Köznapló

Január 6., péntek
Vendégeink érkeztek Londonból. Egy éve élnek ott, ezért is kérdeztem, milyennek látszik a haza arról jövet. Csak némi unszolás után feleltek: olyannak, mint a szocializmus éveiben. Szürkeség, közöny, fáradt emberek, és minden messzebb kerül a kontinens szerencsés részétől. Este elköszöntek, én meg elővettem az újságokat: történt-e a világban valami figyelemre méltó? Így vettem kézbe a Népszabadság mellékletét, s találtam benne egy cikket ezzel a címmel: A japán csoda csak mítosz.
Ámultam a határozott megállapításon, amely mögött még kérdőjel sincs, de kiderült, hogy egy japán filmrendezőtől idézett a szerző. Elolvastam az interjút Koreedával, benne volt a címadó mondat: „Valójában a japán csoda csak egy mítosz, az utóbbi tíz évben azonban kinyílt az emberek szeme”; a gazdasági válság hideg zuhanyként érte a japánokat. Ennyi szólt a csodamítoszról, semmi több, mégis ez lett a cikk címe. Vajon miért? Sejtem az okát, bár előbb tisztázni kéne, mi is az a „japán csoda”.
„Megvalósításában a népesség szorgalma, takarékossága s magas fokú képzettsége mellett nagy szerepet játszottak az új ipari beruházások” – olvasom a nagylexikonban, de az igazság egy másik megállapításban lehet pár sorral lejjebb: Japán „az egyetlen ázsiai ország, mely saját erejéből zárkózott fel a vezető ipari hatalmak sorába, miközben ősi kultúrájának, saját hagyományainak sok elemét őrizte meg”.
Igen, az ősi kultúra… Szimbóluma a japánoknál a szamurájkard, amelyről filmet őrzök egy videokazettán. Gaszan Szadhatosi mester műhelyébe visz a film, a kovácséba, akinek vonásait ötszáz év tudása tette bölcscsé, érzékennyé és határozottá, a család tagjai azóta készítenek fegyvert, és kezdenek minden munkát imával, hogy méltók legyenek arra, amit az elődök örökül hagytak rájuk. Előbb mégis Kihara Akiráról kell szólni: ő olvasztja a kardhoz való acélt, és nem akárhogyan.
Udvarán három nap, három éjjel lobog a tűz, tizenhárom tonna faszenet éget el, ennyi kell, hogy tökéletesen kiolvadjon nyolc tonna vashomok. Vannak társai, a tűz mellett mégis ő marad, s bár hatvankilenc éves, egyetlen perc alvás nélkül figyeli a láng erejét és színét – rajta kívül más nem tud olvasni belőlük. Amikor a negyedik nap hajnalán szétbontja az agyagkemencét, nemcsak fáradtság árad szét tagjaiban, azt is átérzi, hogy Japán egy darabja, amelyet a sors rábízott, elevenen él. Társaival elmond egy imát, megiszik egy pohár szakét, és pár nap múlva elküldi Gaszan mesternek az acélt.
Egy gramm sem veszhet el belőle, szól fiaihoz a mester, mikor munkába veszik. Három hétig hevítik, kovácsolják, hajlítják, míg a finom acél meg nem kapja végleges hajlékonyságát és erejét, amelyet, alig hinni, ezer hajszálvékony réteg garantál; ezt követi a formázás, végül rákerülnek az ősi minták és a mester szignója. Ezzel együtt a kard még messze van attól, hogy kész fegyver legyen. Tekintélyt adó szépségét a fényezőtől, Honamitól kapja Tokióban. A mester hétféle kövön csiszolja az alig 60 deka súlyú, hajlékony „katanát”, az ő munkája teszi borotvaélessé. Bár kezét tizennégy generáció tapasztalata vezeti, ügyelnie kell, nehogy egy rossz mozdulattal szétvágja.
