Viva Ungheria!

Sok ötvenhatos emigránstörténet kezdődik koncepciós perrel, amelynek egész életre szóló következményei elől egyetlen megoldásnak a menekülés látszik. A határt átlépőknek sokszor egy többé-kevésbé idegen kultúrában, új nyelvi közegben kellett megtalálniuk boldogulásukat. Mihályi Gézának e tekintetben szerencséje volt: Olaszország nem volt számára idegen.

Hogyan került összetűzésbe a kommunista hatalommal?
– Egy tömeges, a megfélemlítés szándékával indított akció következményeként tartóztattak le. Százhetven diákot fogtak le 1951-ben ugyanazon az éjszakán, Budapest, Debrecen, Pécs, Szeged egyetemeinek hallgatóit. Az ÁVH számára a félelem légkörének fenntartása volt fontos. Kilencen jöttek értem, és három bűnjelet vittek magukkal. Áprily Lajos Láthatatlan írás című verseskötete valószínűleg működésbe hozta a fantáziájukat, azt gondolhatták, hogy valami kémkedéssel kapcsolatos munka. A könyvben „külföldi valutát” is találtak, egy monarchiabeli egykoronás bankjegyet, amely forgalmon kívüli magyar pénz, de a jegyzőkönyvben minden igyekezetem ellenére külföldi valutaként sorolták fel. Az eredeti koncepció kémkedés lehetett, az első kihallgatáson még ezzel vádoltak, később azonban a vád átalakult illegális szervezkedéssé.
– Sokan emlékeznek vissza úgy a börtönben eltöltött időkre, hogy a teljes elzártság miatt nagyon nehezen voltak érzékelhetők a lassú politikai változások. Ön hogyan élte meg az elszigeteltséget?
– Ez igaz, de bizonyos jelekből azért lehetett következtetni a külvilág eseményeire. 1954-ben például már valószínűleg elég sok olyan ember dolgozott az ÁVH-nál, akik nem voltak hajlandók teljes egészében kiszolgálni a zsarnokságot. Ezt akkor tapasztaltam meg, amikor egy kegyetlensége miatt magunk között Tüskének nevezett kihallgatótiszt egy hónap fegyelmit adott, ami azt jelentette, hogy felváltva egyik nap négy óra kurta vasra voltam ítélve, másnap pedig nem adtak enni. Az életemet ekkor egy ismeretlen börtönőr mentette meg. A kurta vas úgy elnyomorította az embert, hogy mindent kihányt, az elégtelen keringés miatt keze-lába cipóvá dagadt. Ezt követte másnap a koplalás, vagyis a szervezet nem tudta pótolni a veszteséget. Annyira legyengítette ez a „kezelés” az elítélteket, hogy ilyen állapotban egy hónap múlva akár egy megfázás is végzetes lehetett. De az első koplaló nap éjszakáján a cellám kémlelőablaka kinyílt, és egy ismeretlen börtönőr beadott egy főzelékkel teli csajkát. És ez így ismétlődött végig minden második nap éjszakáján. Ez mentett meg.
– Miután kiszabadult a börtönből, mihez tudott kezdeni szakma és egyetemi végzettség nélkül?
– Szabadulásom után minden munkahelyről kidobtak. Nagy tragédiám a XIV. Kerületi Vegyesipari Javító Vállalat volt, ahol 1955-ben szállítómunkásként dolgoztam. Ténylegesen szállításvezető voltam, mert Fischer bácsi, a szállításvezető az igazgató falubelije és jó barátja volt, viszont a szállításvezetéshez nem értett. Ezzel szemben politikai beszédeket írt a vállalat igazgatójának, aki képviselői babérokra pályázott. A szállítási munka szervezése nekem maradt. A baj akkor történt, amikor behívtak a pártirodára, hogy adjak be önéletrajzot. Nem adtam, mert a fizikai dolgozóknak ekkor már nem kellett, de hamarosan behurcoltak erővel, és ott helyben megíratták velem. Amikor látták, hogy büntetett előéletű vagyok, elsápadtak. Másnap hivatott az üzemi bizottság elnöke, és közölte, hogy hozzájárulással elengednek a vállalattól. Kiderült, hogy DISZ-titkárt akartak belőlem csinálni, és nem ismerték a múltamat. Rettenetesen szégyellték, hogy kis híján egy „fasiszta fenevad” lett a DISZ-titkáruk, és azonnal kirúgtak. Annyi becsület azonban volt bennük, hogy „hozzájárulással” engedtek el.
