A keresztény egyházak egységtörekvéseinek története szinte egyidős a szakadások történetével. Ennek ellenére számottevő eredmények, különösen a protestáns–katolikus közeledés tekintetében, inkább csak a legutóbbi kétszáz esztendőben születtek. E csaknem félezer éves óvatos nyitásnak azonban nemcsak eredményei voltak, hanem néhány igen sajátos vadhajtása is. Az egyik éppen akkor szökkent szárba, amikor a protestáns ortodoxia és vele együtt a katolikus hitvédelem a XVII. század végére belefáradt a szünet nélküli polémiába.
Protestáns részről erősítette a közeledést az új lelkiségi irányzat, a pietizmus; katolikus oldalról pedig püspöki támogatója is akadt a korai ökumenikus mozgalomnak Cristóbal Rojas de Spínola (1626–1695) bécsújhelyi püspök személyében.
Torkos András (1669? –1737) evangélikus lelkész és egyházi író még nem annyira az egységtörekvés munkálója, mint inkább a pietizmus terjesztője volt. Győrött született, de tanulmányai egyre távolabb vitték szülővárosától: Pozsonyban, Sopronban, majd Wittenbergben tanult. Külföldön eltöltött évei alatt ismerkedett meg a pietizmus képviselőivel. A lelkiség alapítójával, Philipp Jakob Spenerrel (1635–1705) még levelezett is. Visszatérve Magyarországra Győrben telepedett le, rektor, majd segédlelkész lett, és a magyarországi protestáns lelkiségen is nyomot hagyó pietizmus lelkes képviselőjeként tartották számon. A személyes hit fontosságát hangsúlyozó irányzat követői elsősorban a Dunántúlon szereztek támogatókat. Különös módon nem csupán a külső körülmények és a protestantizmus hagyományaihoz szigorúbban ragaszkodók akadályozták a pietizmus terjedését, hanem a pillanatnyi érdekek, személyes ambíciók szinte áttekinthetetlenül szövevényes hálója is. Torkos András például Győrött maga is egy pietista kör tagja volt, ám amikor 1736-ban a dunántúli egyházkerület élére szuperintendens-jelölteket állítottak, Torkos visszalépett a jelöltségtől, majd egyedül maradt hajdani munkatársát, Sartorius Szabó Jánost (1695–1756) levélben váratlanul arra figyelmeztette, ne kövesse az igaz hit ellen fellépő pietisták véleményét.
A hetvenedik évéhez közeledő nagy tekintélyű Torkos András nem sokkal élte túl nehezen értelmezhető manőverét. Élete utolsó munkáját, rendkívül érdekes Újszövetség-fordítását József fia adta ki Wittenbergben, Scheffler nyomdájában. Az A mi Urunk Jésus Kristusnak új Testamentoma című fordítás értelemszerűen protestáns, elsősorban evangélikus körökben terjedt el, ám néhány példánya bizonnyal eljutott katolikus használókhoz is.
Egy biztosan: az, amelyiknek első lapjait gondosan eltüntették, hogy a pécsi ferencesek könyvtárában ne szúrjon szemet az elrongyolódott, Wittenbergben kiadott, protestáns lelkész fordította Újszövetség. A viseltes könyvet valamikor a XVIII. században igyekeztek kijavítani. Az elülső szennylapon igen elmosódott, részben német nyelvű possessori bejegyzés olvasható; Georgius Boygai 1768-ban volt a könyv tulajdonosa. Írása alatt a pécsi rendház, Conventus Quinque-Ecclesiensis pecsétje látható a huszadik század elejéről. E két tulajdonlás ideje között, 1773-ban került az utolsó szennylapra két hosszabb magyar nyelvű elmélkedő vers. Szerző egyiknél sincs feltüntetve, és talányos, hogy az ismeretlen másoló, aki írásképe alapján aligha lehetett azonos Boygai (Bogyai?) Györggyel, miért választotta e két szöveget. Mint látni fogjuk, könnyen lehetséges, hogy kapcsolat van Torkos András személye és a két vers között. A művek érdekessége, hogy igen eltérő módon jelentenek példát a magyarországi katolikus és protestáns közeledésre.
