Levelezők

Postások jártak itt a múltkor, hercig, kedélyes emberek, elbeszélgettünk. Sok egyéb mellett arról is szó esett, hogy mennyire szalad az idő, mindnyájan őszülünk, meg aztán az emberek sem ugyanolyanok, mint voltak annak előtte. Csibész világ van, pajtás, figyelmeztetett a két levélhordó ember, figyeljek erősen, itt minden megtörténhet…
Nagyjából így ment a beszélgetés, ők kérdezgettek, én válaszoltam, bár válaszolniuk inkább nekik kellett volna, mert hogy most olyan nehéz a postánál, hogy nagyon. Mondta a magáét a két boldogtalan postás (ki nem adom a nevüket), én meg hallgattam őket.
Javaslom, egyszer mindenki hallgassa meg a maga körzeti postását, nélküle ugyanis szegényebb a környezet, talán a konyhai növények sem fejlődnek olyan aktívan, mint megelőzően.
Szeretem a postásokat, nálunk annak idején a Marci járt, végtelenül rendes ember volt, időnként fáradtan beballagott a Rózsika sörözőbe, összesírtuk ilyenkor egymás bánatát, meg a pártígéreteket is számon kértük – nem egymástól, hanem azoktól, akik ezenközben nagyokat hallgattak. Hogy megvan-e még a Marci, nem tudom, most egy fiatal legény biciklizik itt postásként délelőttönként kevélyen, de róla nincsen konkrét hírem, valószínűleg ő is rendes ember, merthogy a levelek mindig megérkeznek – csak a fizetések késnek.
Mondom, kedvelem a postásokat, még akkor is, ha olykor súlyos számlákat hoznak, hatósági felszólításokat, dörgedelmeket. De hát szegényeknek ez is a dolguk…
Különben a múltkor a Marcit is láttam, de már nem vitte a leveleket, csak barangolt valahová a februárban. Ő sem lett fiatalabb. Egymásra ismertünk.