– Ismét utcára került…
– Szerencsémre hamarosan újból el tudtam helyezkedni. A nagybátyám, aki a Rába Autógyár tisztviselője volt, a vészkorszakban hamis papírokkal megmentette egyik főmérnöküket. 1956-ban a családom iránt érzett hálából ő segített elhelyezkedni a Járműfejlesztési Intézetben. Ez egyébként kémintézetként működött, nyugati járműveket vásárolt, amelyeket az itt dolgozók szétszedtek; a mérnökök, technikusok és segédmunkások megvizsgálták az alkatrészeket a legkülönfélébb szempontok szerint, majd a dokumentációt elküldték Moszkvába. A vállalat igazgatója egy szovjet mérnöknő volt, aki az én „rovott” múltamról is tudott, de úgy gondolta, hogy ha „csak” három és fél évet kaptam, voltaképpen nem csináltam semmit, és ezért hozzájárult az alkalmazásomhoz.
– Ez már nem sokkal a forradalom előtt volt.
– Igen. Október 23-án éppen az Operába készültem, de a munkahelyemről hazafelé menet már gyülekeztek a fiatalok, ezért leszálltam a villamosról, és csatlakoztam hozzájuk. A Bem téren a szobor mögötti laktanya ablakai tele voltak katonákkal. Érdekes volt látni, hogy a tüntetés alatt ledobták az orosz zubbonyt, és ingujjban figyelték az eseményeket. A Bem-szobortól a Parlament elé vonultunk, és vártuk, hogy Nagy Imre beszédet mondjon. Amikor megjelent végre, a gyülekezők meggyújtották a kezükben lévő, öszszesodort Szabad Nép-példányokat, és egy pillanatig ezekkel az alkalmi fáklyákkal világították meg a teret. Mintha az egész tér lángba borult volna. Nagy Imre beszédének már a legeleje is emlékezetes volt. „Elvtársak” – fordult a sokasághoz. „Nem vagyunk elvtársak!” – zúgott rá válaszul sok százezer ember. „Barátaim” – folytatta. Erre megtapsolták.
– A rádiónál is megfordult?
– Igen, gyalog mentem a rádió épületéhez, de ott már folyt a harc. Láttam az első sebesülteket. Hazamentem, és másnap reggel jelentkeztem munkahelyemen. Hamarosan beválasztottak a vállalat forradalmi munkástanácsába, jóllehet nem is ismertem senkit, csak pár héttel korábban kerültem oda. Megköszöntem a bizalmukat, de elmondtam, hogy az egyetemről vittek el börtönbe, most, hogy lehetőség van rá, inkább az egyetemre mennék vissza.
– A tanulmányok folytatására – gondolom – nem kerülhetett sor.
– A bölcsészkaron először megdöbbentek, hogy honnan kerültem elő, de hamarosan feladatot kaptam: az egyetemi ifjúság forradalmi lapját kellett kiosztanom. Érdekes munka volt és hasznos: a vidéki egyetemistáktól mindig megkérdeztem, mit csinálnak az oroszok a térségükben. Így egészen jó képet kaptam az orosz csapatmozgásokról, és világos lett, hogy bár Budapestet kiürítették, mert nem volt megfelelő gyalogságuk, de az országot nem hagyják el.
– A többi budapesti tömegmegmozduláson is részt vett?
– Igen, ott voltam a Köztársaság téren, láttam a lelőtt orvosokat és ápolókat. Az a meggyőződésem, hogy az ávósok saját korlátoltságuk áldozatai lettek. Azt gondolták, hogy a sebesültekhez igyekvő orvosok ugyanúgy felfegyverzett „ellenforradalmárok”, mint ahogyan ők a rádió ostroma idején egészségügyi autókkal, fehér köpenybe bújtatott ávósokkal igyekeztek fegyvereket becsempészni. De „tévedtek”, és az ártatlanok lemészárlása csak olaj volt a tűzre. Október 25-én láttam a Parlament előtti vérengzést is. Csodával határos úton menekültem meg. Az Astoria Szállótól indultunk az Országházhoz, méghozzá a forradalommal szimpatizáló három orosz harckocsi legénységével együtt. A harckocsikon magyar zászló lengett, a forradalmárok felültek rá, és így vonultunk. Én mellettük ballagtam. A Kossuth térre érve jól hallottam, hogy amikor a Parlamentnél a tetőről tüzet nyitottak a tömegre, a toronyban lévő orosz katona felkiáltott: „fasiszty!”, és lőni kezdett a fegyvertelen tömegre lövő ávósokra. Azok pedig viszonozták a tüzet. Akik a tank előtt és mögött álltak, akiket nem védett fedezet, hullottak, mint a búza, amikor kaszálják. Döbbenetes volt.
– Hol érte november 4-e?
– Bent voltam az ELTE-n, de a forradalmi bizottság hamarosan bejelentette, hogy ki kell ürítenünk az épületet, mert védhetetlen. A bizottság gyakorlatilag föloszlott. Én még átmentem a Műegyetemre, majd megfordultam a Belügyminisztériumnál is egy katonai teherautóval.
