Ritkaságszámba megy az a családi tisztelet, amely édesapját körülveszi – gondolok itt a vállalati székházban fenntartott múzeumra csakúgy, mint az idősebb Béres József életét és szakmai pályaképét megörökítő reprezentatív könyvekre. Ez a dinasztiaalapítónak vagy a cégalapítónak szól?
– Mindkettőnek és egyiknek sem. Atyám szakmai tevékenysége és magánélete szorosan összefonódott: mindkettő példaszerűnek mondható. Soha nem elemezgettük, hogy az iránta érzett tiszteletnek és szeretetnek milyen összetevői vannak. Azonkívül sokáig nem is volt olyan egyértelmű, hogy az ő szakmai örökségét mi visszük majd tovább. Az persze természetes, hogy a kezdetektől, már a hetvenes–nyolcvanas években tisztában voltunk az ő nagyságával és eredetiségével – beleértve Klárát, a feleségemet is, aki 1975 óta tagja a famíliának. Soha egy pillanatig sem vontuk kétségbe atyám eredményeit a víruskutatás terén, a rák és a humándaganatok elleni küzdelemben.
– Melyik a Béres-csepp születési éve?
– A Béres-csepp 1972-ben jött létre, és korszakos voltát illetően akkor még sokkal inkább a hit motivált bennünket, mint a szakmai meggyőződés. Később úgy adódott, hogy vegyészpályára léptem – a feleségem is vegyész –, s akkor ébredtünk rá, akkortól kezdtük igazán értékelni, milyen hősies harcot folytatott atyám az elismertetésért a kései szocializmus viszonyai között. A döntő pillanat – mások tőkeerejének bevonásával – a cég létrejötte volt. A kilencvenes évek elején pedig igyekeztünk teljesen családi kézbe venni a cég irányítását. A riportok, tévéműsorok, sőt versek révén a közvélemény jobban ismeri atyám hányattatásait, mint azt, hogy milyen ember. Ezért született meg a gondolat: állítsuk össze életrajzát, rendezzük könyvbe tudományos életművét. Kétkötetnyi anyag gyűlt össze, amely a gyerekkorától egészen a jelenig kíséri végig a gazdag történetet.
– Későn érkezett számára a népszerűség. Miként viselte el a hirtelen ismertséget?
– A sors jóvátételének tekintette, és egészségesen fogadta. Soha nem a népszerűség volt a célja. Miközben örült a sikernek, egyszerű ember tudott maradni. Ahogy a Vadócba rózsát… című filmben keresetlenül fogalmazott: „Megmaradtam olyan hülye fráternek, amilyen voltam.” Hetvenöt éves elmúlt már, amikor a médiaérdeklődés elérte. De ő nem ezért dolgozott, hanem hogy a készítményeivel segítsen az embereken.
– Nem nyomasztó kicsit egy ilyen apa árnyékában, ugyanezzel a névvel élni és boldogulni?
– Eredendően vegyészdiplomát szereztem, tizenhárom éven át kutató voltam. Édesapám sok mindenben segített, de nem tőle függött a pályám. A szakmai háttérhez külföldi tapasztalat, másfél éves amerikai tanulmányút járult. Az Akadémián kisdoktorit szereztem, 1986-ban már a kémiai tudományok kandidátusa voltam, számos publikációval a hátam mögött. Minden azt mutatta, hogy saját jogon is elboldogulok.
– Mi térítette el mégis a tudóspályáról?
– Amikor 1989-ben megalakult a cég, erkölcsi kötelességemnek éreztem, hogy segítsek atyámnak. Aztán 1990-ben teljesen befejeződött az akadémiai pályafutásom: néhány hónapon át szenvedtem a párhuzamos élettel, de nem ment, mivel mindkettő egész embert kívánt volna. Természetes, hogy atyám ügye mellett volt a helyem. A vállalkozás akkoriban persze még teljesen bizonytalan jövő előtt állt. Egy termék, egy tevékenység jellemezte a munkánkat. Hogy majdan egy sikeres vállalattá fejlődünk, csak kevesen hittük. Jól mutatja ezt, hogy igazán minőségi munkatársakat is nehezen találtunk.
– Sikeres üzletember lett, de nem sajnálja az akadémiai karriert?
– Akkor nehéz volt a döntés, ma úgy gondolom, hogy ez lett az én igazi utam. Belőlem nem komoly tudós lett, mint ahogy az édesapám sem lett üzletember. Akibe viszont manapság elegendő szorgalom és akarat szorult, az megtalálja a helyét. Felügyelem a termékfejlesztést, de nem az a célom, hogy felfedezzek az édesapáméval ekvivalens terméket. Más a dolgom, s van bőségesen tennivaló. Alapvetően az, hogy igazgatósági tagként olyan emberekkel vegyem körül magam, akik a siker zálogai: kiváló képességű kutatókkal, profi menedzserekkel. A fát elültette atyám, az utódok feladata, hogy erdőt neveljenek belőle.
