Populizmusvád és felelősség

A választási kampány két szinten folyik. Az egyik vitapont a Medgyessy- és Gyurcsány-kabinet teljesítményének értékelése, a másik az a kérdés, hogy a politika szereplői szépen vagy negatívan kampányolnak-e. Ez utóbbi kérdésben a kormánypártok jobban állnak: pár hét alatt sokak előtt sikerrel hitették el magukról, hogy erkölcsileg csak ők alkalmaznak elfogadható kampányelemeket. Ma még nem tudhatjuk, hogy a kampány milyenségéről folyó vitáknak milyen hatásuk lesz a választások kimenetelére, ám az már most kijelenthető: ez a téma sikerrel tudja elterelni a figyelmet az ország súlyos gondjairól. A felszíni kérdésekről folyó közfecsegésben elsikkad az a kérdés, hogy az újra hatalmasra duzzadó államadósságot a két nagy párt milyen megoldásokkal kívánja csökkenteni: a már ismert neoliberális, bokrosi receptek szerint vagy pedig vállalkozásbarát, adócsökkentő és piacvédő megoldásokkal.
A régi Fidesz-ellenes fegyver előrántása, a populizmusvád felmelegítése és Orbán javaslatainak a kormánypropaganda általi üres ígérgetéshalmazzá degradálása már e lényegi vita része. Még akkor is, ha nehéz nyugodtan hallgatni azoknak az érveit, akik Orbánt Lukasenkóhoz és Putyinhoz hasonlítják. Különösen azok után a nemzetközi jelentések után, amelyek szerint Medgyessy és Gyurcsány kormányzása alatt nőtt a korrupció, és sérült a sajtó szabadsága Magyarországon. Arról nem is beszélve, hogy a titkosszolgálati múlt alapján Putyin hazai megfelelője nem Orbán. De hagyjuk is ezeket a vádakat, hagyjuk a vádlót a magába záródó köreit járni; hadd higgye, hogy ráolvasással valóság teremthető. Térjünk a lényegre.
A kormánypárti érvelés a teljesítmények értékelésekor – teljesen természetes módon – azokra a valóban fontos intézkedésekre mutat rá, amelyeket a Medgyessy-kormány megalakulását követő első időszakban hozott, azok közül is kiemelkedően a közalkalmazotti bérek 50 százalékos egyszeri emelésére. Noha ezt a döntést akkor a Fidesz is megszavazta, s a költségvetés akkori helyzete nagyrészt az Orbán-kormány érdeméből tette lehetővé a „szociális kárpótlást”, ez a mai vitákban – érthető módon – elsikkad. A szociálpolitikai támogatás megemelése, a családi pótlék növelése, a 13. havi nyugdíj bevezetése mind-mind olyan intézkedések voltak, amelyek jelentős társadalmi csoportok, nagyrészt az állami újraelosztásból élők helyzetét javították. Ezeket az intézkedéseket a mai ellenzék vezető pártjának képviselői is megszavazták, s híveikre maradt a fejcsóválás, hogy amennyiben ezeknek az intézkedéseknek a bevezetésére 2002 tavasza előtt is lehetőség lett volna, a polgári kormány miért nem lépte meg.
Ha ezeket a kormány politikai teljesítményét kedvező fényben feltüntető intézkedéseket alaposabban is szemügyre vesszük, több fontos megállapítást is tehetünk. Egyrészt azt, hogy az állami újraelosztás mértékének bővülését jelentették, s a társadalomban a rendszerváltozás sokkja óta a korábbinál is erősebben jelen levő jövedelemnövelés igényét elégítették ki. Ha tetszik: népszerű, populáris intézkedések voltak, s a sikerességük a mai politikai viták alaptémáira is hat. Ezek az intézkedések azonban – legalábbis a KSH napokban megjelent, rendkívül gazdag adatbázisra épülő és minden rivális intézetnél alaposabb elemzése szerint – érdemben nem tudták megváltoztatni a magyar társadalom 1995-re formát öltő új egyenlőtlenségi rendszerét. Vagyis a mai jövedelmi különbségek szerkezete és mértéke 1995 óta nem változott meg: Bokros Lajos neoliberális intézkedéscsomagja, a privatizáció és a tömeges munkahelyvesztés által megteremtett jövedelmi különbségeket egyik kormány sem tudta csökkenteni. Gyurcsány Ferenc kormánya sem. A színes és magyartalan „Megcsináltuk” plakátok áradata csak a szokásos kampányfecsegés része, a probléma érdemi magjáig nem hatol.
