknak csalódást okoz, hogy ennek ellenére a gazdasági életben, a privatizáció során meggazdagodott új kapitalista elit soraiban ott láthatók az egykori pártelvtársak, volt ifjúsági csinovnyikok, akik a kapitalizmus és a demokrácia tanítómesterének szerepében tetszelegnek.

Betiltás helyett társadalmi
rehabilitáció
Szlovákiában tizenhárom évvel a rendszerváltás után „rehabilitálta” a társadalom a Szlovák Kommunista Pártot, amely 2002-ben 6,5 százalékos támogatottsággal újra parlamenti erő lett. Más kérdés, hogy a szlovák társadalomban a rendszerváltás után sem alakult ki kommunistaellenes hangulat, talán azért, mert az egykori párttagok közül a „bársonyos forradalmat” követően sokan kerültek vezető helyekre az új pártok jóvoltából.
Olykor ugyan felvetődik egy-egy szociológus, politológus vagy szemleíró tanulmányában az igény, hogy egy-egy poszt betöltésekor ideje lenne megvizsgálni a javasolt személy múltját, de eddig még nem került az érdeklődés középpontjába a politikusok vezető szerepének kérdése az egykori kommunista pártban. Legalábbis ez soha nem volt döntő szempont. Nemcsak a parlament által megválasztott Michal Kovácnak, az önálló Szlovákia első köztársasági elnökének volt kommunista múltja, hanem a nép által közvetlenül megválasztott második államfő, Rudolf Schuster, illetve az ország jelenlegi első embere, Ivan Gasparovic is a kommunista párt tagja volt a rendszerváltás előtt.
Igaz, olykor „kommunistáznak” a politikusok is. A népszerű Robert Fico miatt maga Mikulás Dzurinda sem riad ettől vissza, ám még a jobboldali sajtó is „rászól” a kormányfőre, figyelmeztetve, hogy párttársa, a szlovák diplomácia vezetője, Eduard Kukan is a kommunista párt tagjaként kezdte pályafutását.
A Szlovák Kommunista Párt paradox módon a jogászoknak kezd gondot okozni. A szlovák alkotmány értelmében ugyanis feloszlatható az a párt, amely a demokratikus jogrend megdöntését, a társadalmi rendszer megváltoztatását tűzi ki célul, sőt büntethető minden személy és szervezet, aki és amely a volt totalitárius rendszerek – vagyis a fasizmus és a kommunizmus – bűntetteit védelmezi. A Szlovák Kommunista Párt pedig nyíltan elutasítja a „kapitalizmust”, és a parlamentáris demokrácia helyett újra a szocializmus építését hirdeti. Tagjai a parlamentben elvtársnak szólítják az országgyűlés kereszténydemokrata elnökét is, amikor arról beszélnek, hogy a kapitalizmusnak sokkal több áldozata volt, mint a szocializmus építésének.

Lusztrációs törvénytervezet
mérsékelt sikerrel
Az 1989. decemberi forradalom és vele együtt a kommunizmus Románia uniós csatlakozásával ér véget – írta a minap egy neves bukaresti publicista. Petre Mihai Bacanu álláspontjával sokan értenek egyet. A társadalom jelentős része úgy véli: a Nicolae és Elena Ceausescu diktátor házaspár 1989. december 25-i kivégzésével az egykori rezsim egyáltalán nem tűnt el, csupán átalakult. Bizonyíték erre elsősorban a titkosszolgálatok ügye. A kommunista hírszerzés 1978-ban disszidált s ma Amerikában élő volt parancsnoka, Ion Mihai Pacepa tábornok éppen a napokban jelentette ki a bukaresti Adevarul napilapnak adott interjúban, hogy a román kommunista titkosszolgálat, a Securitate ügynökeinek tizenhat évvel ezelőtt egyik napról a másikra sikerült új pozícióba helyezkedniük, sőt ma is jelentős befolyással bírnak a politikára. Tény, hogy az öt újonnan létrehozott romániai titkosszolgálat apparátusában nem történt meg a várt tisztogatás. Sőt Traian Basescu államfő is megőrizte tisztségükben a hírszerző szolgálatnak (SRI) és a külföldi hírszerzésnek (SIE) a korábbi posztkommunista kormány idején kinevezett vezetőit. Különben Basescunak felróják azt is, hogy a 2004-es liberális–demokrata DA Szövetség hatalomra kerülése után nem ítélte el a román kommunizmus rémtetteit.
Tavaly ugyan történtek kezdeményezések Bukarestben a Ceausescu-rezsimmel való végleges leszámolásra, ám elemzők szerint túl későn. Calin Popescu-Tariceanu miniszterelnök javaslatára 2005 végén a román kormány létrehozta a kommunizmus időszakát kutató intézetet, ám kérdés, hogy megkapja-e majd ez az intézmény a négy évtizedet felölelő vörös korszak gaztetteit tanúsító dokumentumokat. Ugyancsak tavaly terjesztett a bukaresti parlament elé lusztrációs törvénytervezetet négy liberális képviselő, amellyel a honatyák – az 1990-ben szerkesztett temesvári nyilatkozatot véve alapul – kizárnák az állami, köztisztviselői tisztségekből azokat, akik magasabb funkciót töltöttek be a Román Kommunista Pártban, a diktatúra intézményeiben, illetve együttműködtek a volt politikai rendőrséggel. Csakhogy a kezdeményezés a koalíciós szövetséges demokraták körében sem aratott osztatlan sikert, nem beszélve arról, hogy a jogszabály elfogadására kevés esély van abban a bukaresti parlamentben, amelynek padsoraiban ma is szép számmal ülnek a kommunista rezsim kiszolgálói. Elég, ha csak a szélsőségesen nacionalista Nagy-Románia Párt vezetőjére, C. V. Tudorra vagy Ceausescuék udvari költőjére, Adrian Paunescu szociáldemokrata szenátorra gondolunk.

Tudósítottak: Neszméri Sándor (Pozsony), Rostás Szabolcs (Kolozsvár), Somogyi Mátyás (Prága) és Stefan Lázár (Köln)