– Egyértelmű volt, hogy az egyetlen fa ápolása helyett ültetvényt kell telepíteni?
– Én egyike voltam azoknak, akik a repertoár tágítását, a termékbővítést szorgalmazták abból a felismerésből kiindulva, hogy a táplálkozási láncból bizonyos nyomelemek hiányoznak, immunológiai okokból tehát pótolni kell őket. Eleinte ötletszerűen bővítettük a termékskálát, de ma már tudatosan végezzük a termékfejlesztést.
– Hogyhogy a konkurencia nem ismerte fel idejében a nyomelemek pótlásának jelentőségét?
– Mi előnyben voltunk, amit volt bátorságunk kihasználni. Atyám tudományos eredményei valóban úttörő jellegűek voltak. A nyomelemek élettani nélkülözhetetlenségéről még a tudományos élet berkeiben is csak kevesen tudtak. Mivel a nyomelemekből kevés kell a szervezetnek, nem tartották fontosnak. Megjegyzem, a medikusok a bioszervetlen kémiát ma is csak speciálkollégium keretében tanulják; nem ez a fő csapásirány. Atyám egyik jelentős felismerése, hogy a nyomelemek jelenléte a talajban, a növényben és az emberben csakis együtt kezelhető. Rájött, hogy hová vezet a kemikáliák, műtrágyák meggondolatlan használata: az egyensúly felborításával, a nyomelemek kiiktatásával hiánybetegekké tesznek bennünket. Felismerte, hogy pótolni kell a táplálékláncból kikerült összetevőket. Ez a korrigáló terápia lett aztán a Béres-csepp.
– Egyszerű és nagyszerű gondolat, akár a kerék. Nem lehetett volna ezt szabadalmaztatni?
– A Béres-csepp születési éveként az 1972-es esztendőt szoktuk megjelölni, de a valóságban 1992-ig ellenállás mutatkozott iránta. Nemhogy el akarták volna lopni, de a gyógyhatását is kétségbe vonták. Ennek ellenére az iparjogi védettségről gondoskodni kellett. A készítmény szabadalmi bejelentése 1976-ban történt meg. A vállalatunknak nagyon komolyan kell vennie, hogy termékei megfelelő oltalomban részesüljenek, és erre mi nagy súlyt is fektetünk. Fontos ez, hiszen óriási anyagi áldozat a cég részéről egy-egy termék kifejlesztése és piacosítása. Ha nem lenne jogi védelmünk, könnyen arathatná le valaki más a babérokat.
– Ha szabadalmaztatáskor a készítmény összetétele nyilvánossá válik, miért képezhet titkot mondjuk a Coca-Cola vagy az Unicum összetétele?
– Van egy olyan megoldás, hogy a terméket nem szabadalmaztatják, hanem családi titokként kezelik. Ez az út azonban gyógyhatású termékek, gyógyszerek esetében nem járható. Sok feltalálót az ellopástól való félelem vissza is rettent attól, hogy közkinccsé tegye a felfedezését. Atyám úgy döntött, nem családi titokként őrzi a tudását, hiszen azért dolgozott, hogy segítsen az embereken. A jogi garancia egyébként annyiban jelent biztonságot, hogy az ellopott termék gyártója a bíróságon megtámadható.
– A kezdetekhez képest mekkorára nőtt a cég forgalma?
– Körülbelül húsz–huszonötszörösére. Jelenleg az éves forgalmunk eléri az ötmilliárd forintot.
– Áttekinthető ez a lépték még családi keretek között?
– Természetesen nem felügyelhető minden mozzanat, de nincs is ilyen törekvésünk. A stratégiát képesek vagyunk kézben tartani, ám a céget minden eresztékében lehetetlenség volna. Pontosan ezért fontos az, hogy olyan profi és lojális vezetőink és munkatársaink legyenek, akik a tulajdonosi döntéseket szándékaink szerint tudják végigvinni. A cégcsoporton belül többféle tevékenység is található, például a gyógyszergyárban a gyógyszerek, gyógyhatású készítmények és étrend-kiegészítők kutatása, gyártása és piacosítása történik, van egy országos terítésű fitotéka-nagykereskedésünk néhány kiskereskedelmi üzlettel, és akkor még nem említettem a borászatot Tokaj-Hegyalján.
– A növekedés parancsa szükségképpen belehajszolja a cégcsoportot a profilbővítésbe meg a külországi terjeszkedésbe?