Három hónapig készül egy kard, ennyi idő telik el az olvasztástól addig, amíg Gaszan mester Tokióba utazik, hogy átvegye. Évente tíz fegyvert kovácsol csupán, de minden darab elkészülte ünnep a léleknek, mondja. Ilyenkor arra gondol, hogy legügyesebb fia már vele dolgozik, és unokája is bizonnyal folytatója lesz a hagyománynak: ez ad számára erőt, valahányszor új kardhoz fog.
Hiszem, hogy az ősök efféle tisztelete az igazi japán csoda, nem az, hogy az ország gazdasági nagyhatalom. Máshol a szamurájkardnak már csak a híre volna meg, esetleg a helye egy múzeumi gyűjteményben. Amikor a portugálok 1543-ban partra szálltak, a japánok belátták: ősi fegyvereik alkalmatlanok az ország védelmére, ennek ellenére megtartották őket. Majd jött a háborúvesztés, 1945-ben maga a császár szólította fel őket, adják le a szamurájkardokat. A császár szava szent, ők mégsem dobták el a múlt szimbólumát, a kardkészítők dolgoztak tovább – titokban. Japán amerikanizálódott, a többség számára a pénz fontosabb, mint a tisztelet a másik iránt, pedig ez mindennek az alapja a szamuráj erkölcsi kódex, a busidó szerint. Ám addig, amíg lesznek, akik e hagyományt, amely Japán lelke és lényege, ébren tartják, nincs baj – ezek a nyolcvankét éves Otake Ricuke, a Katori Sinto Riu vívóklub mesterének szavai.
Igaza lehet. A történelem során elpusztítottak már híres könyvtárakat, kolostorokat, kihajigáltak templomokból képeket, ám mindig akadtak, akik továbbvitték a tudást, hogy legyen mibe kapaszkodni, ha összedől, mint ahogy már sokszor összedőlt a hamis eszmékre épült világ. Nem tehetség, ügyesség vagy erő kellett ehhez, több: hit és jóság. Mert csak e kettőből lehet tisztelet, a tiszteletből szolgálat, márpedig minden nagy alkotás feltétele, hogy tudjunk szolgálni. Ezért sem pazarolok sok szót a sanda szándékú cikkre, amely fölött az említett cím áll. Magyarázata egyszerű, technikája s hagyománya visszanyúlik egészen a Szabad Népig. Annak hasábjain olvashatta az ember, hogy a Lajtán túl rohad és bűzlik minden…
Most is baj van, nosza, gyorsan kapjunk ki a sértett japán filmrendező szájából egy hamis mondatot, hátha akkor nem is látszik olyan rossznak, ami rossz. Egy a baj: Londonból és az olyan helyről érkezők, ahol nem kormányprogram a porhintés, látják, hogy mindez maszlag.
Hagyjuk ezt, fontosabb, hogy negyvenöt után nálunk is megtörtént az, ami a japánokkal: itt a hintókat, parádés kocsikat kényszerültek leadni gazdáik, mert a ló és a lovas világ szimbolizálta az új hatalom szemében, amit a japánoknál a szamurájkard. Ez odáig fajult, hogy Csongrádon kazalba hordták a gyönyörű kocsikat s alágyújtottak. Ornyik Sándor, aki évekig gyűjtötte őket, zokogott, úgy érezte, több nemzedék tudását égetik el a máglyán.
Rég volt, fontosabb, hogy ma vannak-e mesterek, akik több évszázados tapasztalattal a hátuk mögött folytatják mesterségüket a sorvasztó hatások ellenére is. Mindegy, hogy hintót készítenek, tárogatót, kunkalapot vagy kemencét, a színvonal a fontos. Gaszan mester tudása a Nikonok és Toyoták gyártóit is főhajtásra készteti, mert munkáját tisztelet és jóság hatja át. Csak így lehet.
