Zsarnok a Bibliában

Csanádi Imre 1950-es Ilon című versében egy felvilágosult cselédlány lakásrendezésének leírásán keresztül tudhatjuk meg, hogyan történt a váltás a szocialista ember életében, hogyan számolt le a múlt árnyaival a napfényes jövő reményében. A temperamentumos Ilon párttitkár lett, tanulni kezdett, majd miután „megvilágosodott”, a sok szentképet mind kiszórta a szemétbe. Környezete nem értette, mi üthetett Ilonba, ő azonban nem másította meg elhatározását, hiszen a szentek soha nem segítettek neki, hiába imádkozott. És mint a költő szép felező nyolcasaiból kiderül, a takaros és okos parasztlány most már „hirdeti, hogy kit tiszteljen, / kinek képe / kerüljön a fancsali sok / szent helyébe: // Egyik képen Lenin beszél / tankon állva, / a másikon Sztálin gyújt épp / a pipára…”
A szovjet hadifogságból érkezett Csanádi Imre verses botlása pontos képet fest arról, hogyan képzelték el a kor kommunista politikusai – majd nyomukban a tudatformálás szakemberei – az eszmei fordulatot. A szentképek helyére kerüljön az új szentháromság, Lenin, Sztálin, Marx képe; az egyházi körmeneteket politikai megmozdulások váltsák fel, az egyházi énekekből legyen induló, gyónás helyett önkritika vagy fogadalomtétel a Sztálin-szobornál, legyen névadó ünnepség és társadalmi búcsúztatás a keresztelés és a temetés helyett. Így talán kevésbé lesz problémás az átmenet a kommunizmusba, ráadásul az „inkulturációs modell” beválhat a legkülönfélébb kultúrákban is, elég párttitkárnak kinevezni a törzsi varázslót vagy sámánt, és szimbólumait lassan, apránként lecserélni az új hatalmi jelvényekre.
Nincsenek pontos adatok arra vonatkozóan, mennyire volt sikeres az eljárás, hányan akasztották a szentek helyére derűs tömeggyilkosok képeit, de ha lennének, sem tudnánk értelmezni őket, hiszen a diktatúra mind zordabb körülmények közé kényszerítette alattvalóit, az erőszak megtörte az embereket, de a látszólagos behódolás mögött konok ellenállás húzódhatott meg. Néhány sámánt talán csakugyan kineveztek párttitkárnak, de a veszélyesnek gondolt papokat hatásosabb és egyszerűbb volt internálni vagy kivégezni.
Mégsem az erőszak jelentette az igazi bajt, mert az nem roncsolta szét igazán a társadalom struktúráit, viszont a diktatúra által sugallt minták kritikátlan és kis idő múlva már önkéntes átvétele máig érzékelhető károkat okozott. Mert ilyen is volt, igaz, elsősorban a hatvanas évektől a kis kiegyezések, apró behódolások, jelentéktelennek tűnő kompromisszumok következtében. A mindenkori Ilonok inkább hatvan után, de főként a hetvenes évektől szórták ki lakásukból a fancsali szenteket.
Nehéz az emberek lelkébe látni, nem tudhatjuk, milyen mélységben érintette a leigázott társadalmat a megkövetelt átállás. Valószínűleg a rendszer hatalmas vívmányaként emlegetett társadalmi mobilitás, a vidékről városba költöztetés, az erőszakos gyökértelenítés adatai kapcsolatban állnak a diktatúra által megkövetelt és sugallt társadalmi és viselkedési minták átvételével. A torzulás szomorú következményei pedig mind a mai napig láthatók egy-egy választási térkép pártpreferenciáin.
Számtalan adat van a puha diktatúra idejéből a megdöbbentő, olykor vígjátékba illő szinkretizmusra. E mesterkélt „kedélyességet” több alkotásban is felhasználták a hetvenes évek művészei, talán észre sem véve, hogy filmen, novellában, drámában megfogalmazott torz karikatúráik is eszközzé váltak a hatalom kezében.
De az igazán mellbevágó az, amikor egy-egy személyes élet féltve őrzött titkai között találkozunk az önkéntes behódolás emlékeivel. Ennek jelére bukkantam nemrég, amikor egy század elején nyomtatott olcsó imakönyv került a kezembe. Az imakönyveket sajnos egyre kevesebb család őrzi meg, a tulajdonos halála után mind többet visznek be a legközelebbi plébániára, antikváriushoz, könyvtárba. Kezdjenek vele valamit, otthon nem kell, kidobni sajnálják. Talán jó lesz még valakinek, talán pénzt is remélnek érte. Nem látják értelmét, hogy őrizgessék. A nagymama még használta, rendszeresen imádkozott belőle, de gyermekei már csak hébe-hóba, karácsonykor, húsvétkor tévednek be a templomba, nekik nem nagyon kell imakönyv, az unokák számára pedig egyenesen értelmetlen, fölösleges porfogó a régi könyv.
Lassanként haszontalanná válnak a hajdanában sok-sok nemzedék által féltett kincsként őrzött könyvek, amelyeknek üresen hagyott hátsó oldalaira a család legfontosabb eseményeit, a születés, házasságkötés és elhalálozás dátumát jegyezte föl a családfő. Az élet elejének és végének idejét talán még feljegyeznék most is, de mit írjanak a házasságkötések helyett? Pisti összeköltözött élettársával, Gizivel… különköltöztek ekkor, összeköltözött Marival amakkor?
Gazdátlanná válnak a régi Bibliák, imakönyvek bejegyzéseikkel együtt; a lapjaik közé csúsztatott számtalan szentkép már nem emlékeztet senkit semmire. Keresztelési, elsőáldozási, bérmálási emlékképek; újmisén vagy egyéb nevezetes alkalomból kapott szentképek, préselt virágok – amelyeket bizonyára a vasárnapi nagymisére sietve tépett le a könyv egykori tulajdonosa – válnak haszontalanná, fölöslegessé. Kis darabok semmisülnek meg a múltból, az elmúlt időből a jelenbe vezető hidak omlanak össze.
A hajdanvolt békés idillt, de legalábbis az élet normális rendjét sugalló kis imakönyvemlékek közül esett elém az asztalra a kimúló diktatúra talán utolsó „szentképe”, amelyet 1989. július 13–14-ére készíttetett az MSZMP Központi Bizottsága: „Köszönjük, hogy halottunk, Kádár János elvtárs ravatalánál személyesen is kifejezte együttérzését és részvétét” – áll a kártya szövegén. Mellette a „szent” barátságos, de komoly arcképe látható és az évszám: 1912–1989.
Önmagában csak bizarr emlék, amely a torz magyar valóság lenyomata. Imakönyvbe téve, féltett titokként, szentképek közé rejtve azonban még sokkal rémségesebb. A diktatúra önmagát is túlélő hatalmát bizonyítja, és talán magyarázatot ad arra is, hogy a XX. század megpróbáltatásainak eredményeként miért lett haszontalan tárgy a leszármazottak számára a hajdanában sokat forgatott imakönyv.