Néhány héttel ezelőtt életműdíjat kapott. A Fonogram gálán, ahol a díjat átvette, folyton le akart menni a színpadról; kétszer szólították vissza. Ennyire nem szereti a nyilvánosságot?
– Azzal a kéréssel hívtak meg, hogy adjam át a közönségdíjat. Nem tartottam igazán jó ötletnek, hogy engem választottak, ám annyira ragaszkodtak hozzám, hogy végül nem mondhattam nemet. De sajnos nem volt kinek átadnom a díjat. A nyertes eltűnt. Az életműdíjamról nem tudtam, az volt a második meglepetés.
– A szövegíró amúgy is háttérember. A szólisták éneklik el a gondolatait egyes szám első személyben. A taps is az övék. Nem érzi meglopva magát?
– Természetes, hogy a dalokat az előadók jegyzik. Amúgy sem vonz a nyilvánosság, interjút adni sem szeretek. Örömet okoz, ha az előadó úgy énekli a dalt, mintha a sajátja lenne. A Bokszot nem tudtam volna megírni Katona Klárinak vagy a Titkos szobák szerelmét Kern Andrásnak. Saját dolgaimról írok a saját élménykörömből merítve, de közben hallom Somló vagy Zorán hangját. Bizonyos szavak az egyik embernek jól állnak, de a másiktól idegenek. Emlékszem a Padlás születésének lázas hónapjaira; a színdarabíró sem tud kibújni a bőréből, s miközben megformál egy sereg karaktert, egy időre mindegyikkel azonosul. Legkönnyebben persze Zoránnak írok szöveget, hisz többé-kevésbé közös a sorsunk, az életünk. Az ő dalait akár én is énekelhetném.
– A lelkialkatuk is hasonló?
– Ó, nem, nagyon különbözünk. Zorán szívesen fürdik a sikerben, a fényben. Hatvanhárom évesen megtölt egy sportcsarnokot, és négyórás koncertet ad – én erre nem lennék képes, de nem is vágyom ilyesmire. Igaz, a testvérem aktivitása munkára inspirál engem is.
– Irodalmi műfajnak tekinti a szövegírást?
– A Metró-időszakban keletkezett szövegeimet mai fejjel nem értékelem sokra, de akkor az volt az ambícióm, hogy elkerüljem a közhelyeket, ezért írtam olyasmit, hogy kócos ördögök meg citromízű banán. Később jó partnerre találtam Presser Gábor személyében, ő megfelelő zenei alapot adott ahhoz, hogy többet próbáljak üzenni, mint amit a közönség vár egy dalszövegtől. Megtörtént, hogy az előadó már egy fél éve futó szerzeményről mondta: most értette meg, miről is szól. Voltak dolgok, amiket nem lehetett egyenesben megírni, csak a sorok közé rejtve. De nem hiszem, hogy ez önmagában közelebb vinné a szöveget az irodalomhoz.
– „Irigyen tisztelek költőt és festőt, aki helyettem mutatja meg, mi lakik mélyen a szívemben…” – szól az egyik dala. Irodalmi élményekből nem merített?
– A magyar nem az anyanyelvem, meg kellett tanulnom. Beszélgetőpartnereim a srácok voltak a grundon, tőlük nem vehettem át túl nagy szókészletet. Szerettem félrehúzódni, olvasni, így a magyar írók, költők lettek a barátaim. Mint például József Attila, mikor a gimnázium fura ura úgy döntött, nem enged tovább tanulni, mert hosszú a hajam. Elmentem egy másik gimnáziumba, aztán az egyetemre, hosszú hajjal. Soha nem vagyok elégedett azzal, amit leírtam, soha nem fejeztem még be dalszöveget. A tökéletességet az irodalomban találtam meg, magyar költők verseiben, műfordításaiban.
– Dalaiban a hétköznapok problémái, benyomásai szólalnak meg. Sokszor az ember félelme, kiszolgáltatottsága is. Nem igazán jókedvűek ezek a szövegek.
– Sok magyarországi átlagember sorsa sűrűsödött össze a családunk életében. Egy szövegírónak talán szerencse a gyötrelmekben és örömökben egyaránt gazdag múlt. Az a nyersanyagom, ami velem történik. Olyan életet szánt nekem az Isten, hogy még negyven évig meríthetnék az élményeimből, ha lenne elegendő türelmem és időm. Nagyon eleven bennem minden emlék és érzelem, a félelmek, szerelmek, sikerek, ez a különös, váratlan fordulatokkal teli kor, a szüleim szerintem tragikus élete, amelyben a két fiuk sikere jelentette a boldogságot. Annak, hogy hatvanéves koromban életműdíjat kapjak, az volt az ára, ami velem, mindnyájunkkal történt.