A politika keselyűszárnyainak árnyékában nincs fontosabb feladat, mint megteremteni a jóság, tisztelet és szolgálat egymást erősítő, vastag várfalát, mert nélküle védtelenek vagyunk. Csak az képes uralni, jobbá tenni lényét, és gazdagítani általa családját, faluját, városát és persze a hazát, aki e szolgálatra alkalmassá teszi magát. A szolgálattevők köréből jön majd létre aztán egy új szellemű nemesség, amelynek nincs szüksége címeres iratra, hisz akik alkotják, néha nem is tudják, hogy odatartoznak, hogy ők azok. Fontosabb ennél, hogy vannak, hogy példát adnak, hogy tartósan győzni csak velük lehet, mert ők a megtartó erő.
A hatalom is sokat nyer velük, ha szándéka egyenes, s képes megtalálni a szívükhöz vezető utat. Volt egy kormány, négy éven át nem figyelt rájuk, bánta is utóbb. Ilyen hibát nem követhet el ismét, mert nagy árat fizet…

Január 8., vasárnap
Fehér Miklós után ismét meghalt egy külföldön játszó magyar futballista: Zavadszky Gábor harminckét éves volt. Egy bulvárlap címoldalán ez állt arasznyi betűkkel: Hagyták meghalni! Ehhez értünk mi – rágalmazni, simfelni, besározni, holott a felelősség nem a ciprusiaké. Ezt a fiút azok ölték meg, akik oda züllesztették a magyar futballt, hogy egy játékos, aki bajnok volt a Fradiban, az MTK-ban s a Dunaújvárosban, többször tagja a válogatottnak, kénytelen egy levantei szigetország csapatában munkát vállalni, ami, ne kerteljünk, segédmunka a labdarúgás világában.
A züllesztés évtizedek óta folyik, emlékezzünk Puskásra: utolsó itthoni évében pocakos őrnagynak csúfolták, s ha marad, valószínűleg az lesz belőle, ami Albertből, aki a Fradi sörözőben üldögél hű cimboráival; egy fröccs, egy adoma, így múlnak fölötte az évek, miközben a hajdan vele egyrangú Platini, Beckenbauer vagy Trappatoni arról határoznak, mi lesz a jövő az európai futballban. Nagy képességű játékosaink voltak, a magyar labdarúgás vezetői kétségbeesésükben mégis az úszószövetség elnökét, Gyárfás Tamást kérték fel, hogy korteskedjék a magyar–horvát közös pályázat sikeréért, neki van hitele, jó volna megrendezni a 2012-es Európa-bajnokságot.
És még valami… Az a fiú nemcsak Limassolban, halála óráján volt egyedül, hanem pályafutása kezdetétől magára hagyták. Nem adták meg neki, amit máshol minden tehetség természetes módon megkap: nem tápláltak bele elég ambíciót, ami űzi, hajtja előre, és eljuttatja képességei csúcsára. Nálunk a futballisták legtöbbje 30–40 százalékos tempóban teljesít a pályán, ám amikor előttük a váltás, a külföld, a remény több pénzre, s egyszeriben hajtani kell, jönnek a sérülések, a betegségek, s jön néha a váratlannak mondott halál. Nem volt váratlan – a magyar labdarúgás szörnyű romhalmaz, ez temette maga alá Zavadszky Gábort.
Ég veled, fiú! Remélem, gyilkosaidat el fogja söpörni az a szellem, amely nélkül nincs eredmény: a munka és a tehetség szükséges frigye.

Január 11., szerda
A feleségem fölment Pestre. Csak pár óráig volt, de ragyogó arccal jött haza. Annak idején elmenekültünk a fővárosból. Gyűlölte Budapestet – velem ellentétben csongrádi bájjal mindig Budapestet mond –, ám most úgy érzi, messziről tán lehet szeretni. Én is így vagyok néhány emberrel. Csak távolból kedvelem őket, közelről olyanok, mint a város: ha találkozom velük, védtelennek érzem magamat.