Hétpecsétes titokként őrzik, hogy pontosan hány méter magas lesz a Burj Dubai, vagyis az öbölbéli emírség új jelképe, ám a helyi illetékesek annyit elárultak, hogy jóval túlszárnyalja majd a 452 méteres Kuala Lumpur-i Petronas tornyokat. A hatalmas épület várhatóan csak 2009-re készül el teljesen, tudva azonban azt, hogy ötven éve itt még a sivatag uralt mindent, így is furcsa látványt nyújtanak a gyönyörűen ápolt parkok és az üvegpaloták. A három és fél milliós lakosság jelentős részét, mintegy hatvan százalékát a főként Ázsiából érkezett vendégmunkások teszik ki, a dúsgazdag őslakosokat pedig – némi túlzással – csak az utcákon elhúzó sportkocsikban látni.
Gommar, a buszsofőr immár több mint tíz éve, hogy elhagyta hazáját, Indiát, s noha kezdetben sok kellemetlen élményben volt része, egyelőre nem tervezi, hogy hazatérjen. Mint mondja, szinte egész napját a légkondicionált városi buszon tölti, ami a 45 fokos nyári kánikulában szerinte nem is rossz időtöltés. A jármű első része egy kis tábla szerint a nők számára van fenntartva, ám a sofőr kézlegyintéssel jelzi, hogy ezt kevesen veszik komolyan. Gommar rossz emlékekkel gondol vissza a szaúdi fővárosban töltött éveire, hiszen mint meséli, mindenki lenézte szegénységéért, ráadásul „ott még ennél nagyobb volt a hőség”. „A dubaiak a külföldiekből élnek, kénytelenek kedvesebbek lenni, de azért ők sem olyanok, mint nálunk otthon az emberek” – mondja, de azt rögvest hozzáteszi, hogy a fizetésével azért elégedett.
Ahogy elhagyjuk a belvárost, lassan kezdenek kirajzolódni a mesterséges szigeten álló, 321 méter magas Burj al Arab szálló hajóvitorlára emlékeztető körvonalai. Ez a világ egyetlen hétcsillagos hotelje, ahol a standard lakosztályok is közel kétszáz négyzetméteresek, ezer dollár alatt pedig szinte lehetetlen szobát kapni.
A világhírűvé lett szálloda egyik tanúbizonysága, hogy a dubai ingatlanszektor milyen elképesztő fejlődésen ment át az elmúlt években, főként amióta az emírség 2002-ben részlegesen megnyitotta piacát a külföldiek előtt. Az Egyesült Államokat ért terrortámadások furcsamód Dubai hasznára váltak, legalábbis gazdasági értelemben, hiszen a nyugati óvintézkedések következtében sok, a térségből származó üzletember helyezte át cégeit, bankszámláit a Perzsa-öböl partjára.
A befektetések mértéke dollármilliárdokban mérhető. Az utóbbi években létesült szállodák, strandok, felhőkarcolók, éttermek, bevásárlóközpontok, parkok teljesen megváltoztatták a néhány évtizede még jórészt sivatag uralta területet. Évekkel ezelőtt elképzelhetetlen volt, ma viszont valóság, hogy az év végére várhatóan 25 ezer, nem csak vendégmunkára érkezett külföldi rendelkezik majd saját házzal vagy öröklakással Dubaiban.
Piaca megnyitásával az Egyesült Arab Emirátusok fővárosától, Abu-Dzabitól is hasonló eredményeket várnak.
A szinte páratlan fejlődésben igen nagy szerepe volt az Egyesült Arab Emirátusok megteremtőjeként tisztelt, másfél éve elhunyt Zajid bin Szultan al-Nahajan sejknek. Zajid a hét Öböl menti emírség egyesülésekor, 1971-ben már hatalmon volt, később ötször választották újra.