Az első, Balassi-strófában írt, Az Örökkévalóságnak szemlélése című így hangzik: „Igazság szerető, te tudós számvető / Járulj-elő tentáddal, / Fizetést nem szánok, tsak a’mit kivánok / Jegyezgesd fel pennáddal. // Mitül-fogva világ áll, hány féle virág / Nevekedett a’ földből, // Az égen hány tsillag éjjel nappal villag / ’S hány Gyöngy szem lett a’ ködből. // A’ Tenger hány tsepből áll? És a Felhőkből / Vaj s’ hány tsepp eső esett? // Hány Angyal kárhozott ’reánk hány kint hozott / Ádám, midőn el esett? // A’ Tenger fövenyét, s’ annak sok örvényét / Tedd hamar egy summában. // Hány tsepp ártatlan vér, most bosszu állást kér / Igaz Abeltűl fogva? // Add mellé vadait a’ földnek s’ Barmait / Minden szőrök szálával? // Füveknek magvait, vizeknek habjait, / A’ Tenger halaival. // Madarak’ tollait, s’ a fáknak ágait / Azoknak levelével. // A’ szőlő-szemeket s’ apró követskéket / Földnek minden férgével. // Vesd meg: hány ember holt, s’ hajok szála hány volt / Világ kezdetétül fogva // Ah vesd el pennádat, szegezd-bé téntádat, / Mert ezt véghez nem viszed! // De bár meg-vetnéd is ’s számba tehetnéd is / Ezeket; De meg-hidjed: // Hogy meg-foghatatlanb ’s meg-számlálhatatlanb / Az Örökkévalóság. // Örökkévalóság! Örökkévalóság! / Oh, Örökkévalóság /1773 17. Januar.”
Első olvasásra is látszik, ahhoz „túl szép” a vers, hogy ismeretlen XVIII. század végi, poéta hajlamú diák írta volna légyen. Ráadásul az ezerhétszázas évek második felében e korai manierista stílus már kissé szokatlanul hangzott. E költemény azonban a maga korában ismert katolikus munka volt, bizonyára énekelték is, hiszen bekerült a Szelepcsényi-féle 1675-ös Cantus Catholicibe is kottástul, Kájoni Cantionaléjába, illetve kiadta maga a szerző is 1636-ban a „Tintinnabulum tripudiantium, az az a földi részeg szerencsének és dicsőségnek álhatatlan lakodalmában tombolók jóra-intő csengettyűje” című rendkívül népszerű versgyűjteményében. Nos, a szerző természetesen a legkevésbé sem volt protestánsnak nevezhető: Nyéki Vörös Mátyás (1575–1654) győri kanonok, püspöki helynök, a rekatolizáció jeles és elszánt alakja.
A másolónak tehát számtalan forrása lehetett. A késő középkori hagyományokra visszanyúló Cantus Catholici, az első magyarországi katolikus nyomtatott énekeskönyv az ellenreformáció igen hathatós eszköze volt, és katolikus olvasókhoz ez jutott el a legnagyobb számban. Versünk A’ veghetetlen örökkevalosagrul címmel található meg benne a szerző nevének feltüntetése nélkül.
Sokkal valószínűbb azonban, hogy a protestáns bibliafordításnak vélhetően szintén a protestantizmussal rokonszenvező használója inkább hozzá közelebb álló forrásból másolta be a verset, s bármilyen meglepő, erre is volt lehetősége. Nyéki Vörös Mátyás hosszú című Tintinnabulum tripudiantiuma ugyanis annyira megfelelt a „korszellemnek”, hogy rengeteg részleges és teljes másolata maradt fenn, de még protestáns kiadásai is. Egy valószínűsíthető 1639-es nagyváradi református editio után több protestáns nyomda is követte Szenci Kertész Ábrahám példáját. De fölvette Bod Péter is Szent Hilariusába (1760). „Nem sajnálom ide általírni, minthogy annál jobbat én sem tudok írni” – vezette be a szöveget.
Igazuk volt a protestáns kiadóknak: ha figyelmesen elolvassuk a fenti, örökkévalóságról szóló verses elmélkedést, aligha találunk benne bármi olyasmit, ami kivetnivaló lehetne valamely felekezet számára. De hogy nem az ökumené szelleme hajtotta az ismeretlen másolót, aki lejegyezte Nyéki Vörös Mátyás versét Torkos bibliafordításának hátsó szennylapjára, az az alatta álló szövegből világosan kitetszik.
Folytatjuk
origo.hu
Tiszta vizet öntünk a pohárba – ennyibe kerül egy lángos a Balatonnál
