Két és fél esztendeje következett be a nagy fordulat. A Real Madrid vezetői kudarcként értékelték, hogy a csapat a 2002–2003-as idényben csak a spanyol bajnokságot nyerte meg, a Bajnokok Ligájában 4:3-as összesítéssel már az elődöntőben elvérzett a Juventusszal szemben. Menesztették Vicente del Bosque vezetőedzőt, s a Manchester Unitednél addig Sir Alex Ferguson segítőjeként dolgozó portugál Carlos Queirozt szerződtették helyette. Azon a nyáron érkezett David Beckham is ugyancsak Manchesterből. Akkoriban ragasztották rá a Real Madridra a „galaktikusok” nevet, amely a mindenek felett állás érzetét volt hivatott sugallni, s csak később nyert pejoratív értelmet. Attól kezdve a klub presztízskérdést csinált abból, hogy ha bármelyik hírességre szemet vetett a játékospiacon, akkor azt meg is szerezze. Így került Madridba többek között Michael Owen, hogy aztán a kispadot koptassa, Walter Samuel, aki egyetlen percig sem érezte jól magát a klubnál, Robinho, az „új Ronaldo”, aki Madridban elfelejtett gólt rúgni.
Persze a Real 2003-at megelőzően is igazolt sztárokat. Egymást követő három évben három aranylabdást, sorrendben Luis Figót (2000), Zinedine Zidane-t (2001) és Ronaldót (2002). Méghozzá nem fillérekért. A Zidane-ért fizetett 66 millió euró a mai napig vezeti az átigazolási örökranglistát, Figo (53,6) a második, Ronaldo (41,3) a nyolcadik a lajstromban. Ám hatalmas különbség, hogy őket szakmailag is indokolható céllal vették meg. Beckhamre és Owenre ugyanez már nem volt érvényes.
A Real Madrid vezetői 2003 nyarától nem egyszerűen a világ legerősebb, hanem a legtöbb profitot is termelő csapatát akarták kialakítani. Az ötletet alighanem éppen a Manchester United (MU) szolgáltatta. A kilencvenes években még szokatlan volt, hogy egy labdarúgóklub részvénytársasági formában működjön. A MU volt az első fecske. S bár korszakos játékosok nem alkották még az 1999-ben Bajnokok Ligája-győztes alakulatát sem – amely nehezen állná ki az összehasonlítást a Bobby Charlton, George Best, Dennis Law fémjelezte 1968-as gárdával –, a mezek, sálak s mindenféle kellékek eladásából (idegen szóval: merchandisingból) származó pénz a teljes bevétel harminc százalékára rúgott. Madridban azt gondolhatták végig, mi lenne, ha mindezt a Real imázsával és világhírű játékosok sorával vinnék sikerre.
Az elképzelés üzletileg tökéletesen bevált. David Beckham a nevével ellátott mezek értékesítéséből állítólag egy hónap alatt behozta az árát. A labdarúgás jelenleg első számú marketingfigurája különösen a 2002-es japán–dél-koreai közös rendezésű világbajnokság óta hihetetlenül népszerű a Távol-Keleten. Nem véletlen, hogy a Real rendre ebbe a térségbe szervezi edzőtáborait, bemutató mérkőzéseit. Egy-egy ilyen turné a lényeget tekintve semmiben sem különbözik a rockbandák koncertkörútjaitól, nem a minőség, hanem a mennyiség (a pénz) a döntő. Márpedig a legjobb muzsikusoknak is szükségük van arra, hogy olykor a külvilágot kizárva gyakoroljanak, nem lehet állandóan rivaldafényben élni.
Pedig a Real Madrid valamivel nagyobb körültekintéssel és kisebb étvággyal kivitelezhette volna a tervét. 1998-ban, 2000-ben és 2002-ben is megnyerte a Bajnokok Ligáját, a legutóbbi siker évében még vitán felül a legerősebb játékosállománnyal bírt Európa klubcsapatai között. Ám az említett időszakban több hibát is elkövetett. Látni kellett volna, hogy tovább már nem halogatható a meglehetősen lyukas védelem megerősítése, a csatárok nem rúghatnak mindig több gólt annál, mint amennyit a hátvédek „összehoznak”. A világbajnokságon elszenvedett részleges combizomszakadása után Zidane teherbírása erősen behatárolttá vált, idejében kellett volna gondoskodni az utódjáról. Hiba volt 2003-ban Makelelét elengedni a Chelsea-hez, s a melléfogás akkor ordító igazán, ha a tranzakciót Makele–Beckham csereként nézzük.