Az emírségek életében az 1958-as év jelentette az új időszámítás kezdetét, hiszen Abu-Dzabi környékén ekkor fedezték fel az első olajmezőket. A nyolcvanhat éves korában meghalt sejk utódja, Maktum bin Rasid al-Maktum sokkal rövidebb ideig ülhetett a kormányfői székben, hiszen a múlt héten, mindössze hatvankét éves korában elvitte egy szívroham. A dubai emír – aki azt vallotta, hogy reformokat nem lehet külföldi tervek és másoktól átvett elgondolások alapján megvalósítani, mint ahogy nem lehet tankokkal, ágyúkkal és a válságok megoldása helyett azok manipulálásával sem – hagyatéka azonban így is rendkívüli. Az emirátus összjövedelmének növekedése tavaly a becslések szerint elérte a tizenhat százalékot, ami az európai adatokkal összevetve hihetetlen szám. A GDP tíz év alatt megtízszereződött, noha az olaj csak igen kis részben, mindössze hat százalékban járul hozzá Dubai fejlődéséhez. (Az emírségek olajkészletének kilencven százalékát Abu-Dzabi termeli ki.)
Az igazi nagy üzlet Dubaiban a turizmus, az ide érkező külföldiek ráadásul nem is csak a gazdasági életre gyakorolnak kedvező hatást, hanem mint az már az indiai buszsofőr szavaiból is kiderült, a helyiek mentalitására is. A turistáknak ugyanis nem elég, hogy akár havon is síelhetnek a sivatagban vagy éppen egy pálma alakú mesterséges sziget luxusrezidenciájában szállhatnak meg, barátságosan is kell viselkedni velük.
Paradox módon azonban ami Dubai legnagyobb előnye, az egyben talán legnagyobb hátránya is. A luxus és csillogás ugyanis két nap után könnyen unalmassá válhat, s a kalandvágyó utas ekkor olyan látnivalókat, érdekességeket keres, ami legalább részben összekapcsolható azzal, amit kultúrának hívunk. Ha azonban valamiben, hát ebben az emírségek biztos, hogy nem nevezhető gazdagnak. Az ízlésesen ultramodern Dubaiban is találni persze régi sivatagi erődöt, bazárokat és mecseteket, Kairó, Isztambul vagy akár Delhi után azonban nem tűnik túl izgalmasnak a keleti forgatag ezen – el kell ismerni, legelegánsabb – változata.
Ráadásul a gazdagság sem osztályrésze mindenkinek, sőt, sokan a modern kori rabszolgatartás újraéledését látják abban, ahogy Dubai a szegény ázsiai vendégmunkásokkal végezteti el, gyakran éhbérért, az összes piszkos munkát, majd ő fölözi le a hasznot. Valóságos rémtörténeteket lehetett hallani például azokról az építőmunkásokról, akiktől megérkezésük után elvették útlevelüket, majd az állásajánlatban szereplő összegnél jóval kisebb, alig két-háromszáz dolláros fizetésért dolgoztatták őket. A társadalmi ranglétra legalsó fokán dolgozó külföldi munkások többsége azonban igen szegény körülmények között élt korábban, így ebből a pénzből is megél, sőt, még haza is küld belőle.
Dubaiban egyébként az a szokás, hogy ha a helyi buszon már nincs ülőhely, akkor a sofőr nem vesz föl több utast a megállóban. A festői Jumeira strandnál másfél óra alatt legalább hat busz húz el előttem emiatt, így megunva a várakozást beülök egy, a közelben várakozó taxiba. A sofőrt Mahmúdnak hívják, Iránból érkezett, egy, az afgán határhoz közeli faluból. Gyönyörű, vadonatúj fekete Mercedest vezet, így jobbnak látom, ha előre megalkudunk az árban. Dirham kevés van nálam, de beleegyezik, hogy euróval egészítsem ki a különbözetet. A belváros előtt délutánonként gyakoriak a dugók, így van idő beszélgetni. Mahmúd a szerencsésebb ázsiai vendégmunkások közé tartozik. Mint mondja, elégedett a sorsával, s nem tervezi, hogy hazatérjen. „Először kicsit furcsának tűntek az emberek, de hamar meg lehet szokni” – mondja. A benzin fele annyiba kerül, mint Magyarországon – tudom meg, ennek is lehet eredménye, hogy a közel félórás útért csak mintegy kétezer forintnyi pénzt fizetek. De az árakra egyébként sem lehet panasza az ide látogatóknak, hiszen az élelmiszerüzletekben is megkapható szinte minden a magyar árak feléért. (Ráadásul az alkoholfogyasztás is megengedett, igaz, sok üzletben csak alkoholmentes sörök sorakoznak a polcokon.)
