Mottó: „Nem azért söpörtük össze az utca szemetét, hogy újból széjjelhintsük megint.” (Rákosi Mátyás)
Böszörményi Géza emlékére
A terület korábban a Barkóczy család birtoka volt. A bárói családnak a községben kastélya, a Csákánykő-hegy lejtőjén juhtenyészete volt. Kis tanyaépület állt az erdő alján, mellette egy terjedelmes hodály. – A Mátra gyönyörű volt, sokat sétáltunk – mereng el egy húsz évvel ezelőtti felvételen Korondi Béla egykori postamester –, 1948-ban indult az első furcsa mozgás, akkor láttuk az első ávós katonát is.
– Még azt sem tudtam, hol van a falu. Kerestük a térképen is, de nem volt feltüntetve – emlékszik vissza Létai Viktor volt büntetés-végrehajtási szakaszvezető. – Fogalmunk se volt, hogy az ország melyik táján van. Amikor megláttuk, hova érkeztünk, jobban el voltunk keseredve, mint a rabok.
Ennyire titkolták ezt a helyet.
A hely neve: Recsk.
Böszörményi Géza, a 2004 nyarán elhunyt filmművész egyike volt annak a sok ezer, koholt vádakkal rács mögé zárt, megkínzott és internált fiatalnak, akik az Andrássy út 60., „Buda-Dél” és Kistarcsa után Recskre kerültek. Internálták mint kémet és öszszeesküvőt; közel öt és fél évet ült. 1953-ban szabadult, soha nem tudta meg, kivel esküdött össze, melyik hatalom részére kémkedett, és hogyan. Elsőként vállalkozott arra, hogy a szigorúan titkolt ÁVH-büntetőtáborról lerántsa a leplet: interjúi, riportjai először dokumentumfilm, később könyv formájában láttak napvilágot. Recsk 1950–1953 – Egy titkos kényszermunkatábor története címmel a múlt héten megjelent a volt rabok és fogvatartóik vallomásait összefoglaló könyv második, bővített kiadása a Széphalom Könyvműhely gondozásában.
M. Kiss Sándor történész a könyv bevezetőjében összefoglalja a háború utáni politikai terror éveit: a politikai rendőrség a kommunista párt kezében volt. Első hadjáratukat a háborús bűnösök ellen vezették, a másodikat a horthysta katonák és a civil apparátus tagjai ellen, a harmadik lépésben a népieket, a kisgazdákat és a parasztpártiakat, a negyedikben korábbi partnerüket, a szociáldemokratákat tüntették el a közéletből. Az internálótáborok megteltek a magyar társadalom valamennyi rétegével; végpontként azokat a kommunistákat ítélték el, akik az országépítés reményében hazatértek nyugati emigrációjukból.
Egy nyolcvanas években készült interjúban Bihari Pál, az ÁVH tisztje azt mondja: „A sorozásnál már eleve munkásfiatalokat osztottak be az Államvédelmi Hatósághoz. Alapvető fontosságú volt a megbízhatóság, hogy katonai titkok vagy állami titkok ne kerüljenek ki a polgári életbe vagy az ellenség kezébe. Az volt a tényleges helyzet abban az időben, hogy Magyarországon, ugye, sok volt az ellenség.” Kiss Ferenc volt ÁVH-s törzsőrmester úgy vélte, „nagyon helyesen tette a kormány, hogy azokat az embereket, akik kellemetlenkedtek, kivonták a forgalomból”. Az 50-es évek elejére Magyarországon több mint harminc internálótábort működtettek; minden harmadik magyar családban volt a hatalmi erőszaknak áldozata.
Recsk, a politikai büntetőtábor megépült. A néma völgy megtelt üvöltéssel és nyögéssel. Nyeste Zoltán egykori rab a táborba érkezésükről meséli: „Még a fákról is jött hang. Először azt hittem, hogy kezdek megbolondulni…, de kiderült, voltak ott is, néhányan a fa lombjai közé faállásokat építettek, onnan is kiabáltak… a barakkok előtti téren a hadnagy néhány száz embert belefektetett a sárba, és aki az arcát nem tette bele, annak a nyakára lépett. Aztán számon kérte, hogy miért vagyunk piszkosak.” Pedig Létai Viktor volt őr szerint nem volt Recsken az embereknek rossz helye. Azt mondja: „Ha nyáron látta valaki őket levetkezve, mert meleg volt ottan, odavágott a nap a hegyoldalba, ahol dolgoztak, hát szabályosan ki voltak hízva.” Antal István egykori ÁVH-s szakaszvezető úgy látta, „olyan volt, mint egy tündérkert… Az gyönyörű volt, gyönyörű…”
Korondi Béla postamesternek taglalta akkoriban egy őrmester: „Nekünk olyan ember kell, aki abban a pillanatban, amikor a tűzparancsot kapja, meg is húzza a ravaszt, ha meg véletlenül kiderül, hogy rokonság volt, apja, anyja, akkor megsiratja…” Az ávósok barakkjában egy Sztálin-felirat hirdette, hogy „Ne csak őrizd, hanem gyűlöld is a rabot!” Leninnel élve: inkább száz lakoljon, mint egy bűnös szabaduljon.
