A Kincstári Vagyoni Igazgatóság (KVI) tavaly október 26-án hirdetett nyilvános pályázatot a Divatcsarnok eladására. A megjelölt határidőre – 2005. december 12-én 10 óráig – hárman adtak be érvényes pályázatot, a nyertes az Orco Property Group, amely minden szempontból megfelelt a kívánalmaknak – tudtuk meg Pyrkosz Stanislaw Tomasztól, a KVI sajtószóvivőjétől. Arra a kérdésre, hogy miért éppen most adták el a Divatcsarnokot, azt a választ kaptuk: „mostanra alakult ki a konszenzus, a KVI fontosnak tartotta, hogy a Divatcsarnokot új tulajdonosa a nyilvánosság számára nyitottan üzemeltesse”. A pályázónak nyilatkoznia kellett arról, hogy kötelezettséget vállal a védett műemlék szakszerű helyreállításáért. A pályázati anyag és az adásvételi szerződés része volt az a műszaki-pénzügyi kalkuláció, felújítási-restaurálási program, amelyet a KVI felkérésére készített a Szécsi Zsolt által vezetett Állami Műemlék-helyreállító és -restaurátor Központ. (Hogy ezt az anyagot ki jegyezte, azt nem sikerült megtudnunk, a KVI szóvivője úgy tájékoztatott, hogy megtekintésére nincs mód, „a dokumentáció szerzői jogi védelem alatt áll”. Hogy ez miért kizáró ok, az aligha érthető, különösen a rendszerváltozás után tizenöt évvel.)
A befektetőnek korábbi becslések szerint legalább másfél milliárd forintot kell még az ingatlanra költenie.
Az új tulajdonos mindenben tartani fogja magát a dokumentációban megfogalmazott műszaki-műemlékvédelmi előírásokhoz, az épületet eredeti állapotában akarja helyreállítani. Hogy miként oldják meg a parkolást a már eddig is zsúfolt környéken, az a tervezéskor dől el. A tervezőt pályázaton választják ki majd, ahogy a cégcsoportnál minden esetben. Jelenleg a tervezés előkészítése folyik, a befektetőnek az az érdeke, hogy a helyreállítás mielőbb megkezdődjön – tájékoztatta lapunkat Galambos Erzsébet, az Orco igazgatója.
A Divatcsarnokként ismert, volt Párizsi Nagyáruház a főváros egyik legértékesebb védett műemléke, a hazai építészet egyik csúcsteljesítménye. A világörökség részeként számon tartott Andrássy útra nyíló főbejárattal (39. szám) épült meg 1911-re Sziklai Zsigmond tervei szerint, a textilgyáros Goldberger család megrendelésére. A telken eredetileg az 1883 és 1885 között elkészült VI. és VII. Kerületi Kör, más nevén Terézvárosi Kaszinó állt, amelyet Petschacher Gusztáv tervezett. A kaszinó aranyozott stukkókkal díszes mintegy 270 négyzetméteres báltermét Lotz Károly freskói és Feszty Árpád allegorikus festményei díszítik. Ide, a boltozat közepére került Lotz Károly Budapest apoteózisa című festménye. Érdemes megemlíteni, hogy a szomszéd házban (41. szám) nyitotta meg Sziklai Zsigmond 1896-ban az első magyar mozgóképszínházat.
A későbbi szecessziós áruház 1910-ből származó vasbeton szerkezete a maga korában mérnöki szenzációnak számított. Az épület nagy A betűt formázó, Zsolnay-kerámiával burkolt homlokzatán megfigyelhető a nemzeti stíluskeresés egyik legszebb példája: a hatalmas „szénaboglyaív”, amelyet „erkélyes lépcsőhíd” fog össze. Belül a galériás elrendezésű, ötszintes teret üveggel fedték be, az akna nélküli üveglift ma is modernnek számít. Az áruház tetőteraszáról csodálatos kilátás nyílik a városra. Ez a hely joggal lehetne a gyalogos városbejárások egyik fő állomása, ahogy Bugár-Mészáros Károly, a Magyar Építészeti Múzeum igazgatója is megállapította.
Új tulajdonosa egyszer már megnyerte a Divatcsarnokra kiírt pályázatot, 2001 nyarán megkötötte az adásvételi szerződést a Centrum Rt.-vel (az eladási ár akkor 1,75 milliárd forint volt), de ez a szerződés mindaddig nem léphetett hatályba, amíg a KVI nem nyilatkozott arról, hogy él-e elővásárlási jogával. Élt, aláírta a Centrum Rt.-vel a Divatcsarnok megvásárlásáról szóló szerződést. Az épület azóta nagyrészt üresen állt. Hasznosítására vonatkozóan fölröppent számos ötlet, a „kulturális cél” fontosságát szinte mindenki hangoztatta, de nem történt semmi. Az esetleges privatizációt illetően viszonylag rövid időn belül is egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat hallhattunk, olvashattunk. A KVI vezérigazgatója 2003-ban az Indexnek cáfolta az eladásról szóló híreket. Az örökségvédelemért felelős minisztériumból később olyan hangok hallatszottak, hogy a privatizálás volna a legcélszerűbb – persze a „kulturális célú hasznosítás” kikötésével. Ugyanez hangzott el tavaly októberben a parlamentben is, amikor Bozóki András miniszter azt felelte az egyik képviselő kérdésére: jóváhagyta „az ingatlan pályázati úton történő elidegenítését”, és javasolta, hogy az „értékeléskor előnyt élvezzen az az ajánlattevő, aki az épület hasznosításánál szem előtt tartja a kulturális szempontok érvényesülését”. Voltak, akik kulturális központnak akarták látni a Divatcsarnokot, mások „e-csarnoknak”, megint mások a kortárs képzőművészet otthonának – állítólag folytak tárgyalások az egyesült államokbeli Guggenheim Alapítvány budapesti múzeumának létrehozásáról is. A Budapest Music Center zenecsarnokot szeretett volna nyitni az épületben. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) vezetője az Építészet Csarnoka nevet adta volna legszívesebben az épületnek: terv készült arra, hogy ott helyezzék el a méltó helyét máig meg nem talált Magyar Építészeti Múzeumot. A legutóbbi időkig úgy tűnt, hogy ez az elképzelés meg is valósul.
