Minden olyan ártatlannak tűnt az elején. Egy dán szerző Mohamedről gyerekeknek írt könyvéhez keresett illusztrátort, de a holland filmrendező, Theo van Gogh meggyilkolásához hasonló megtorlástól félve három művész visszautasította a felkérést. Erre a Jyllands-Posten napilap a sajtószabadságot dicsőítve pályázatot írt ki Mohamed prófétát gúnyoló rajzokra. Ezek borzolják most a Kelet népeinek kedélyét, közülük ugyanis néhány terroristaként ábrázolja Mohamedet. A dán lap tehát minden jel szerint tudatosan akarta provokálni a vallási érzelmeikben megsértett mozlimokat, de az sem mentség, ha nemtörődömségében közölte a karikatúrákat. Mikor ezeket az egyébként nem túl magas színvonalú rajzokat a Jyllands-Posten közölte szeptember 30-án, tíz mozlim állam koppenhágai nagykövete találkozót kért Anders Fogh Rasmussen miniszterelnöktől. Ő azonban nem látta értelmét a megbeszélésnek, mondván, nem az ő felelőssége, mit tesz egy napilap, a véleménynyilvánítás szabadsága Dániában alapjog. Vélhetően ennyivel le is zárta volna az ügyet a kormányfő, hacsak nem tör ki a botrány. Ebben nem kis szerepe lehetett annak is, hogy a dániai mozlim közösség küldöttsége az év végén néhány arab országban járt, s igyekezett felhívni a figyelmet a provokatív rajzokra, amelyeket ráadásul a Magazinet című norvég hetilap január 10-én újra leközölt. Korábban az egyiptomi al-Fagr is lehozta azokat, rámutatva a „folytatódó iszlámellenes támadásokra”. Ebből a közlésből azonban nem lett botrány, ugyanis senki nem feltételezte, hogy az egyiptomiak bármilyen előnyt akartak volna maguknak kicsikarni.
Az iszlám világban egy ideje már sokan úgy érezhetik, hogy valóra vált Samuel T. Huntington rémálma a civilizációk összecsapásáról. Emlékezzünk, nem volt olyan régen, mikor a hírek szerint a guantánamói amerikai katonai bázison lehúzták a Koránt a vécén. Semmilyen hivatalos nyilatkozat nem volt az ügyben, ám egy homályos híresztelés is elég volt az egész Ázsiára kiterjedő tiltakozási hullám elindítására. Tavaly május 9-én írta meg a történetet a Newsweek amerikai magazin, amelyet később az al-Dzsazíra arab hírtelevízió átvett. Ennek hatására a vallásukra nagyon érzékeny mozlimok amerikai zászlókat égettek Afganisztánban, Pakisztánban, Szudánban, Egyiptomban, a palesztin területeken és Indonéziában. A tömegjelenetek során legalább 15-en meghaltak, az amerikai kormányzat azonban a Newsweeket vádolta a botrány elindításáért, s nem a Korán megszentségtelenítőjét. Az utcára vonulók pedig mindannyian emlékeztek a nem túlzottan régi eseményre, amikor az iraki Abu Graib börtönben az őrizeteseket vallásuk megalázásával próbálták szóra bírni, vagy megalázták őket, mert megtehették. Bizonyíthatóan leborotválták egyik-másik irakinak a szakállát, szalonnát etettek velük, mivel ismert tény, hogy a mozlimok számára tisztátalan étel a disznóhús. Ha ezeket az elemeket egymás mellé tesszük, s viszszaemlékezünk a szeptember 11-e óta eltelt időszakra, akkor viszonylag tiszta kép rajzolódik ki. A karikatúrák közlése csak egy újabb csepp volt a régóta túlcsordult pohárba.
A Magazinet után vérszemet kapott több újság is. Leginkább Franciaország lapjai érezték meg a nagy lehetőséget, és a France Soir már a botrány kirobbanása után közvetlenül leközölte a szóban forgó karikatúrákat, mondván, ők a sajtószabadságot védik. Németország és Spanyolország egy-egy lapja is így gondolkodott. Kissé árnyalja az európai alapjog mellett kardoskodó France Soir helyzetét, hogy a megjelenés napján 40 százalékkal több példányt tudtak eladni az esti hírlapból, amely a főszerkesztő szerint a lap imázsának nagyfokú növekedését jelzi, és a jövőben is építhetnek erre. Kissé később egy hetilap, a Charlie Hebdo közölt új karikatúrákat különböző vallási témákban, gúnyolva a mozlimok mellett a keresztények és a zsidók szentségeit is. Az átlagosan százezer példányban értékesített Charlie Hebdo azon a héten 320 ezret tudott eladni. Tehát leszögezhető, hogy üzletileg bizony kifizetődő volt a botrányban való részvétel, akár a kirobbantásban, akár az utána való „jogvédelemben” kaptak szerepet az újságok. A legtöbben ez utóbbi szerepet vállalták, köztük a két magyar napilap is. A Magyar Hírlap és a Népszabadság február 2-i számukban hozták le a karikatúrákat annak ellenére, hogy a Jyllands-Posten már két nappal azelőtt bocsánatot kért. A Magyar Hírlap is követte ezt a gyakorlatot, s a rajzok közlése után nem sokkal bocsánatot is kért. A Népszabadság azonban eddig nem, s következetesen kiállnak a provokáció mellett. Huszonkét országban több mint hatvan újság érezte úgy, hogy le kell hoznia a grafikákat, ám érdekes módon mindössze egyetlen amerikai volt közöttük, izraeli pedig egy sem. Bára mozlimok körében már nem nagyon lehet az amerikaiak imázsát rontani, az iszlám tisztelete melletti kiállást bizonyára elégedetten nyugtázták a Kelet népei. Így az amerikaiaknak most nem kell tartaniuk attól, hogy kárt szenved az iszlám világgal folytatott kereskedelmük.
