A szakítás napja

Dudvág, a besenyő származású vízbecsüs sose gondolta volna, hogy eljön az idő, amikor egy közönséges viola da braccio lesz a legádázabb ellensége. Elátkozta az egyenes orrú, fürteges fejű taljánokat, amiért eme súlyos kínzószerszámot magyar földre hozták, és rendkívül neheztelt Zubulcsúra is, amiért esténként a vízpartra kiülve a nyirettyű jajgatásával bünteti a békés természetet, de legjobban mégis magára a viola da braccióra haragudott. Meg volt győződve arról, hogy Thonuzoba rossz szelleme intézte el, hogy ez a derék, angyalarcú Zubulcsú, aki a légynek se tud ártani, a Kalácsné völgyében összeakadjon az Izabella királynéhoz igyekvő nápolyi muzsikusokkal, akik két darab jól megtermett dunai vizáért boldogan adtak egy viola da bracciót.
– Éhen fogunk dögölni, mint a kifolyt szemű csuvasz – jelentette ki Dudvág, aki nem volt jelen a szerencsétlen üzletkötésnél, mert éppen a Kelenföldnél lerakott vejszéket ellenőrizte, de megesküdött rá, hogy többet nem engedi el Zubulcsút vizával kereskedni. Felkapta a vonót, és eszeveszetten rázta. – Ezt akarod agyagóba ágyalni? Hát szép ez? Jó ez?
Dehogy akarta Zubulcsú a vonót agyagóba ágyalni.
A besenyő úgy sütötte a húst, hogy vastagon körbekente sárrá gyúrt agyaggal, a földbe ásta, és tüzet gyújtott felette. Amikor elkészült, kikaparta, letördelte a cserepet az ételről, és csemcsegve megzabálta. Ezzel szemben Zubulcsú a nyárson sütést kedvelte. Szívesen húzta hegyezett botra a fenyőmadarat vagy a kárászt. Merengve figyelte, ahogy pirul a pecsenye, olykor megforgatta, élvezte a felszálló illatokat.
– Elpecsegöl a zsírja neki, oszt gyakhatod az ízit, te csalán! – bosszankodott Dudvág a nyárs láttán, de ha éppen nem volt kedve a sáros agyaggal vesződni, vonakodás nélkül elfogadta Zubulcsú pecsenyéjét. Olyankor nem is becsmérelte, sőt elismerte, hogy az égett részek kivételesen jóízűek. Dudvágnak a nyárson sült mezei nyúl volt a kedvence. Minden csontot csupaszra rágcsált, utána a hatalmas fogaival kettéharapta, és lehunyt szemmel szipogatta a belsejét.
Jól megvoltak egymással. Lóbőr sátorban laktak, ott ütötték fel, ahol éppen meglepte őket az éjszaka. Az orzott halért kapott pénzt testvériesen elosztották, de bármit szereztek, minden közös volt. Egyszóval Dudvág egyáltalán nem éreztette, hogy ő a vízbecsüs, Zubulcsú pedig csak a segéd. A besenyő becsületességét mi sem bizonyította jobban, mint a Fennesnél, a vizek-földek inspector adjunktusánál tett látogatása. A nagy hatalmú férfiú – aki mint hiteles személy a vízbecsüs jelentései alapján a halászati helyek bérletét igazoló okleveleket állította ki – szeptember végén futár útján hívatta Dudvágot, és megsúgta neki, hogy a legrosszabbra kell felkészülni, mert zavaros, pacskos, cudar idők jönnek, ébredezik a pártütés szele. Az Aba-Csák nemzetségbeli Háporjás lázítja az urakat. A pártütő baronesek ördögi tervet eszeltek ki, el akarják zavarni a málé kun gyermek királyt és azt a pipiske szicíliai feleségét.
– Egyáltalán nem vagyok meglepve. Mióta az eszemet tudom, mindig cudar idők jöttek – rántotta meg a vállát Dudvág.
– De ez most cudarabb lesz, mint bármikor!
– Mind cudarabb volt, mint bármikor előtte.
– Ne akadékoskodj! Biztos helyről tudom, hogy Barsa Kopasz nádor napjai meg vannak számlálva. Az egész talpnyaló csürhe bőréből harci sátrat fognak varrni!
– Végre lesz valami öröme a népnek – vetette közbe a besenyő, ám Fennes lepisszegte.
– Okos ember nem szabódik, hanem idejében gondoskodik a pénzről. Kutat, kuporgat, csalafintál, mesterkedik, mellőzi a finnyát, vagyis nem válogat, mert a saját irháját becsüli a legtöbbre – figyelmeztetett Fennes, és azt indítványozta Dudvágnak, hogy ezután engedje magát megvesztegetni. Belehajolt a besenyő arcába, és suttogva tette meg az ajánlatát.
– A tervem a napnál is világosabb, még te is érteni fogod. Akik megkenik a zsebedet azért, hogy megkaphassák a legjobb halászó hely bérletét, azoknak megígéred, és mind meg is fogják kapni, erről magam kezeskedek. A pénzt megfelezzük. Mindenki jól jár! Na? He? Mit mondasz?
