Gerlefilozófia

Enciklopédia énezer

Mit ér az én eszem, ha másnak nincs? – így a bölcs szólás. Mit ér az én életem, ha másnak nincs? – folytatható a sor. Léphetünk ez irányba tovább. Fabatkát sem? Vagy azért annál mégiscsak többet? Paraszthajszállal mért kötélideg? Az ám, hazám! A kérdés, jelesül, hogy mit is ér az életem, ha másnak nincs, az emberfiát legtöbbször valamely közeli szerette elvesztésekor éri utol. Vágja mellbe. Nem tudok élni nélküle. Nálad nélkül, szép szerelmem. Amikor a szeretett személy, a szerettünk meghal, akkor úgy tűnik, hogy önmagunknál véghetetlenül továbbterjedtek vagyunk, a hozzátartozó valóban hozzánk tartozott, ám legtöbbször, ha csak öngyilkosok nem leszünk, avagy nem ejt bennünket halálos foglyává a depresszió, akkor bebizonyosodik, hogy van élet a rokonon túl is, az idő gyógyít, és Csönd herceg újraformálja gyásztól kiszürcsölt elménkben a remény visszhangjait. A valóságosan is fájó emberveszteség felettébb ritka. Ritkán csap le a villám közel. Ha egy jó barátunk hal meg, az már távoli villámcsapásnak számít, hisz bár szelleme hetekig, hónapokig, esetleg évekig is kísért, s nemléte napi beszédtéma lehet, ám életvitelünk kerekét a vágásból – a megszokott kerékvágásból – egy baráthalál nem szokta kizökkenteni. Ha pedig egy haver hal meg, az leginkább a sörösüvegnek fáj, s utána következik csak a szív.
Értékrendünk epicentrikus és perspektivikus. A távol messze van. Az, hogy minden mindennel összefügg, nem napi tapasztalat, legföljebb az ezotéria által sugalmazott mese. Társtalanul, összefüggéstelenül, mindenféle szövedékből s hálózatból kiszakítva bolyongunk inkább önkörünkön belül, a saját levünkben főve.
Mit ér az életed, ha másnak nincs? Tulajdonképpen szörnyű felismerés, egyfajta moral insanity, programozott erkölcshalál, ha rádöbben az ember, mily sokat is ér a saját élete, s mily kevéssé függ mások életétől. Más életektől, más létformáktól. Katasztrófafilmek firtatják: hány az óra, Vekker úr, hány az ember minimuma? Hány ember kell ahhoz, hogy a jelentkező szám még emberiség maradjon? S mit érezhet az, aki mondjuk egyedül éli túl az atomháborút?
Fehérje, szénhidrát, zsír, nyomelemek, a legfantáziadúsabb étek is véghetetlenül szegény ahhoz a csodához, ahhoz a bonyolultsághoz képest, amelynek a mindennapi gyakorlatban ember a neve. Az ember egyszerű tápon tartva is ember marad. Geneziséből s korábbi környezetéből kiszakítva is megőrzi lényegbevágó tulajdonságait.
Mihez mi kell engedhetetlenül? Mennyire kellünk egymásnak egymáshoz? S mennyire kell az embernek az emberhez a természet? Most, amikor Kabila kongói elnök döntése nyomán mintegy ötszázezer négyzet-kilométernyi őserdő ítéltetett gépi halálra, s minden valószínűség szerint búcsúznunk kell főemlős haverunktól, a gorillától meg ezernyi más fajtól is, minden eddiginél gyötrőbb a kérdés: mit ér az emberélet, ha másnak nincs?
Mit fogok kezdeni magammal, ha megérkezett a hír? Az ökológiai antievangélium, a rossz hír, miszerint: természetes élőhelyéről kiveszett a gorilla? Kiveszett a tigris? A lemur? Nos, valószínűleg semmit. Másképp kifejezve: maradok tisztelettel magam. A valaha fogant érték, aki vagyok, a nemlét ellenére, a gyász ellenére tovább fog járni tengelyén. S ez a legfélelmetesebb. Ez az önjáró jelleg.
Valójában csak mi hisszük, mi reméljük, hogy szükségünk van a természetre, s a természetnek szüksége van magára. Amikor az emberszabás és az ember hatása nyomán állat- és növényfajok kivesznek, az legalább ideológiailag úgymond érthető, amikor viszont természetpusztító tevékenységünk eredményeképp egyes fajok élettere bővül, abból miféle tanulságot vonhatunk le? A verebek és a gerlék nem nosztalgiáznak. Nem álmodnak maguk fölé tiszta eget, s a fejszenyéllé veszett erdő sem hiányzik nekik. A gerlének és a verébnek az ember jobb, mint a természet, pedig a gerle és a veréb nem kutya, nem ember alkotta lény. A csótányoknak is jó az ember. Na mármost filozófiai szinten alaptétel, hogy nincsenek rossz és jó, káros és hasznos fajok, a verébre és a gerlére nem foghatjuk rá tehát, hogy rossz madár, jó madár ő is, a csótányra sem mondhatjuk, hogy miért nem szitakötő.
Summa summarum: az ember kevéssé emberséges, mint hisszük, s a természet kevésbé ökologikus, mint gondoljuk. Nagy bajban volnánk, ha ki kellene írnunk a világegyetem kapuja fölé, hogy köz- vagy magánterület.