Levél

Szűkebb baráti körben engem Mackónak is neveztek. Maci. Macika. Nem a járásom, a testalkatom vagy a szokásaim, hanem egy régi-régi történet miatt. Egyszer elkéstem egy fontos értekezletről, s azt füllentettem, hogy fontos tennivalóm akadt az állatkertben. Ahol abban az időben adott életet bocsainak egy anyamedve. Az egyik bocs életképtelennek bizonyult. Ezért el akarták pusztítani – hazudtam. De én megmentettem, vállaltam a felnevelését és hazavittem.
Attól a naptól kezdve mindig azzal fogadtak a szerkesztőségben: „Mit csinál a bocs? Jól viselkedik?”
Én meg kénytelen voltam tovább hazudni, szőttem a mesét, egyre kínosabbá vált számomra új történeteket kitalálni. Olyanokat, amilyeneket el is hisznek. Hogy merre jártunk aznap? A Duna-parton sétáltunk. Érdekes, mi is, s nem találkoztunk. Persze, mert én Budán sétáltatom a macit.
A történet kitalálása óta vagyok Maci. Már szűkebb családi körben is. Ha a keresztgyermekeim érkeznek hozzánk, biztos, hogy egy kis játék mackót is hoznak ajándékba. Tele van mackókkal a lakásunk. És én ennek csak örülni tudok. Én is mackókat ajándékozom, ha valamilyen jeles nap érkezik. Névnap, születésnap, évforduló. Apad a mackóállomány.
A napokban számba vettem a megmaradt csapatot, rakosgattam, rendezgettem a mackókat, került belőlük a könyvespolcomra meg az ágyamba, az íróasztalomra is. Kedves dolog így szemmel tartani az állományt.
Az egyik figura plüssből készült, és kiszakadt az oldala. Felfeslett. Olyan volt a hasadás, akár egy rejtett zseb. Megtapogattam, nézegettem, aztán éreztem ujjaim hegyével, hogy rejt is valamit. Előráncigáltam egy papírszeletet, amelyet még valószínűleg a fiam rejtett oda. Így üzent mindig jelesebb ünnepek előtt a feleségemnek. „Szeretnék egy labdát.” Vagy: „Jó lenne egy kerékpár, Bakos Andrisnak már vett a mamája!” Hasonló üzeneteket rejtegetett a mackó felfeslett plüssteste a fiam életében.
Olvasom a meglelt levelet. Apró papírdarabra írta a fiam. Nagy-nagy kérdőjellel a végén. Ez állt rajta: „Megkaptad a levelemet?”
Kérdés a mamához. Számonkérése egy ígéretnek. Aminek teljesítését eddig hiába várta. Elfelejtette volna a feleségem a rejtett zsebet?
Magam elé képzelem fiam arcát. Egy kicsit durcás, egy kicsit szomorú, mint az ígéret beváltására váró embereké.
Nem működött az addig bevált postai rendszer? Talán ezért kavargatta olykor némán a kávéját a fiam reggel. Végre rászánta magát és megkérdezte: „Megkaptad a levelemet?” Várta, sürgette a kérelem teljesítését.
Nekidőlök a falnak, hogy talpon tudjam tartani magamat. Elképzelem lelkiállapotát, átérzem mély szomorúságát, rejtett izgalmát. Mindennap azzal hajtotta álomra a fejét, hogy talán majd másnap. Holnap! De a napok múltak, és a jó tündér csak nem érkezett meg a labdával, a pingpongütővel, a kerékpárral vagy az új kesztyűvel, amely a szíve vágya volt. Végigizgulom most vele ezeket a napokat. Közben figyelem a feleségemet. Felbolydult a lelkem, de aztán megnyugszom. Ő sem találta meg idejében az üzenetet.
Gyötrődöm napokig, hetekig, forgatom az irkalap darabját, szeretnék segíteni, de örökre elkéstem. A fiam meghalt, talán oda sem adom szomorú szívű anyjának ezt a levelet. De mi van akkor, ha még mindig várja az áhított ajándékot ott fent is, a felhők fölött, ahonnan bizonyosan idelát, figyeli lelkünk minden rezdületét. Felméri a jóindulatot bennünk. Mi is lehet most azzal a kerékpárral vagy focilabdával? Az ajándék utáni sóvárgással volt teli a szíve, s bizony ilyen állapotban nagyon nehéz meghalni. Örökre elköltözni csak a szeretet meleg ölelésében lehet.
Gondoltam: írok neki egy hosszú-hosszú levelet, bocsánatát kérem a figyelmetlenségért, de hátha ő sem kapja meg a mi üzenetünket. Lelassult a postai kézbesítés az utóbbi időben, a telefon is foglaltat jelez, vagy bejelenti egy gépi hang: „Nem kapcsolható!”
Valami üzenetet azonban mégis kellene küldeni! Próbálom megfogalmazni, aztán végül csak egy kis irkadarabra írom én is megnyugtatásul a fiamnak. Csak annyi áll a papíron, amelyet visszadugok a mackó felfeslett részébe:
„Megkaptam a levelet!”