– Amikor elhagyta az országot, hogyan tudott a vadidegen környezetben talpra állni? Hogyan került Ausztriából Rómába?
– Szerencsém volt, mert a bécsi olasz kulturális intézet igazgatóhelyettese, D’ Alessandro Francesco tanárom volt Pesten. Pannonhalmáról, a bencések olasz tannyelvű gimnáziumából is ismert. Amikor 1951-ben letartóztattak mint olasz kémet, a kultúrattasénak megüzenték, hogy jobb lesz, ha elmegy. Ausztriában folytatta a munkáját, így 1956-ban Bécsben összeakadtam vele. Az első kérdése az volt, mikor akarok Olaszországba utazni. Mikor lehet? – kérdeztem vissza. Másnap indultunk.
– Gondolom, nem egyedül utazott.
– Nem, egy nagy konvojjal. Olaszországba körülbelül ötezer magyar emigráns érkezett 1956-ban. Az olasz kormány egyezményt kötött az ENSZ menekültügyi hatóságával annak érdekében, hogy a befogadott magyarok tőlük ugyanúgy továbbvándorolhassanak más országokba, mint Ausztriából. Olaszországban ugyanis ekkoriban igen nagy volt a munkanélküliség, és a magyar menekültek tartós letelepedése gondokat okozhatott volna a munkaerőpiacon. Emlékeim szerint az olasz kormány két ausztriai tábor fenntartását is vállalta. Pontos kimutatás nem volt a menekültek számáról, nem is nagyon lehetett volna, mert természetes fluktuáció volt. Mindenki kapott úti okmányt, és nem akadályozták a szabad mozgást.
– Hogyan lépték át az osztrák–olasz határt?
– A FIAT vállalat által az emigránsok rendelkezésére bocsátott vadonatúj autóbuszok egyikével. A határ osztrák részén a menetoszlop megállás nélkül haladt át, a csendőrök csak tisztelegtek. Az olasz határon is csak egy pillanatra álltunk meg. A fiatal olasz carabinieri főhadnagy megkérdezte, hányan vagyunk. Nyolcszázharmincheten – válaszolt kísérőnk, az olasz katonai Vöröskereszt képviselője. Hatalmas menetoszlop volt. A csendőr csak annyit válaszolt: Bon viaggo, e viva Ungheria! Jó utat, éljen Magyarország! Ez volt a határellenőrzés. A táborokban később mindenkit kihallgattak, és akinek nem volt úti okmánya, annak kiállítottak egy vöröskeresztes fényképes igazolványt. Amikor olasz állampolgárságot kértem, az idegenrendészet vezetője megkérdezte, milyen dokumentumokkal érkeztem Olaszországba. Azt mondtam: nem volt okmányom. Erre ő: akkor ön illegálisan érkezett. Válaszul elmeséltem, hogyan jöttünk át az olasz határon. Felállt és kijelentette: sohasem gondoltam volna, hogy mi, olaszok ilyen hatékonyak lehetünk…
– A magyar egyetemisták hol tudtak elhelyezkedni Rómában?
– Januárban valósággal megszálltuk a Római Magyar Akadémia épületét. Addig lényegében csak ávósok laktak ott, mert ha diákokat vagy kutatókat eresztettek a vasfüggönyön túlra, akkor azok rögtön emigráltak. Így aztán csak a rendszer számára politikailag teljesen megbízható emberek mehettek ki. Papíron az lett volna a feladatuk, hogy az emigráció után nyomozzanak. Mivel azonban nem tudtak olaszul, ez nehézségekbe ütközött. Úgy gondolom, római kiküldetésük inkább csak jutalom volt, valódi eredményt nem vártak a kint tartózkodásuktól. A Pápai Magyar Intézetet viszont nem tudták elvenni az egyháztól, bár az ott élő magyar papok valamennyien emigránsok voltak. A Rómában „nyaraló” ávósok a forradalom hírére menedékjogot kértek, és 1956. november 3-án kaptak is a csehszlovák nagykövetségen. El is repültek Prágába. Az épület üresen maradt. Zágon József prelátus, az intézmény rektora minden egyes diákot szabályosan vett föl, mindent jelentett is az olasz külügynek, mert a Római Magyar Akadémia működési szabályzata szerint az igazgató távollétében az intézményt a rektor vezeti. Ezt az 1923-as szabályzatot, amelynek egy példánya az olasz külügyminisztériumban volt, elfelejtették 1946-ban megsemmisíteni.
– Hány tanulót lehetett így elhelyezni?
