Milyen változásokat jelent Izrael kivonulása a Gázai övezetből, valamint a palesztin vezetés személyi változása?
– Ariel Saron pártja egy részének ellenkezése közepette végrehajtotta a kivonulást. Ezen lépéssel kapcsolatban megoszlanak a vélemények, sokan üdvözlik, ám elsősorban a palesztinok körében komoly aggodalmakat is megfogalmaznak. Attól tartanak ugyanis, hogy a most felállított helyzetet be kívánják betonozni az izraeliek. Saron környezetéből kiszivárgott információk szerint a miniszterelnök hajlandó lenne egy ideiglenes határok közötti palesztin állam létrehozásának engedélyezésére, ám később ezeket a határokat befagyasztanák. Ettől pedig félnek az arabok, mivel úgy tartják, a gázai lépés magában még nem elegendő. A belpolitikai események – miszerint Saron kilépett a Likudból, és saját pártot hozott létre – arra engednek következtetni, hogy a kormányfő újabb területekről mondana le esetleg. Ezek pedig csak Ciszjordániában lehetnek, amely a judaizmus értelmezése szerint a Szentföld részeként elidegeníthetetlen Izraeltől. A napokban újra megjelentek zsidó fiatalok, akik telepeket hoztak létre Ciszjordánia eddig betelepítetlen részein. A telepespolitika pedig az egyetlen olyan téma, amely miatt az Egyesült Államok is bírálta Tel-Avivot.
– Ön szerint milyen jövő várhat az amerikai–izraeli kapcsolatra? Elképzelhetőnek tartja-e a most jellemző szoros viszony lazulását?
– Bár George Bush kormányának elméletileg kevésbé kellett volna Izrael-pártinak lennie, soha ilyen baráti kapcsolatot nem ápolt a két ország egymással. Jól példázza a Bush-kabinet kötődését, hogy az elnök Saront a „béke emberének” nevezte, és eltűrte Izrael minden lépését. Nehéz megmondani, hogy történik-e változás a kapcsolatokban, ám előbb-utóbb valószínűleg így lesz. Úgy vélem, nem az Izrael-barátságban áll be változás, inkább abban, hogy az Egyesült Államok milyen mértékben vállal szerepet az egyeztetésekben.
– Fenyeget-e háborúval az a verbális ütésváltás, amely most Izrael és Irán között zajlik?
– Nem hiszem, hogy ez idáig fajulna. Az iráni külpolitika hagyományaiba nem tartozik bele, hogy háborúskodjon határain kívül. Izrael volt az első, amely Teheránt katonai csapással fenyegette, és tőle nem is idegen a külföldi hadviselés, ennek ellenére szerintem csak akkor szánnák rá magukat ilyen lépésre Izraelben, ha közvetlen életveszély fenyegetné őket. Nem tudom elképzelni ugyanis, hogy van olyan izraeli vezető, aki vállalja az iráni válaszcsapás felelősségét. Tudott dolog, hogy Irán el tudja érni Izraelt rakétáival. Másrészről pedig 2005 vagy 2006 nem 1981, Irán pedig nem Irak (Izrael 1981-ben bombázta le Irak épülő atomreaktorait – a szerk.), több létesítményt kellene megsemmisíteni.
– Mi ez a hangulatkeltés akkor a két ország között? Szinte naponta hallani ellenséges kijelentéseket mindkét oldalról, elég csak az iráni elnök holokauszttagadását említeni, a másik oldal pedig a közeljövőben létrehozandó atombombáról beszél.
– Amerikának azért kicsit más a véleménye erről, szerintük, ha akarná, akkor sem lehetne tíz éven belül nukleáris fegyvere Iránnak. Mahmúd Ahmadinedzsád iráni elnök pedig kijelentéseivel kiváló alapot ad, hogy Izrael és az Egyesült Államok mozgósíthassa a nemzetközi közösséget az ország ellen. Azt azért le kell szögezni, hogy Irán atomprogramja – amely a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján békés, vagy nagyon jól elrejtették a katonai célú kutatásaikat – nem Ahmadinedzsád alatt kezdődött, hanem évtizedekre visszamenőleg működött. Az általunk kedves, mosolygós reformernek titulált Mohamed Hatami elnök alatt is folytak a kutatások, sőt a program új szakaszai épp az ő nevéhez köthetők. Akkor azonban a nemzetközi közösség nem érezte magát ennyire fenyegetve. Az, hogy Ahmadinedzsád ilyen kijelentéseket tesz, több okra visszavezethető. Nyilvánvaló, hogy teljesen járatlan a külpolitikában, másrészt pedig tipikus forradalmár. Az új elnöktől gyakorlatilag Khomeini ajatollah szavait halljuk vissza, az első Izrael-ellenes kijelentése is Khomeini-idézet volt. Ezt olyan konferenciasorozaton tette, amelyet az elmúlt évtizedekben évente megtartottak, és Irán elnöke szájából mindenkor el is hangzottak ezek a szavak. Csakhogy a közelmúltban egy reformer elnök mondta, amire mindenki rándított egyet a vállán. Ahmadinedzsád azonban ultrakonzervatívnak van elkönyvelve, és az ő mondataiként máshogy hangzanak ezek a kijelentések. Az elnök szavai egyébként beleillenek Khomeini világképébe. Irán se nem Kelet, se nem Nyugat, hanem önellátó és szuverén ország, amelyet nem érdekel a külvilág véleménye. Amerikai szakértők is úgy vélik, Ahmadinedzsád valószínűleg nem méri fel saját szavainak hatását, másrészt neki egyes szavak vagy események teljesen mást jelentenek. Ahmadinedzsádnak valószínűleg fogalma sincs a holokauszt mibenlétéről, hiszen a Közel-Keleten nem volt holokauszt. Az ott élők számára teljesen elképzelhetetlen, hogy ilyen történhetett.
