Saron harca

Csak a gépek jelzik a nagyvilág számára, hogy a Hadassza-kórház intenzív osztályán Izrael egyik leghíresebb katonája 77 évesen is küzdelembe bocsátkozott. Ezúttal azonban Saron nem veheti igénybe senkinek a segítségét, a Buldózerként is említett harcos ugyanúgy egyedül maradt szinte reménytelen küzdelmében, mint ahogy politikai pályafutása során. A felelősség és a győzelem utáni dicsőség is egyedül az övé. Híres vasöklét azonban – amelyet az évtizedek során sokak túlságosan is gyakran megismerhettek – most nem használhatja. Az orvosok kizárják, hogy bármikor visszatérhetne a politikai porondra.
Bőven kiérdemelte nem túl kedves gúnynevét. A politikában is katonaként viselkedett, elsöpörve ellenfeleit. Erről a stílusról sokat tudnának mesélni azok a palesztinok, akiket az ő csapatai tettek árvává és földönfutóvá, de akár pártja belső ellenzéke is megtapasztalhatta kérlelhetetlenségét. Szó se róla, George Bush szavaival élve volt „víziója a békéről”. Ez azonban teljesen egyoldalú elgondolás volt, amelyhez nem kérte ki senki véleményét. Főként a másik oldal, a palesztinok véleményére nem volt kíváncsi. Ezt jól jelzi a Gázai övezetből való kivonulás lerendezése, ahol egyetlen egyeztetés sem történt, de mégis kivonta a telepeseket a palesztin földről. Arról persze szó sem lehet, hogy emberbaráti célok vezérelték Saront. Egyszerűen volt víziója a békéről. Ennek keretében kezdett hozzá a Ciszjordánia és Izrael közötti fal megépítéséhez, újabb földterületeket kanyarítva ki a jövendő palesztin államból. Az ellenség harcosait és a mellettük álló járókelőket rakétákkal lövette ki, saját pártját pedig vaskézzel irányította. Ha pedig úgy akarta, felrúgta az izraeli politikai status quót, és saját pártot alapított. Csak azért, hogy vízióját megvalósíthassa.
Erre pedig volt esély, nem is kevés. Az arabok kérlelhetetlen mészárosa egyben a béke kovácsa is lehetett volna, ha nem fut ki az időből. Talán lehetett volna palesztin állam, még ha ideiglenes határok között is, „másodrendű függetlenséggel”, izraeli fegyverektől körbezártan. Talán meg lehetett volna próbálni a kivonulást Ciszjordániából, amely akár a fegyvernyugvást is elhozhatta volna. Sőt, talán ez az út vezethetett volna egy kétnemzetiségű, három vallási közösség harmonikus együttélését megvalósító, demokratikus Izrael–Palesztinához. Nehéz ezt most már megmondani. A lényeg az, hogy Saronnak nem adatott meg a békegalamb szerepe, az emberek emlékezetében inkább a hatalom héjája marad. A hatalom, és nem az erőszak héjája. Ez azért nagy különbség.
Kissé olyan most Izrael, mint összezavart kisiskolások egy csoportja, akik elveszítették szem elől tanítójukat. Lehet, hogy egyikük-másikuk nagyobb tekintéllyel bír társaik körében, ám senki nem ér fel a nevelővel. Az ő hiányában persze senki nem akarja átadni másnak a társaság vezetését, ám azt is tudják, csak közös erővel sikerülhet kijutniuk a kátyúból. Saron nélkül egy ideig mindenképp káosz lesz Izraelben. Nem feltétlenül alkotmányos bonyodalom – bár alkotmány nincs és egy ideig biztosan nem is lesz az országban –, inkább az interregnum vészterhes időszaka. Saron pártja, a Kadima egyelőre még fenntartja fejét a víz fölött, az első közvélemény-kutatások ugyanis azt jelzik, a polgárok támogatják az általuk elképzelt jövőt. A március 28-i választásokig – amely még mindig két és fél hónap Saron nélkül, kampányidőszakban – azonban nagyon sokszor kell majd krízist kiállnia az új szervezetnek. A fontos az, hogy Izrael politikusai hideg fejjel mérlegeljék a rájuk szakadt felelősséget, és tisztába kerüljenek azzal, milyen veszélyes a király nélküli királyság vezetése. Az úton azonban végig kell menni, mert ha a vasöklű Buldózer örökségét magukénak érzik (ez sem biztos), nincs más lehetőség. Az interregnum után pedig folytatni kell, mégpedig az eddiginél sokkal nagyobb ütemben a tárgyalásokat a palesztinokkal a végső rendezésig.