– Nem felezünk, hanem harmadolunk! Egy neked, egy nekem, egy a segédemnek!
– Fejfaszó vagy! A segéd az csak egy loncs! Kell is annak a pénz! Karó az ülepébe!
– Nem csapom be. Magyar és besenyő örök barát! – szögezte le Dudvág önérzetesen, és megigazította a farkasbőr zekéjét.
– Te tudod, bestye! – legyintett a vizek-földek inspector adjunktusa, és négy pénzt dobott Dudvág lábai elé. – Most azért kenlek meg, hogy ezentúl engedd magad megkenni. Tanuld meg, hogy sem a jóság, sem a becsületesség nem fizetődik ki.
Ezek után történt, hogy a viola da braccio éket vert közéjük.
Zubulcsú minden áldott nap elővette a hangszert, és kitartóan gyakorolt. Dudvág menekült a hangok elől, összecsavart falevelekkel dugta be a fülét, vagy berontott a Dunába, és lebújt a víz alá, hogy ne hallja a nyekergést.
– Könyörgöm, fiam, adjuk el ezt a siratós nyivéket jó pízért. Azon vehetsz cserépfütyellőt. Tőlem annyit fütyellőzhetel, amennyit akarsz, szavam nem lesz – indítványozta többször is, de Zubulcsú egyre bensőségesebb érzelmeket táplált a braccio iránt. Eleinte közismert dallamokat vett elő, felcsendült a keze nyomán a Kócos pilosus, a Hat kötés török cérna, Curiam ipsorum, remete, remete… Ezeket Dudvág még úgy-ahogy elviselte, de amikor Zubulcsú kitalálta, hogy ütemet ad a muzsikának, vagyis alákopog, akkor a besenyő, ez a született botfülű, fellázadt. Dühében több ízben is szétverte a lóbőr sátrat, és vöröslő fejjel közölte, hogy vége, befejezte, egyedül vándorol tovább, de estére mindig visszatért, és duzzogva, a szabad ég alatt hajtotta a fejét nyugovóra.
Az alákopogás nem volt egyszerű feladat, miután a viola da braccióhoz két kéz kellett. Az egyik a hangszert szorította a muzsikus hasához, miközben játszott a húrokon, a másik a vonót kezelte. A kopogáshoz maradt a láb. Zubulcsú úgy oldotta meg a feladatot, hogy a talpára kötözte a fabutykost, és azzal rádobolt egy leszakadt derglyelapátra, amelyet a Dunából halászott ki. A műveletnek az volt a célja, hogy a koppanások közé gyorsan húzott dallamtöredékeket csúsztasson be. Dubb-dubb, vija-vija-vijahúúú, dubb-dubb, jeé-joó-hijjjííí, dubb… Soha egy pillanatra se tartotta ki a hangokat. Elvágta a végüket, mintha kiverték volna a kezéből a vonót. A besenyő gyanakodva figyelte a különös mutatványt, és miközben elborzadva hallgatta a zenének nevezett racsítást, a békülés jeleként felajánlotta a sámándobját és a hozzá való görbe végű ütőt. Egy alkalommal azonban, látva Zubulcsú keserves kínlódását, hajlandó volt dobolni.
Az volt a végső szakítás napja.
Zubulcsú feszesen rákezdett a Kócos pilosusra, és a fejével beintett Dugvágnak, hogy gyerünk, kezdheti. A besenyő összevissza verte a sámándobot, semmi érzéke nem volt a ritmushoz.
– Állj, állj, állj…! Könyörgök, próbálj odafigyelni! Használd a nagy lebeny füledet!
Újra kezdték, de hiába, mert szerencsétlen továbbra is összevissza kalimpált, pedig térdig lógott a nyelve az igyekezettől.
Zubulcsú azt tervezte, ha Dudvág valamilyen csoda folytán véletlenül rátalál a helyes ütemre, és tartani is tudja, akkor megpróbálkozik a folyamatos játékkal. Szaggatottan indít, ahogy eddig is, de amikor a dob szívlüktetésére ráfonódnak a braccio melegen búgó futamai, a szüneteket is a ritmus részének fogja tekinteni, és akkor majd egymásra játszsza és önkényesen összekeveri a dallamtöredékeket. Egyszer sem jött össze, pedig Dudvág hallatlan türelemmel és igyekezettel próbálkozott egészen alkonyatig, akkor aztán nekifutásból az erdőbe rúgta a sámándobot. Összepakolta a holmiját, pénzt adott Zubulcsúnak, és elérzékenyülten kezet nyújtott.
– Aztán ha agyagós húsra fáj a fogad, tudod, hol találsz – mondta eltökélten, de azért látszott rajta, hogy meg van hatódva.
Sarkon fordult, és bánatos léptekkel útnak eredt.
Soha többet nem találkoztak.