– Fontosnak érzi a szerbségét?
– A szerbségemből semmi nem maradt volna, ha apámban nincs hagyománytisztelet, ami egyébként a család együtt maradásának is feltétele volt. Ünnepeinken, például a szerb Mikulás-ünnepen, mikor szüleim vacsorát rendeztek, és jókat lehetett velük beszélgetni, vitatkozni. Egyetlen közeli rokonunk, aki Belgrádban maradt, hajóskapitány volt. Ő a Rákosi-, Tito-uralom idején egy ízben átutazott Budapesten, s mikor visszaérkezett, letartóztatták, és hét évig ült börtönben. Budapest és Belgrád két szemben álló világ volt, Titót láncos kutyaként emlegették a magyarok, s persze ott is ugyanolyan kirakatperek voltak, mint itt. Apám diplomataként volt Magyarországon, s mikor Jugoszlávia leszakadt a szovjet birodalomról, apámnak nagyon sok munkatársát, barátját letartóztatták otthon. Úgy döntött, nem megy vissza; később itt fogták el, hogy felmutassák Tito kémjeként.
– Számított rá, hogy elviszik?
– Tudta, hogy baj van. Sehova nem ment egyedül, csak a családdal, hogy ha letartóztatják, legalább tudjunk róla. Aztán egy hajnalon becsöngettek hozzánk a bőrkabátosok, házkutatást tartottak és elvitték. Ötéves voltam, Zorán nyolc. Majdnem egy évig azt sem tudtuk, él-e. Odabent próbálták rávenni, hogy írja alá a hazugságokat, amiket elé tettek; nem írta alá. Erre adtak neki egy írógépet, és ráparancsoltak, hogy írjon. A smasszer a folyosón hallgatta a kattogást, s ha elnémult az írógép, bement, fölébresztette és megverte apámat. Ezt napokig művelték vele, mígnem megtanult álmában gépelni. A legszebb az egészben, hogy amit írt, annak volt értelme. Tíz évet kapott, de három év múlva kiengedték. Persze nem kapta vissza az állását. Közben anyámat kirúgták a munkahelyéről, megtanultunk éhezni. És van itt valami, amit szeretnék elmondani. Kelenföldön laktunk egy bérházban. Volt egy szomszédunk, Kincses bácsi. Sztahanovistából lett a Beloiannisz igazgatója. Hithű kommunista volt. Minket banditának minősítettek: ha egy ismerős meglátott, átment a túloldalra, hogy ne kelljen köszönni. De Kincses bácsi segített rajtunk, elintézte, hogy édesanyám segédmunkásként dolgozhasson, és megkapja a havi hatszáz forintot, amiből eltarthatta a gyerekeit. Abban a félelmetes világban ilyen példák is segítettek megérteni, hogy az embereket sosem szabad fehéren feketén megítélni.
– A Dusán-szövegekbe olykor beszüremlik a történelem, amit a hétköznapok szintjén politikának nevezünk. Hogyan érzi, oldódott a kiszolgáltatottság?
– Elmondhatjuk nyíltan a véleményünket, és nem kell rettegnünk. Ez hatalmas ajándék, meg kellene becsülni. Az összes többi legfeljebb a kellemetlenség kategóriájába tartozik, velejárója a társadalmi berendezkedésnek, amelyet demokráciának hívunk. A jajveszékelőket azzal szoktam csitítani, hogy még nagyon az elején tartunk; lehet, hogy a mi életünkben nem fordulnak lényegesen jobbra a dolgok, de hogy eljussunk oda, ahová az osztrákok vagy a finnek jutottak, még kell néhány évtized. Az elmúlt idők arra intenek, hogy a jelennel szemben megértőbbek és türelmesebbek legyünk. Amikor szidjuk azt, ami van, ne felejtsük el, ami volt.
