Mostanában rengeteg szó esik a kátyúkról, sőt az ember beléjük is szokott zuhanni. Itt mifelénk, Cinkotán, Mátyásföldön élő a téma, kátyúrengeteg között küszködik a nép, autóval rendelkező ember kéthavonta futóművet cserél, a havi durrdefekt alapvetés. Itt lép be a képbe vitézlő Demszky Gábor szamizdat-főpolgármester, aki esztendeje égre-földre esküdözött, hogy a fővárosban pillanatokon belül megszűnik minden kátyú, sima flaszteron fogunk ezentúl autózni, élményszámba megy majd minden kilométer, unokáink is megemlegetik.
Hittem is, nem is isztriai Demszkynek, egészen addig, amíg a kies Cinkotai úton kedvesemmel bele nem hajtottam egy ottfelejtett bombatölcsérbe. Míg a környékbeli emberekkel a hibaelhárítással voltunk elfoglalva, ott susogott mögöttünk a Demszky-refrén: kátyúk pedig nincsenek… Pedig voltak. A terep nagyjából úgy nézett ki, mint Groznij tagköztársasági főváros a második csecsen felkelést követően, aki arra járt, biztosan rálépett néhány ottfelejtett taposóaknára, vagy kukoricagránátra… Szép tud lenni egy ilyen pillanat. Hatalmas nagy durranás, mögötte ott egy-két kormos katonaiskolás, mint annak idején a Ludovikánál. Innen kezdve a közönség már nem sokat törődik az etikettel, borízű hangok uralják a hangszórókat, konkrét anyázások hallatszanak, az egyetlen biztos pont a kátyú. Kívánom, hajtson bele egyszer ábrándos tekintetű Demszky Gábor egy ilyenbe úgy nyolcvannal, a differenciálművét majd utána viszem.
Még hogy nincsenek kátyúk ebben az elvarázsolt városban…
origo.hu
Tévhitek a sebességmérésről – nem mindegy, hogy traffipax, traffibox vagy VÉDA
