Sej, a mi lobogónk

A vízkereszt elmúlt, itt a víg farsang ideje, de én még mindig azon a bizonyos trikolóron tépelődöm. Vagyis a kínzó hiányán. A mi állami lobogónkon, ami nem volt ott Sólyom László mögött újévköszöntő tévészózata elmondásakor. Aki ezt a megdöbbentő vizuális hiánybetegséget szóvá tette, kapásból leszélsőségesezték. Az a lap például, amelyik tavaly még oly vehemensen Szili-párti volt, úgy tálalta a dolgot, hogy „A szélsőjobb rátámadt Sólyomra”. Aki meg nem a szélsőjobbon foglal helyet, az nyilván automatikusan szekrénypárti. A politikai elit azonkívül uniszónó eldobta magát az elnök beszédétől is, amit (bizonyára az én készülékemben van a hiba) második nekifutásra is csak kínosan kevés eredeti gondolatot tartalmazó, bágyadt közhelygyűjteménynek tudtam minősíteni. Ennél jóval többet vártam. A zászlóügytől függetlenül pedig azt jelzi a hetedik érzékem: ha a nemzeti egység képviseletének következetes számonkérése helyett továbbra is szó nélkül hagyjuk az államfő egyénieskedő újításait, szimbolikus forradalmári ambícióit, az nagyobb kárára lesz a nemzetnek, mint amit korábbi minőségében a láthatatlan alkotmány vitatható konstrukciójának bevetése jelentett.
A nyakamat teszem rá, hogy Szili Katalin legalább két zászló előtt beszélt volna: jobb felől a piros-fehér-zöld, bal felől a csillagos európai. Vagy fordítva. Mindegy, a szimbolikus legitimáció, a legitim jelképhasználat a lényeg. Sólyom úgy gondolhatta, neki nincs szüksége efféle avíttas attribútumokra – az ő lénye és szelleme beragyogja a rendelkezésre álló teret. Hát nem ragyogja be. Senkié nem képes beragyogni. A nemzet egysége az én értelmezésemben azt jelenti, hogy helyettünk ül ott, ahol ül. Helyettem is. Fontos körülmény, hogy vannak viszont a világban (s ők vannak többségben), akik helyett meg nem ül ott. Ők ugyanis nem részei az egységes magyar nemzetnek. Ez nem kirekesztés vagy bármiféle politikailag korrekt őrület, hanem ténymegállapítás, amit az alkotmány rögzít. A fölesküdött elnök tehát nem Sólyom László civil állampolgárként képviseli a nemzet egységét, hanem az alkotmánnyal és az ezt jelképező nemzeti trikolórral együtt. Ha civilként lép fel a tévében, mondhat bölcs dolgokat az eszkimóknak és a szingalézeknek is, akik esetleg meg is szívlelhetik a tanácsait. De felelős államfőként tartsa magát a közmegegyezéses koreográfiához, ahhoz a bizonyos valódi láthatatlan alkotmányhoz.
Elnök úr, nem szeretnék csalódni önben. Ha már egyszer civil jelöltként került posztjára, fontolja meg egy civil aggályait. Számomra még a demokratikus választásoknál is lényegesebb kérdés, hogy az erre hivatott közjogi méltóság engedi-e szétmállani nemzeti létezésünk összetartó kereteit. Bevallom, nekem már ez a zöldelnökösködés sem nyerte el a tetszésemet: én nem emelnék ki egy színt sem a trikolórból. Bátran hódolhat egy államfő is a kedvteléseinek, de lehetőleg ne munkaidőben tegye. Ahogy látom, még az önt jelölő Védegyletből is kiszorították már az önt jelölőket: senki nincs a háta mögött, csak mi. Mi pedig – higgye el, a csendes többség – akkor volnánk nyugodtak, ha nem egy szekrény, hanem a nemzeti jelkép lenne az ön háta mögött, mikor hozzánk szól. Nem kell exkuzálnia magát: tudjuk, az kellemetlen volna önnek – elég, ha legközelebb változik a kulissza. Hogy tudjuk: a színváltozás nem a láthatatlan alkotmányozás része. Ha így lesz, bízvást számíthat ránk a kritikus pillanatokban is. Meg fogjuk védeni önt, mert tudjuk, amikor önt védjük, azt védelmezzük, amit ön a nemzet akaratából képvisel.