– Huszonötöt, egyetemistákat, főiskolásokat. A tanulmányokat és az ottlétet az olasz állam finanszírozta. Az emigránsoknak nem kellett tandíjat fizetniük, erre törvényt hoztak az olaszok. A diákok először a Vöröskereszttől kaptak táboron kívüli segélyt, később a belügy menekültügyi főosztálya nyújtott támogatást. A kapott pénzből meg lehetett élni. A Rómában tanuló diákok tanulmányaik befejeztével nagyrészt kivándoroltak.
– Tehát négy-öt évet töltöttek a Római Magyar Akadémián?
– Nem, csak egy évet. A magyar kormány ugyanis azzal fenyegetőzött, hogy ha az olaszok nem rendezik ezt a helyzetet, hogy a Pápai Magyar Intézetet ötvenhatos emigránsok tartják megszállva, akkor a fölháborodott budapesti tömegek el fogják foglalni az Olasz Kultúrintézetet… Az olasz külügyminisztérium, az incidenst elkerülendő, először különféle kollégiumokban ajánlott fel szálláshelyet a Pápai Magyar Intézet diák lakóinak. Ezeket a lehetőségeket én néztem meg, de az ajánlatokat nem tudtuk elfogadni. Ekkor felajánlottak 7,5 millió lírát. Ez önmagában sem volt csekély összeg, de XII. Piusz pápa a magyarok iránt érzett rokonszenvből ugyanennyit küldött a magyar egyetemistáknak. Az Apostoli Szentszéket Kada Lajos értesítette a problémáról és a magyar helyzetről is, ő vitte az államtitkárságra Zágon József és Mester István üzeneteit. A magyarokat őszintén szerető pápa, aki a forradalom kapcsán kétszer is megnyilatkozott, és jól informált volt az eseményekről, november 10-i rádiószózatában például aggodalmát fogalmazta meg a forradalom vérbe fojtása miatt. „Atyai szívünk aggódik a magyar nép ellen elkövetett gonosztettek miatt” – e szavakkal kezdte a beszédet. Nagyon megtisztelő tehát, de nem meglepő, hogy minket is támogatott. A felajánlott pénzen a Pápai Magyar Intézet megvásárolta egy épület két szintjét a Via dei Cestari 34. alatt, ebből lett Rómában a magyar kollégium.
– Ötvenhatos menekültként nyilván figyelemmel kísérték a forradalom nyugati hatását. Hogyan reagált az olasz baloldal a november 4-i invázióra?
– 1956 után tömegesen léptek ki az Olasz Kommunista Pártból, és nemcsak az egyszerű párttagok, hanem a pártvezetés prominensei közül is sokan. Ekkor szakadt meg a kommunisták minden kapcsolata a szocialistákkal. Ismertem az OKP harmadik emberét, Eugenio Realét, aki eredetileg nápolyi orvos volt. Az OKP-ból való távozásával rengeteg kárt okozott a pártnak, mert csalódottságában egy kisebb teherautónyi dokumentációt vitt magával, majd egyik könyvet írta a másik után a visszaélésekről. A párt legfelső vezetése azonban teljesen átvette Moszkva érveit a saját tagsága ellenében is. De a párttagság körében nagy volt a szimpátia a magyarok iránt. Csak most, a forradalom ötvenedik évfordulója küszöbén nyilatkozott néhány hajdani pártvezető arról, hogy tévedtek 1956-ban. Pietro Ingrao a közelmúltban jelentette meg Il compagno disarmato, A lefegyverzett elvtárs című önéletrajzát, amelyben visszaemlékezik ötvenhatos ténykedésére. Akkoriban az OKP központi napilapjának, a L’Unitának volt az igazgatója, neki „köszönhető” A barikád egyik oldalán című ötvenhatos vezércikk. Ebben a legkeményebb hangon ítélte el a magyar értelmiségieket, munkásokat, diákokat, amiért szabadságot követeltek.
– Most pedig önkritikát gyakorolt?
– Igen, kijelentette, hogy az 1956-os írása élete hibája volt, nagy H-val írva… Az írásból kiderül egyébként az is, hogy nem minden kritika nélkül fogadta el a „hivatalos álláspontot”. Az orosz katonai invázió hírére, miként a L’Unitánál dolgozó többi újságíró, ő is tele volt kétséggel. Felhívta Togliattit, és találkozót kért tőle, hogy magyarázatot kapjon a helyzetre. De az Olasz Kommunista Párt főtitkára Ingrao kételyeire válaszul hidegen elvágta a beszélgetés fonalát, és azt mondta: „ma egy pohárral több bort ittam”. És ezzel el volt intézve minden. Ingrao úgy vélte, hibát követtek el, amikor elfogadták Moszkva álláspontját a történtekkel kapcsolatban, és ez a hiba végigkísérte az OKP egész történetét. Szomorú, hogy erre a felismerésre csaknem ötven évet kellett várni.