– Irakban közben megtartották a sokadik történelmi választást, így elvben az országot már „teljesen demokratikussá” alakították át. Alkalmas-e a demokrácia valamilyen keleti típusú válfaja az ország irányítására, vagy a jövőt a laza konföderáció jelenti a vallási és etnikai csoportok különválasztásával?
– Az elfogadott alkotmányban azt fektették le, hogy Irak föderális szerkezetű ország. Az a kérdés, hogy ez a szerkezet megfelelő lesz-e egy önálló lábon megállni akaró Irak számára. A helyi lakosság egyébként politikus beállítottságú, mint minden „kényszerszocialista” országban. Ahol olyan lassan és nehezen mennek a dolgok, mint a palesztinoknál vagy Irakban, az emberek tudatosabban vesznek részt a napi politikai eseményekben, így például elmennek szavazni. Irakban ez a megszállás miatt fokozottan érvényesül, mivel mindenki azt várja, hogy a demokratizálódási folyamat végén távozni fognak a külföldiek. Ha az országot alkotó csoportok nem esnek egymásnak, valószínűleg formailag működni fog a demokratikus szerkezet is, amelyben négy évre választanak parlamentet és kormányt. A formák mögött azonban működni fog a törzsi és etnikai szolidaritás mondjuk olyan esetekben, hogy eldöntsék, kit jelölnek képviselőnek a törzs nevében.
– A különböző nagyhatalmak milyen módon fognak megjelenni a térség politikai életében, várható-e ezen a területen változás?
– Abban a szakértők legnagyobb része egyetért, hogy most zajlik a világ újrafelosztása, az Egyesült Államok pedig megpróbálja kihasználni a rendelkezésére álló rövid vagy hosszú időt, egyedül van szuperhatalomként, és olyan sok pozíciót kiépíteni, amennyit csak lehet. Szinte közhely, hogy Kína feljövőben van, ám Amerikának még vannak lehetőségei. Azt azonban nem tartom valószínűnek, hogy Amerika helyfoglalása közepette újabb katonai akcióba kezd, mivel a hadseregének nagy része le van kötve Irakban. Szíriát ugyan fenyegetik, ám komoly lépések nem történtek. Vigyázniuk kell azonban ezzel, mert ha mást nem is, az apjához képest gyengébb Basár el-Aszad államfőt megfoszthatják hatalmától. Ekkor elszabadulhatnak azok az erők, amelyek az ország vezetését jelentik, és nem tudjuk, milyen irányba folytatódnak az események. A mostani kiszámítható rendszer, a kérdésekre tudjuk a válaszokat. Ha ezt felborítjuk, bizonytalanság lép a biztos tudás helyébe. Iránnal kapcsolatban is az a legnagyobb gond, hogy kiszámíthatatlanná vált Ahmadinedzsád győzelmével, legalábbis nyugati szemszögből.
– Ez azt jelenti, hogy a térség legkiszámíthatóbb állama, Szaúd-Arábia békében tengetheti napjait? Ott abszolút királyság van, ahol nem terveznek mélyreható változásokat.
– Ilyen szempontból valóban kiszámítható, ám ne feledjük: az Egyesült Államok a térségben beindít bizonyos reformokat, ellenőrzi irányukat, ám mivel az övékétől teljesen különböző kultúra, lehet, hogy a jó elgondolásaik más eredményt hoznak. Elindítunk egy golyót, és az nem arra gurul, amerre mi mondjuk. Lehet, hogy jó irányt vesz, de bizonytalanok vagyunk ezt illetően. Szaúd-Arábia az igazi „sötét ló” a térségben. Valószínűsíthetően igen komoly hatalmi harc folyik az országban, ám mivel családon belül rendezik az ilyen ügyeket, semmi nem kerül nyilvánosságra. Apróbb – szaúdi szempontból nem is olyan apró – reformokat vezettek be, például helyhatósági választásokat tartottak történelmük során először. Legközelebb már a nők is szavazhatnak, sőt előkerültek a síita csoportok, amelyek képviseletet követelnek maguknak. Nem tudhatjuk, milyen folyamatok indulhatnak be a királyságban. Meglehetősen lényeges eleme a jelenlegi közel-keleti helyzetnek az, hogy elindítanak egy változást, ám nem ismerik annak végkifejletét, hiszen teljesen kiszámíthatatlanul zajlik.
origo.hu
Orbán Viktor: Nem pihenünk, zajlik a kormányülés, hajrá, Dominik! - Képek