– A nemzedéket, amelyhez tartozik, nagy generációnak is szokták nevezni. Fiatalkorában születtek Adamis Anna vagy Bródy máig sokat idézett szövegei. Most, ebben a Ganxsta-korban az igénytelenség felé haladunk…
– Mi a saját közönségünkkel együtt átélhettük, hogy mások vagyunk. Igen erős volt bennünk az öszszetartozás érzése. De nem volt valamilyen különleges célunk, csak azt csináltuk, amit szerettünk. És egyszerűen megtörténtek velünk a dolgok. Én például nem szövegíró akartam lenni, hanem filmrendező vagy író. Akkor mindenáron ki akartuk tágítani a kereteket, de ma már a múlt sikeréből élünk; ha most lépnénk színre, talán észre sem vennének. Megváltozott a világ, a pénz parancsol. Annak, aki igazán igényes dolgot művel, számolnia kell a kudarccal. A menedzserek és piackutatók szerinti, a példányszám és nézettség alapján meghatározott napi fogyasztói igényeket kell kiszolgálni. Az előadók és szerzők mozgásterét dizájnerek, összegek, gyakran szigorú és igazságtalan szerződések szabják meg. Hozzátartoznak a sztárok életéhez a gátlástalan címfotók és botrányok, mert ezt követeli az üzlet. A lemezgyártók rendszerint külföldi érdekeltségűek, s nem áldoznak pénzt arra, hogy rendesen előkészített hazai produkciók készüljenek, hogy például Zoránnak lehessen egy klipje a televízióban. Mert máig sincs. Megjegyzem, Pressernek sincs, senkinek nincs ebből a korosztályból. Persze a lemezcégek tartanak maguknál egy-egy régi sztárt, mint valami díszpintyet, hogy felmutassák néha: lám, az igényes magyar zenét is támogatjuk. Igazából csak az új arcok érdekesek, akiket jól meg lehet futtatni, aztán hagyni, tűnjenek el a süllyesztőben, hadd jöjjön a következő. A jelenkor sztárja divatcikk, fogyasztási cikk. Termék. S aki ebben a világban két értékes sort felmutat, arra nagyon fölnézek. Úgy látom, nincs nagy tömegekhez eljutó folytatása az igényes zenének. Bárcsak tévednék. De nem akarom azokat szapulni, akiktől az életműdíjat kaptam. Nyilván ők is kényszerpályán mozognak.
– Most akkor szabadok lettünk a régi rendszer összeomlásával, vagy a pénz rabszolgáivá váltunk?
– Leegyszerűsítve azt mondanám: nehéz szembenézni azzal, hogy a diktatúra többre értékelte a kultúrát, mint a szabad piac. Amikor abbahagytam a zenélést és dalszövegírást, forgatókönyveket, musicalszövegeket írtam, fordítottam. Egy szép napon behívtak a tévébe, és egy hosszú, ostoba beszélgetés után, a fiatalítás jegyében, fölvettek dramaturgnak és szerkesztőnek. Így tudtam meg, hogy mi volt a Ki mit tud?-ra való bekerülésünk mögötti szándék: meg akarták nyerni a fiatalokat a fennálló rendszernek. Beengedték az úgynevezett amatőröket, Illéséket, az Omegát meg minket, mert akkora közönséget vonzottunk, amellyel nem mertek szembemenni. A „cirkuszt a népnek!” taktika sok értéket megmentett. Persze voltak megfigyelések, házkutatások, ideiglenes letiltások, de a jelenlétünket nem szüntették meg, és a közönségnek ez volt a legfontosabb. Évtizedekre megjegyeztek minket. De a tavalyelőtti Megasztár felkapottjaira már nem emlékszem.
– Hatvan év nagy idő. Készített leltárt?
– Mostanában tragikomikus jelképek bukkannak elő a múltamból. A napokban jutott eszembe, hogy a rendszerváltás után kaptam – csaknem húszéves könyörgés után – életem első telefonját: egy aktatáska méretű mobiltelefont. Igen, készítettem egy szomorú leltárt mindarról, amit nem csináltam meg. Félkész darabok, könyvek, ötletek, filmek… könyvet szeretnék még írni. Gimnazistaként, mikor túlestem a nyelvi nehézségeken, a magyar írók és költők mellett az egzisztencialisták voltak a bálványaim, Truffaut, Cocteau… Nagyon szerettem volna ezen a nyomon haladni, neki is futottam a főiskolának, de lepattantam róla. Mint annyi mindenről. És ebben az új világban is sokszor félretoltam az álmaimat, hogy pénzt keressek, hogy a feleségemmel azt nyújthassuk a gyerekeinknek, amit mi nem kaphattunk meg.
– „Kell ott fenn egy ország.” Keresztény hitvallás?
– Nagyon nem szeretem magyarázni a dalszövegeimet. Igen, kell egy ország, amit mi sem rontunk el. Minden népnek, törzsnek, embernek szüksége van valamilyen vallásra. Mert az ember még nagyon kicsi, kell valaki, akinek megfoghatja a kezét, miközben botladozik. Ezt a dalt a nagymamám emlékére írtam. Ő mennyországnak hívta a fenti országot, és Istenben hitt. Szükségünk van egy ilyen országra, különben reményvesztetté válunk. És, ahogy ő mondta, azt soha nem szabad.
origo.hu
Gyurcsány Ferenc összeborult Majkával! - videó
