Két emberöltő múltával

Ötven esztendő nem nagy idő a történelemben. Pedig végiggondolni is nehéz, mi minden történt a világban és velünk ennyi év alatt a szédítően gyorsuló tempójú XX. században. Az emberélet mércéjével mérve azonban fél évszázad ijesztően hosszú idő. Ötvenen felül lépegetve már természetes – vagyis annak kéne lennie –, hogy unokáink vannak, ebben a korban már nem árt az öregségünkre gondolni. Az idő múlásának szemléltetésére ismerünk példákat: ennyi év alatt félméternyit vastagszik a hársfa, a diófa törzse – az útszéli jegenyék meg sem élik ezt a kort –, az ötven éve épült ház megújításra szorul, elkorhad a fakereszt a temetőben. Mind gyakrabban megtéved az emlékezetünk, a velünk megtörtént dolgok kezdenek egybemosódni az olvasmányainkból vagy hallomásból tudottakkal.
Két emberöltő telt el 1956 óta. Akik akkor „forradalmár korúak” – tizenhat és harminc év közöttiek – voltak, az idén 66–80 esztendősek. Megfogytak, fogyatkoznak. Mind sűrűbben járnak temetésre, és egyre kevesebben veszik körül a régi barát, kolléga, az egykori harcostárs ravatalát. Bárhogy fáj nekik, nincs abban semmi különös, érthetetlen, hogy „a mai fiatalokat”, köztük a később született gyermekeiket, iskolás korú unokáikat nem érdekli, miről beszélgetnek egymás közt olyan izgatott hangon az ötvenhatos öregek. A jövőben egyre kevesebben lesznek, akik tudni fogják a helyes választ a tévévetélkedő kérdésére: miért van lyuk a piros-fehér-zöld zászló közepén?
A világ és azon belül a mi világunk nagyot fordult ez alatt a fél évszázad alatt. A magas tudomány elárasztotta a mindennapi életünket fejlett technikai eszközökkel, manapság egy gyerek is olyan holmikat hord magánál, mint húsz éve egy Mars-szonda. Közben a tradicionális tudás, a humán műveltség csökken, leértékelődik. Az irodalom, történelem mind kevesebbeket érdekel. Ismerünk azonban ehhez hasonló helyzetet a históriából, a miénkből is. Az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc után ötven évvel, az emberiség eddig legérdekesebb századfordulóján, a villanyvilágítás, a mozgófilm, az automobil, a földalatti és a repülő masinák újdonsága sokkal jobban érdekelte az akkori Magyarország húszmillió polgárát, mint a XIX. század legnagyobb függetlenségi háborúja. Sőt. Az akkori lapokat, az újságok hét végi képes mellékleteit lapozgatva azt látjuk, hogy a technika mindennapi csodáinál is jobban foglalkoztatta a nagyérdemű olvasóközönséget, hogy mi hír van őfelsége udvarában, mit csinál I. Ferenc József Bécsben, Bad Ischlben vagy éppen a gödöllői vadászaton. Annak a néhány vénséges negyvennyolcas honvédnek a sorsa, akik a Soroksári úti menhelyen tengették napjaikat, nem sokakat hozott tűzbe. A Plohn József fotográfiáin és a fiatal hírlapíró, Krúdy Gyula tárcariportjában megörökített lógó bajszú, ősz szakállú, kopott atillás vén hadfiakat úgy szemlélték, mint a gombostű hegyére szúrt bogarakat.
Meggondolkodtató történelmi párhuzam 1848 és 1956, illetve e két esemény utóélete között az ország uralkodójának szerepe, majd megítélésének és elfogadottságának alakulása. Azt a szörnyű tényt, hogy az 1849-ben frissen trónra lépett, mindössze tizenkilenc éves Habsburg uralkodó – magyargyűlölő tanácsadóitól, alantas bosszúvágytól és hiúságától vezérelve – elkövette a XIX. század történelmének legundorítóbb sorozatgyilkosságát: első miniszterelnökünk, tizenhárom nemes lelkű és bűntelen hadvezérünk (és mások) meggyilkolását, öt évtized elmúltával már csak az áldozatok hozzátartozói és leszármazottai tartották számon. A magyar millenniumkor ezerszámra kerültek a csiszolt üvegű tálalószekrényekre és falusi kocsmák faragott polcaira a császár arcmásával díszített fürdőhelyi emlékpoharak, a pesti polgárasszonyok arról fecsegtek, vajon hogyan tölti idejét az özvegy apostoli király a bécsi színésznővel, Schratt Katalinnal, s áhítattal nézték a gyermekek a színes nyomatokon, amint őfelsége éppen megmenti a szakadék szélére merészkedett, havasigyopárt szedő leányka életét. Ferenc Józsefből a nemzet jóságos, igazságos atyja lett. 1899-ben már épült a tőzsdepalota a hírhedt pesti Újépület helyén, s az aradi vértanúkra is legfeljebb október 6-án emlékezett, félhivatalosan, a „művelt közönség”.