A két legnagyobb tévedés azonban Eto’o és Ronaldinho nevéhez fűzhető. Eto’o esete különösen érthetetlen. Még csak tizenhat éves volt a kameruni csatár, amikor a Real megfigyelői már szemet vetettek rá, s 1996 nyarán leszerződtették. S bár a Bajnokok Ligájában is bemutatkozott, fejlődése töretlennek tűnt, előbb kölcsön-, majd véglegesen eladták a Mallorcának, ahol aztán az ősi rivális Barcelona lecsapott rá, és 2004-ben megszerezte 26,3 millió euróért. Ronaldinho részben szintén téves megítélés miatt került a Barcelonába. A 2003-ban (a Paris Saint-Germainnek) érte fizetett 30,8 millió euró ma aprópénznek tűnik a tudásához képest. Ha nagyon akarta volna – különösen, ha nem Beckhamre költi –, a Real ezt az összeget biztosan le tudta volna szurkolni. Madridban Eto’o és Ronaldinho értékét is rosszul ítélték meg, amiért most súlyos árat fizetnek. Ma ugyanis már aligha kérdéses, hogy ki a jobb – vagy szerényen mondjuk így: hasznosabb – játékos: Eto’o vagy Ronaldo, illetve Ronaldinho vagy Zidane. Akinek netán akadtak kételyei, azt a novemberi „El Clássico” végleg meggyőzhette. A Barca Ronaldinho két, illetve Eto’o egy találatával 3:0-ra kiütötte a Realt a Bérnabeu stadionban.
A madridiak elhibázott, csakis kereskedelmi szempontú átigazolási szemlélete nemcsak a Barcelonával, hanem napjaink másik elit klubjával, a Chelsea-vel összehasonlítva is szembeötlő. Roman Abramovics millióinak köszönhetően a londoniak is szórták a pénzt, csakhogy célzottan, kimondottan posztra igazoltak labdarúgókat. José Mourinho megvalósította minden edző álmát: ő valóban két, szinte azonos képességű tizenegyet képes pályára küldeni.
S hogy mi lesz a Real Madriddal? Minden jel arra utal, a klubnál felismerték, hogy ha gazdaságilag rövid távon nyereséges volt is a galaktikusok szárnyalása, hosszú távon kényszerpályára állítják a klubot. Luxemburgo december eleji menesztésével, úgy tűnik, véget ért a Del Bosque óta tartó, két és fél év alatt Queirozt, Camachót, Garcia Remónt is táncba hívó edzőkeringő. Az idény végéig a korábbi pályaedzőt, López Carót nevezték ki, arra utalva, hogy az igazán nagy változásokkal megvárják a nyarat.
A világbajnokság mindig nagy mérföldkő, így lesz ez az idén is. Zidane már bejelentette, hogy a visszavonulását fontolgatja, Beckham nem Madridból fog nyugdíjba menni, sokáig már Ronaldo sem küszködik a felesleges kilókkal és az őt egyre élesebben bíráló madridi szurkolókkal, de szép lassan Roberto Carlos, valamint a saját nevelésű hősök, Raúl és Helguera felett is eljár az idő. Valószínűleg új edző érkezik új játékosokkal. Felesleges találgatni, hogy név szerint kicsoda.
Labdarúgásban „a világ legjobb csapata” cím inkább csak elméleti, de mindenképpen ideiglenes. Ezt a leckét Madridban is megtanulták. S oly nagyon még nem is fizettek rá.
Figótól Cassanóig
A Real Madrid fontosabb igazolásai az elmúlt években
| Luis Figo | portugál | Barcelona | 2000 | 53,6 |
| Zinedine Zidane | francia | Juventus | 2001 | 66,0 |
| Ronaldo | brazil | Internazionale | 2002 | 41,3 |
| David Beckham | angol | Manchester U. | 2003 | 25,0 |
| Jonathan Woodgate | angol | Newcastle U. | 2004 | 19,4 |
| Walter Samuel | argentin | Roma | 2004 | 24,3 |
| Michael Owen | angol | Liverpool | 2004 | 11,6 |
| Thomas Gravesen | dán | Everton | 2005 | 3,5 |
| Julio Baptista | brazil | Sevilla | 2005 | 20,0 |
| Sergio Ramos | spanyol | Sevilla | 2005 | 26,8 |
| Robinho | brazil | Santos | 2005 | 24,1 |
| Cicinho | brazil | Sao Paulo | 2005 | nem nyilvános |
| Antonio Cassano | olasz | Roma | 2006 | 5,5 |
| (millió euróban) |
S akik távoztak (az ismertebbek): Makelele (Chelsea), Morientes (Liverpool), Owen (Newcastle), Samuel (Internazionale), Figo (Internazionale), Solari (Internazionale), Cesar (Zaragoza), Juanfran (Espanyol), Portillo (FC Bruges), Borja (Mallorca).