Annál jobban aggódhat azonban Dánia, hiszen a róla kialakított korábbi képet – miszerint békés és előzékeny – egy csapásra tönkretette a botrány. Dánia évente 2,6 milliárd dollár értékben exportálja termékeit az iszlám világba. Most 15 ország bojkottálja a legdélebbi skandináv állam áruit Algériától Pakisztánig, amelynek járulékos következménye, hogy 200 ember elveszítette a munkáját. Az azonban nagyobb probléma, hogy a térség egyik legkeresettebb árucikke a dán zászló, amelyet naponta gyújtanak föl a tüntetések során. Vasárnap éppen Indonéziában tartottak egy gyűlést, amelyen ismét meggyalázták a dán nemzeti lobogót. Még ennél is nagyobb gondot okoz azonban az, hogy Dánia magával ránt több országot ebbe a perpatvarba. Afganisztánban nemrég feldühödött helybéliek megtámadtak egy katonai tábort, ahol norvég és finn békefenntartók szolgáltak. Szerencsétlen nyelvrokonaink éppen rossz helyen voltak rossz időben, így közülük is megsérültek néhányan, pedig a karikatúraügyben Finnország ártatlan. Bár Dánia és a szintén sáros Norvégia arra kérte állampolgárait, hogy ne utazzanak a Közel-Keletre (majd később az egész iszlám világtól eltanácsolták lakosaikat), ez nem ad nagyobb biztonságot egyetlen fehér bőrű európainak sem. Arra ugyan kicsi az esély, hogy a mozlim világ lakói emlékezzenek azokra az országokra, amelyekben megjelentek a rajzok.
Nem szabad elmenni amellett, ahogy a mozlimok kezelték a botrányt. A hűvös európaiaknál sokkal vehemensebb keletiektől is meglepő intenzitással támadták az öreg kontinens országait, gyújtogattak, s a náluk már megszokott zászlóégetésekkel jelezték tiltakozásukat a szentségtelen rajzok megjelentetői ellen. Tarik Ramadan, a Nyugat által sokat idézett, liberális mozlim gondolkodó, az Oxfordi Egyetem oktatója szerint például túlreagálták az eseményeket hittársai, s ezen az úton nem lehet eljutni a megegyezéshez. A Jyllands-Posten már kétszer bocsánatot kért, Európa vezetői közül is a legtöbben elítélték a rajzok megjelentetését, ám kiálltak a szólás- és sajtószabadság mellett.
A tüntetések azonban szakadatlanul folynak, mivel valójában semmiféle párbeszéd nem alakult ki a két fél között. Miközben a mozlimok körében furcsa elképzelések vannak az európaiakról (közkeletű tévhit, hogy kontinensünkön mindenki keresztény, ezáltal keresztes háborúra is kapható), addig nálunk sem tudnak igazán sokat a mozlim lélekről. A nálunk uralkodó szekuláris berendezkedés számukra ismeretlen és érthetetlen, a mecsetek látogatása pedig nem egy heti egyszer megkövetelt procedúra, hanem az élet szerves része, mint ahogy a napi ötszöri ima is az. A vallás teljesen átszövi mindennapjaikat, meghatározza ünnepeiket. A tévétársaságok nyugati mintára működnek keleti tartalommal, azaz a nagy híreket alaposan feldolgozzák, ezáltal alakítják a tévénézők véleményét. Az iszlám világban bárki értesülhetett a televízióból a mostani eseményekről, ami nagymértékben befolyásolta a lakosság hozzáállását az ügyhöz, tovább szítva ezzel az ellenségeskedést. Több helyen megkérdőjelezhető a tüntetések spontán jellege is, s érződik mögöttük egyfajta szervezettség. A kevéssé szabad arab államokban még kormányzati hozzájárulás is segítette a szervezést.
origo.hu
Magyar Pétert nem zavarja öccse támogatása