Az 1956 utáni évtizedekben házon kívül vakmerőség volt együtt említeni az október szót és a 23-as számot. Presszóban, vonaton rögtön megfordult a hallatára egy műbőr kalapos fej. Pedig alig másfél évtizeddel az „ellenforradalom” után a néphadseregben már elvétve akadt olyan kopasz, aki tudta, hogy miért csak az ügyeletes tiszt jelenlétében lehet kinyitni és bezárni a fegyverszobát október 22. és 24. között. A kollektív felejtés és a változó megítélés párhuzama a boldog békeidők Ferenc Józsefe és Kádár Jánosa között egészen bámulatos: amennyire szalonképtelen volt az előző századfordulón „jobb helyen” Aradot emlegetni a királlyal összefüggésben, manapság éppolyan felhördülést kelt annak a puszta ténynek a kimondása, hogy az első titkár elvtárs egypár esztendeig tömeggyilkosként látta el a hivatalát. „Jobb helyeken” erre ma azt mondják: „politically incorrect”. Ugyanakkor azzal is szembe kell néznünk, hogy a mai Magyarországon – az Úr Jézusén kívül – senki másnak a születésnapjáról és halálának évfordulójáról nem emlékeznek meg annyian spontán, személyesen és nyilvánosan, mint a tizenhét éve eltemetett Kádáréról.
Mindennek a fő oka az idő. A történteket megszépítő, fájdalmat megenyhítő, sebeket begyógyító, a gyűlöletet megértéssé, majd közönnyé és feledéssé szelídítő idő. A fentebb szemléltetni próbált öt évtized leforgása alatt történtek valahogy úgy rakódtak rá a múltunkra, mint ama bizonyos guanó József Attila versében. Ma a magyarok túlnyomó többségét más gondok és egészen más kérdések foglalkoztatják, mint ’56 emlékezete. Ennek – a történelmi messzeségen kívül – megvannak a speciálisan hazai és időszerű okai is: anyagi, tudati, lelki és erkölcsi állapotunk, valamint a politikai helyzetünk. 1990-ben hirtelen állami rangra emelkedett 1956 ünnepe. Az idén már a tizenhetedik hivatalos október 23-a következik, miközben egymással homlokegyenest szemben álló múltú és történelmi-politikai nézőpontú garnitúrák váltották egymást a végrehajtó hatalomban. Most éppen a baloldal van soron, tavasztól fogva vagy a bal-, vagy a polgári oldal következik. Ez ma még nem tudható. A kommunista gyökerű honi szociálliberálisok 1956-hoz való (v)iszonyának alapvető ellentmondása az idő jótékony gyámkodásának ellenére sem akar megoldódni. Az például mégiscsak több egyszerű közéleti érdekességnél, hogy a forradalmi (akkori szóhasználattal: ellenforradalmi) tevékenységéért előbb halálra, majd súlyos szabadságvesztésre ítélt SZDSZ-es népképviselő a jubileumi évben átlép abba a pártba – az MSZP-be –, amelyiknek jelenleg a legelismertebb, legjobban kidekorált politikusa a megtorlás idején a szovjet alakulatokkal együtt járőröző különítményes tiszt volt. Valljuk be, ez is van olyan érdekes hír, mint az, hogy az ősszel Nagy Imréről akarják elnevezni a New York-i magyar főkonzulátus előtti utcaszakaszt.
Lapunk, a Magyar Nemzet mostantól kezdve az év hátralévő részéig napirendre veszi 1956 történelmi tárgykörét. Itt, a szombatonként megjelenő Magazin oldalain rendszeresen helyt kapnak mindazon írások – történeti és irodalmi dokumentumok, kutatási eredmények, fotográfiák, visszaemlékezések, riportok, interjúk és egyéb műfajú tényközlések –, amelyek gazdagíthatják az ötven évvel ezelőtti és az abban gyökerező események gyűjteményét. Sorozatunk emblémájaként magunk is az ötven évvel ezelőtti forradalmi napokban spontán felszínre került Kossuth-címert választottuk. Az idő a még élő résztvevőket, az emlékezőket, az eddig hallgatókat és a múltban kutatókat éppúgy sürgeti, mint bennünket: a jubileumi 2006. év talán az utolsó lehetőséget kínálja, hogy e zaklatott világból visszatekintsünk a két emberöltővel ezelőtt történtekre, amikor a hős magyarok leckét adtak a világnak a szabadságvágy mindent legyőzni tudó erejéről, valamint az önrendelkezés és az emberibb élet kiharcolásáért szükségszerűen meghozandó áldozatból.
Péter László: A szegedi szikra, 24–25. oldal