– E tekintetben nincsenek merev filozófiai sarokkövek. Az élet sok lehetőséget kínál. Arra az egyre azonban mindig emlékezni fogunk, mi alapozta meg jelenünket. A Béres-csepp, a Béres név soha nem lesz eladó. A gyógyszerágazatból csak akkor vonunk ki pénzt, ha az alaptevékenység nem sínyli meg, s csak akkor, ha az üzlet a családi vagyonkezelés szempontjából előnyösnek mutatkozik. Ha szélesítjük is a skálát, arra törekszünk, hogy kapcsolatban legyen a fő profillal. Ritka kivételek persze adódnak. Ilyen volt az informatikai tevékenység, amelyet pénzügyi befektetésként kezeltünk, ezért is adtuk tovább, miután felépítettük. Ami a külföldi expanziót illeti, jelenleg a román és az ukrán piacokon vagyunk aktívak. Nem illik ránk a „magyar multi” név, csak nemrég jutottunk el oda, hogy megvessük a lábunkat a nem uniós közép-európai országokban.
– Ugyanakkor borászatot építenek, mecénásként jelennek meg a művészeti életben. Ez volna a sokat emlegetett polgári vállalkozói kultúra?
– Ez is fejlődésünk szerves része. Nem volna igaz, ha azt mondanám, hogy 1989-ben mindezt elképzeltük magunkról, de annak örülök, hogy ma „nagyban” is képviselhetjük az otthonról hozott értékeket. Fontos számunkra a szeretet, a család, az ország – az, hogy magyarok vagyunk. Messzemenően figyelembe vesszük a hazai viszonyokat és szokásokat, a magunk útját szeretnénk járni, nem az amerikai modellt akarjuk átültetni. Ha sikeresek tudunk maradni, nem voltak hiábavalóak az erőfeszítéseink.
– Mások is sikeresek, mégsem szórják a pénzüket „haszontalan” dolgokra…
– Nekünk ezek a „haszontalan” dolgok az élet teljességéhez tartoznak, az élet értelméről beszélnek. Amikor 1993-ban létrejött a Béres Alapítvány, jelmondatunknak azt az intelmet választottuk, amelyet nagyanyám mondogatott gyakorta atyámnak: „Fiam, ha segítséget kérnek tőled, és te tudsz segíteni, akkor azt megtenni kötelességed!” A karitatív tevékenység elhatározható, de személyes érintettség nélkül hiteltelen. Ami engem illet: az ember öregszik, mindenféle környezeti hatások érik, bizonyos értelemben elkötelezett lesz. Értékcentrikusan próbálok élni, a számomra fontos értékeket továbbadni lehetőségeim szerint. Tisztelem az életet, szeretem a családomat, fontosnak tartom a kultúrát, a művészeteket: a könyvet, a zenét, a táncot, az éneket, amelyek közül a legkedvesebbek és a hozzám legközelebb állók a magyarok. Nagy Ferenc fafaragó emlékének ápolásától a jótékonysági koncertekig ebbe sok minden belefér. S ha már koncert, akkor az első Bartók meg Kodály. Szerény hozzájárulások ezek, de tudatosan vállaltak.
– Erdőbényei borászatuk már díjnyertes furminttal is büszkélkedhet.
– Amikor belevágtunk, láttuk a borászkodás nehézségeit, hogy sokáig nem lesz kifizetődő. Ám azon túl, hogy humanizáltabb, társaságibb tevékenység, mint gyógyszerekkel foglalkozni, hisszük, hogy valamiféle küldetést is teljesít. A tokaji bor hungaricum, olyan jelkép, amellyel a pozitív országképhez nemzetközi szinten is hozzá tudunk járulni. Nem utolsó szempont az sem, hogy munkát adunk a hegyaljai embereknek: borászatunknak helyben érzékelhető gazdaságserkentő hatása is van.
– Ez a vallomás különösen érdekes annak ismeretében, hogy Amerikába is belekóstolt.
– Az, hogy szeretem az országunkat, és tisztelem a kultúránkat, nem jelentheti azt, hogy nem becsülök másokat. Sőt. Véleményem szerint nem lehet tisztelni mást, ha a sajátunkat nem becsüljük. Igyekeztünk Amerikában is jól érezni magunkat. A tudományban előrehaladtam, sikeres voltam, de hogy huzamosabb ideig ott éljünk, arra sose vágytam. Az élet nehézségeit ugyan nem érzékeltük a maga mélységében, de látszott, hogy sem az angolt nem tudom anyanyelvi szinten megtanulni, sem kulturálisan asszimilálódni. Jólesően gondolok az ott eltelt időre, sokféle nációból sok kedves családi barátra tettünk szert, de tudom, hogy igazi amerikaivá sose tudtam volna válni. Manapság úgy vagyok itthon Magyarországon, hogy a világban sem érzem idegennek magamat. Ezt az országot semmilyen szakmai karrierért nem tudnám elhagyni: csakis ebben a közegben tudunk harmonikusan és szellemi komfortban élni. Csupán az bánt, hogy az én hazám nem eléggé becsüli magát, szellemi elitjét, nem mer büszke lenni magára, mint ahogy azt mások teszik, és ez nem tehet bennünket optimistává a jövőt illetően.
origo.hu
Így született meg a rendszerváltoztatás legendás beszéde 1989-ben