A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal tájékoztató folyóiratában, amely az Örökség címet viseli, tavaly áprilisban Bugár-Mészáros Károly részletesen ismertette a tervet. Meggyőzően fejtegette, hogy Magyarország épített örökségét ott kell bemutatni, ahol a hazai építészet világszínvonalú, sőt ahol „egy stílusban, az 1860 és 1900 közötti historizmusban világelső”, a főváros historizáló sugárútján álló volt Párizsi Nagyáruházban, amely a Terézvárosi Kaszinóval épült egybe. „A Magyar Építészeti Múzeum úgy tud majd elhelyezkedni az épületben, mintha eleve annak épült volna.” Az építész-múzeumigazgató egy másik cikkben áttekintette az emblematikus jelentőségű épület történetét, és elemezte kiemelkedően értékes részét: a Lotz-termet, amelyet a magyar történeti belsőépítészet kiemelkedő alkotásának, az Operaházzal azonos színvonalúnak tartanak a szakemberek.
Tavaly április 18-án a Magyar Tudományos Akadémián ünnepelték meg a műemlékvédelem világnapját. A szokottnál is ünnepélyesebb keretek között, amit két jeles évforduló is indokolt. Negyven éve, 1965-ben alakult meg az Icomos, a műemlékvédelem nemzetközi szervezete, Magyarország pedig húsz éve csatlakozott a világörökség-egyezményhez. Sokak véleményét fogalmazta meg ezen az ülésen Finta József, amikor a hazai építészet helyzetét áttekintve a következőket mondta: „Hiszek abban, hogy a hazai építészet pozicionálása, a magyar kultúra pozicionálása szempontjából hatalmas cselekedet lenne, ha az Építészet Csarnoka az egykori Divatcsarnokban, a valamikori Párizsi Nagyáruházban megvalósulhatna… Van úgy, hogy egyetlen jó lépés, egy mozdulat nyert meccset, nyert partit eredményez – és ez a lépés az lehetne. E ház közüggyé tehetné építészetünket itthoni környezetében, s közép-európai–európai gócosodást eredményezhetne ezen a területen. Nincs az a pénz, amelyért megérné elfecsérelni – eladni – ezt az épületet. Ezzel az építménnyel, ezzel az intézettel, ha jól vezetik, szinte azonnal az európai építészet látókörébe kerülhetnénk, s ez a figyelem primer gazdasági eredmények aprópénzében is megmutatkozna, már, ha valaki csak ezen a nyelvezeten ért!” (Örökség, 2005. 5. szám)
Bozóki András ugyanitt arról beszélt: minden ország kultúráját minősíti az, ahogyan a műemlékeivel bánik. Ezzel csak egyetérteni lehet. Azzal viszont, amit olykor a gyakorlatban látunk, lehetetlen egyetérteni. Például azzal, hogy nemrég Kecskemét lett a „kultúra magyar városa”. Vajon miért az a város, ahol a történelmi városközponttól százméternyire irdatlan méretű bevásárlóközpont épülhetett, és nem messze tőle máris újabb készülődik? (Szécsi Gábor polgármester közben új aranykor eljövetelének lehetőségéről nyilatkozik.) Regnáló kulturális miniszterünk hivatalba lépésekor azt hangsúlyozta, hogy számára az építészet éppúgy a kultúra része, mint a zene vagy a festészet. Így végképp nem értjük, hogyan hirdethette ki győztesnek az épített örökségét romboló és nem őrző várost. Amíg az épített örökség védelmére vonatkozó elképzelések kormányciklusok szerint változnak, nem csoda, ha egy-egy nagy értékű műemlék sorsáról csak jókora vargabetűk leírása után döntenek.
A közép- és kelet-közép-európai ingatlanpiacra összpontosító Orco, az öt céget összefogó ingatlanbefektető és vagyonkezelő 600 millió eurós portfóliójában irodaházak, megvásárolható és bérelhető lakások, kereskedelmi ingatlanok szerepelnek. A társaság egyik szállodalánca luxus apartmanszállókat fejleszt és üzemeltet, a másik, a régióban egyedül, ötcsillagos boutique-hoteleket. A csoport jelen van Európa kilenc országában, mindenütt központi helyszíneken. Csehországban az új lakások harminc százalékát egyik cége építi. Budapesten első beruházása az Andrássy úton a négycsillagos Andrássy Hotel volt, amelyet 2001-ben nyitottak meg. 2003-ban adták át a Residence Isabella apartmanszállót, 2004-ben megvásárolták a tizennyolcezer négyzetméteres budaörsi irodaparkot. 2005-ben kezdték meg az Andrássy út és az Izabella utca sarkán álló épületben a 67 luxuslakásból álló Avenue Gardens kialakítását. Tavaly öt ingatlant vettek meg egy csomagban: a Vörösmarty téri, Alpár Ignác által tervezett tőzsdeépületet, a Szervita téri parkolóházat, a Gresham-palota melletti Starlight Hotelt és két Váci úti banképületet.