A probléma a munkahelyek alacsony száma, az aktív dolgozók és az inaktívak nemzetközi összehasonlításban is egyedülállóan rossz aránya. Magyarországon a rendszerváltozás sokkja óta 3,5 millió munkahely van, s hiába csökkent, majd napjainkban ismét emelkedett a munkanélküliség, a foglalkoztatottak száma lényegében nem változott. 2002 és 2006 között úgy nőttek a jóléti kiadások, hogy drámaian megugrott az államadósság, és nem jött létre lényegesen több munkahely. Ezzel nem vált lehetővé a munkapiacra belépő új generációk jelentős és növekvő részének munkához juttatása, valamint a munkapiac peremére szorultak visszahozatala a munka világába. A jövedelmi egyenlőtlenségek rendszerében mélyreható változást, s így áttörést a nemzetstratégiailag kulcsfontossággal bíró középosztályok erősítésében Magyarország e kormányzati ciklusban sem tudott elérni. A magyar gazdaság ugyanis továbbra is két, egymáshoz kevés szállal kötődő szektorból áll: a multinacionális cégek húszszázalékos profitrátával működő és bővülő csoportjából, továbbá a nagyrészt hazai tulajdonban levő, a magyar munkavállalók döntő részét foglalkoztató kis- és középvállalkozásokból. Ez utóbbiak helyzete, kilátásai kedvezőtlenek, hiszen visszaesés, a foglalkoztatotti állomány csökkenése, piacvesztés, valamint a támogatásokhoz, hitelekhez való rossz hozzáférés jellemzi. A Nemzeti fejlesztési tervből, az EU-támogatásokból is alig részesedtek a magyar vállalkozások: ezeket az állam nagyrészt saját szervezetrendszerének a finanszírozására, bővítésére használta fel, vagy a szigorú és túlbürokratizált pályázati rendszert alaposabban ismerő és jobban lobbizó külföldi nagyvállalati körnek juttatta.
Az ország gazdasági helyzetére sötét árnyként vetül a hatalmasra duzzadó államadósság, illetve az, hogy ennek csökkentése érdekében Magyarország kormányának még az idén komoly lépésekre kell elhatároznia magát. Legalábbis akkor, ha meg akar még valamit őrizni becsületéből az Európai Unió társországai előtt, akik most már nemcsak szövetségeseink, de a támogatások révén részfinanszírozói is a magyar jólétnek. Nem csodálkozhatunk azon, hogy az államadósság mértéke nem vált a politikai kampány központi kérdésévé, hisz egyrészt nehezen férne bele a kormányzati sikerpropagandába, másrészt az ellenzéki kihívók sem szívesen vállalkoznak arra, hogy vázolják: a jóléti vívmányok csak új munkahelyek tömegeinek létesítése révén őrizhetők meg. Hogy az államadósság nagyságának csökkentésére szükség lesz, az manapság bizonyosnak tűnik. Persze kérdés, hogy a szocialisták és szabad demokraták javasolta második Bokros-csomagot kap-e az ország, vagy a Szövetség adócsökkentési és vállalkozói munkahely-teremtési programját. Az előbbinek a neoliberális, inflációnövelő, állami kiadásokat megkurtító és a közszférát radikálisan leépítő megoldása alkalmas lenne ugyan a gyors kiigazításra, ám – okulva az 1995-ös tapasztalatokból – jó pár évnek el kellene ahhoz telnie, hogy a szociális sokkból az emberek jelentős része felocsúdjon. S ha az elégedetlenség radikális tömegmozgalommá válását nem festjük is veszélyként a falra, ám azért néha gondoljunk rá.
Magyarország persze megpróbálhatja a szocialisták és szabad demokraták által hevesen vitatott vállalkozásbarát adócsökkentő politikát. A választók majd döntenek áprilisban, ám a kampány információdömpingjében lehet, hogy elsikkad a döntésük tétje. Nagyrészt a változást ígérő párt felelőssége, hogy az ország előtt álló választás következményeire felhívja a figyelmet. No meg a sajtó és a közéletet kellő távolságból pásztázó értelmiség feladata lenne a tétek és alternatívák tárgyalása, az összefüggések bemutatása. Ám a hazai nyilvánosság, a hazai sajtó e feladatának továbbra sem tud eleget tenni. Nem tud, mert tagjai vagy felkészületlenek, vagy pedig nem is akarnak ilyen szerepet vállalni, mert mondandójukat a kampány részének tartják. Vádolnak és ítélnek ahelyett, hogy elemeznének és a felszín alá pillantanának. Persze az is lehet, hogy félnek a riasztó képtől.