A kulturális különbségek leküzdése azonban nem csak emiatt megy sokaknak könnyen. Megfelelő hozzáállás és gondolkodásmód Dubaiban is nélkülözhetetlen. Marton Ádámnak nem volt gondja mindezzel, s miután itthon kilátástalannak érezte helyzetét, a kalandvágy viszont hajtotta, úgy döntött, külföldön is kipróbálja magát. Munkahelyén lehetőség nyílt arra, hogy az egyik külföldi képviseleten kapjon állást, így vetődött 2004 második felében az emírségbe. „Dubai nincs közel, de így legalább nem menekülsz mindjárt haza, ha éppen nehezebb helyzetbe kerülsz” – vallja Ádám, aki ennyi idő elteltével kifejezetten jól érzi magát magyarként az arab országban. A fiatalember úgy véli, ahhoz, hogy ez így lehessen, nagy lelki segítséget nyújt az a tudat, hogy egy több mint ezeréves kultúrával rendelkező országból érkezett erre a Magyarországtól teljesen különböző, távoli helyre.
A magyar fiatalember elmeséli azt is, hogy a törvények szerint férfi és nő nem élhet egy fedél alatt, ha csak nem kötöttek már házasságot. A külföldiek azonban nem sokat foglalkoznak ezzel a szabállyal, fiúk és lányok gyakran közösen bérelnek házat, s eddig nem volt példa arra, hogy a hatóságok ezt szóvá tették volna. A jogszabályokban szerepel az is, hogy ha valaki nem kellő udvariassággal közelít egy hölgyhöz, akkor az akár fel is jelentheti őt ezért a rendőrségen, ám eddig erre sem igen akadt precedens.
Ádám azt mondja, Dubaiban is leginkább a családoktól függ, ki hogyan viselkedik a másik emberrel, az ő munkatársai azonban kivétel nélkül barátságosak és érdeklődők a távolról jött kolléga kultúrája iránt. Többen közülük már készülnek is Budapestre. „Tudsz barátokra lelni, ha akarsz” – teszi hozzá, bevallva ugyanakkor, hogy társaságának nagy része európai.
A főként Ferrarikkal közlekedő helyiek között is akadnak persze olyanok, akik csak azért, mert rengeteg pénzük van, felsőbbrendűnek érzik magukat. Ők azok, akik például kizárt, hogy elsőbbséget adjanak egy kereszteződésben. Összességében azonban az ilyen emberekből van kevesebb. Ádám szerint viselkedésük nem meglepő, hiszen a gyors sikerre és hatalmas fizetésre szert tevő fiatalok közül sokan viselkednek így a világ más részein, például Magyarországon is.
A pénz viszont Dubaiban nem- csak a fényűzés kelléke, hanem sokak szerint egyben a biztonság záloga is, hiszen a Nyugaton rettegett legveszélyesebb terroristák többsége az itteni bankokban őrzi vagyonát, vagy a térségben fekteti azt be valamilyen építkezésbe. Nem meglepő az sem, hogy az egyik félkész hídon nagy betűkkel áll az építettő cég neve, ami nem más, mint a negyvenezer alkalmazottat foglalkoztató, főként Szaúd-Arábiában tevékenykedő „Bin Laden Group”. Úgyhogy az egyébként a világ egyik legbiztonságosabb térségeként számon tartott Dubaiba érkező külföldiek abban bíznak, hogy a terroristák nem fognak ott robbantani, ahol a saját pénzüket is tartják.
origo.hu
Óriási tűz volt a XVIII. kerületben, több ember kórházba került