Volt rabok emlékeznek: négy barakk így, négy barakk úgy, szemben a konyha, a konyha tornáca. Akár a szovjet büntetőlágerekben. Amikor a Recskre internált szociáldemokratákkal 1950 nyarán építtetni kezdték a tábort, beléjük verték, hogy a fasisztáknak készül majd a tábor. Pedig a spiclik, „vamzerek” kivételével egyenlő bánásmód járt mindenkinek. Ürüléktől megtisztított istállókba, padlás nélküli barakkokba zárták a „megtévelyedettet” és a „nép ellenségét” is. Az egész társadalmat képviselték: a tudományos élet legképzettebbjei ugyanúgy görnyedtek negyvenöt kilósra fogyottan a kőtömbök alatt, mint a munkások. Különös ismeretségek kötődtek, korábbi barátok fedezték fel egymást. Gábori György Kanadába emigrált volt rab meséli, Recsket megelőzően a 23-as barakkban találkozott össze Dálnoki Miklós Lajossal.
Dachauban.
Ép ésszel felfoghatatlan, milyen volt két-három napig állni a recski infernó kétméteres, földbe vájt vermeiben, húszcentis vízben, miközben az ember fejét rúgták, vagy kővel dobálták, milyen volt szekrényben zárva megmerevedni, büntetőbrigádban szenvedni évekig, miközben az őrök látványos brutalitással nehezítenek meg minden percet, csökkentik a fejadagot a napi 1200 kalóriára. Felfoghatatlan, milyen volt, amikor a később mindent tagadó, akkor huszonéves őrök gumibottal verték le az ember körmét, amikor kutyákkal maratták, amikor az ürüléket kézben vitették vele, vagy a pöcegödör fölé kötötték ki… A recski tábor specialitása a gúzsbakötés volt: a szadista tisztek két–öt óráig, munka előtt és után kötötték össze a rab bokáját, csuklóját, előfordult, hogy az elhalt kezet aztán le kellett vágni. A rabok szerint a legszörnyűbb az éheztetés volt. Az elítéltek füvet vagy makkot rágtak, szöges bottal keresgélték az ávósok konyhájáról kidobott maradékot a trágyatelepen, a maradék korpára vetették magukat a disznók előtt. A kilátástalanságból végül nyolcan megszöktek, de csak egy jutott el a Szabad Európa Rádióig. Neki köszönhetően az ország értesült a táborról, a kegyetlenkedésekről és az elítéltekről. Böszörményi Géza mondja: „A szökés nem késztette önvizsgálatra az ÁVH-t. Csak egy dologgal törődtek: félelemkeltéssel és megtorlással. Emlékszem, milyen dermedten figyeltem a környék felett kutató katonai repülőgépeket, az erdei utakon csörtető páncéloskonvojokat, a táborra irányított ágyúkat, a teherautóról leugráló rengeteg katonát, a nyomozó farkaskutyák ideges vinnyogását. Akkor vált bizonyossá bennem, hogy ez nem kényszermunkatábor. Meg akarnak ölni bennünket, csak még nem jött el a pillanat, hogy ez nyíltan kimondassék.”
Az önszorgalmú spiclik miatti bizalmatlanság mindenkit zárkózottá tett. Gyűlölet a rabokkal szemben, bizalmatlanság mindenkivel szemben – írja Böszörményi Géza –, ezt várta minden ÁVH-s katonától a felsőbbség. A szadista hajlamúak érezték: karriert csinálhatnak. Akadt azonban, aki belátta: „Azt mondták, különbek vagyunk, mint a fasizmus, és Recsken megdöbbentett, hogy lehet Magyarországon ilyen tábor, mikor mi olyan színt vetünk, hogy különbek vagyunk a Gestapótól, az SS-től, a nyilasoktól – és rájöttem, hogy nem vagyunk. Nehéz volt átvészelni ilyesmit. És hová vitt? Az ital felé” – így Kovács János, az ÁVH egykori hadnagya.
Amikor kollégáját, a Borzasnak becézett Fórián Istvánt, az operatív csoport parancsnokát Gyarmathy Lívia arról kérdezi, bántott-e valakit, azt mondja: „Tudtommal nem. Mit mondjak erre? Rászoktam az italra…. Úgy lelkileg, mint emberileg nem voltam boldog az életemben… Tudja, anynyi minden problémám is van, gyomoridegem van. Ebből kaptam fekélyt, most meg érszűkület, teljesen kivagyok.” Arra a hírre, hogy hihetetlenül kemény és kegyetlen ember volt Recsken, az a válasza: „Nézze, katona voltam. Ezt tudom mondani.”
Recsk a huszadik századi magyar történelem sokáig eltakart szégyenfoltja. A kommunista hatalom célja ez volt: megszüntetni az emberi méltóságot. Recsket Sztálin halála után bezárták. Böszörményi Géza könyvéből és életművéből kiderül: az ott töltött három évet nem lehetett elfelejteni.
A falu sem felejt. Az idősebbek emlékeznek az ávósokra, akik nem fizettek, verekedtek a kocsmában, akik nőket erőszakoltak meg, akik ingyenmunkára kötelezték őket. Emlékeznek azokra, akik a Barkóczyak ősi sírboltjából az arany ékszereket kilopták. Müller István, a recski MÉH-telep akkori vezetője nem felejti a napot, amikor három ávós katona behozta a Barkóczy család bronzkoporsóját eladásra.
A recski tábor felszámolása után az erdőgazdaság visszakapta az egykori Barkóczy-birtokot, ahová az erdészek 1958-tól kezdve különböző fafajokat telepítettek. A fák gyökeret eresztettek, és visszavették az egykori haláltábort. Recsk emléke beköltözött a szívekbe. A kényszermunkatábor érlelte az odahurcolt, agyonvert Magyarországot ’56 kovászává, és tette a megalázottakat az emberellenes rendszer örök ellenségeivé.
origo.hu
Menczer Tamás: Kedvező gazdasági megállapodást fogunk kötni a Trump-adminisztrációval
