Az igazságosság ábrándja

Hiába a sok lelkesítő, bátorító vagy éppen intő figyelmeztetés, egyre inkább igazolódik az a megállapítás, hogy ma Magyarországon a társadalmi igazságosság nem több puszta politikai ábrándnál. Legfeljebb csak mint ideál létezik, csak mint valami, amit meg kellene, de amit nem lehet megvalósítani. Ráadásul a korlátlan önzés jelenlegi viszonyai között eleve hiábavaló minden kísérlet, hiszen amíg egyesek számára a fogyasztás és a felhalmozás mindennél előbbre való, addig az állampolgárok többsége a szó szoros értelmében egyik napról a másikra él. Mint ahogy az is tagadhatatlan, hogy az elmúlt másfél évtizedben létrejött egy új, társadalmi pozícióiban privilegizált vállalkozói gazdasági-politikai réteg, miközben az iskolázottsági, foglalkozásbeli és a lakóhely szerinti szociális különbségek mindinkább fokozódnak. Az sem lehet senki számára kétséges, hogy ha még egyáltalán beszélhetünk társadalmi igazságosságról, leginkább a látszatával szembesülünk. Mert nemcsak a kilátástalanság, hanem az igazságtalanság esélyeit növeli a munkanélküliség több mint 7,5 százalékos szintre való növekedése. Éppígy a foglalkoztatottság nagymértékű visszaesése, a humántőke szintén megállíthatatlan felélése, a gazdaság oldaláról pedig a kereslethiány ugrásszerű emelkedése. S ennek következtében az egyenlőtlenségek szükségszerűen tovább nőnek, a társadalmi leszakadási folyamat pedig erősödik.
Ugyanakkor – a népámító ígéretrohamok ellenére – egyre távolabb kerülünk bármiféle igazságosságtól, aminek érvényre jutását nyilvánvalóan olyan korlátok is gátolják, amelyek a társadalom többségének a gazdasági és szociális helyzetéből, vagy éppen a származásból adódnak. Érzékelhetően nő a leszakadók társadalmi csoportja, amelynek döntő hányada szembetűnően alacsony végzettségű, elviselhetetlenül rossz lakás- és egészségügyi körülmények között él, és várhatóan gyermekei sem tudnak ebből a helyzetből kiemelkedni. Egyebek között a Gallup legutóbbi felmérésből is az derül ki, hogy a megkérdezettek több mint kétharmada egyáltalán nem tartja jellemzőnek, hogy Magyarországon érvényesülne a társadalmi igazságosság. A kilencvenes években a munkaerőpiacról kiszorult alacsony képzettségű munkavállalók életviszonyai azóta sem javultak, hanem még inkább romlottak. Hiszen az állandósuló inaktivitás újratermeli a szegénységet, illetve jelentősen növekszik a perifériára szorultak területi koncentrációja. Elegendő csak arra utalni: a szociális segélyben részesülők arányát tekintve ötvenszeres különbség mutatkozik a fejlett és a fejletlen kistérségek között.
Annak ellenére, hogy senki sem kérdőjelezheti meg azt a kétségtelen igazságot, mely szerint az állami újraelosztásból finanszírozott szociális-jóléti kiadások mára már fenntarthatatlanok, a jelenlegi intézkedések nagy része egyértelműen a szegényeket sújtja. S kivált a gyermekeket, akik eleve nem tehetnek arról, hogy szegény családba születnek és ott nevelkednek. Mert ugyan a társadalmi egyenlőtlenség mérsékelhető, de megszüntetése merő utópia. A különbségek csökkentése kétségkívül lehetővé teszi az esélyegyenlőség lassú növekedését, s hatással lenne a képzetlen munkaerő visszaszorulására is. S még ha igaz is az, hogy elosztható jövedelem többnyire csak versenyképes piaci tevékenységből keletkezhet, a kormány az ígéretei ellenére meglepően keveset juttat a versenyképes jövedelemszerző tevékenység fenntartására. Holott ez lenne az igazi szociáldemokrácia feladata. Ám míg több millió embert segélyezéssel próbálnak kiemelni a szegénységből, nem pedig jövedelmező, fenntartható munkába állítással, kudarcra van ítélve mindenfajta piacgazdasági kísérlet.
Hosszú ideig a munka jelentette az anyagi biztonság alapját, s azt is mondhatnánk: valamiképpen a társadalmi lét sarkkövét. Mivel a munkára alapozott társadalom biztonsága menthetetlenül eltűnt, az elmúlt években az önzés és a kizsákmányolás vált meghatározóvá. De a társadalmi igazságtalanságot jelzi az is, hogy a forráshiányos, végképp leszakadó térségek száma folyamatosan nő. S ebben az elvándorlás, a népességcsere, a jövedelemszerző képességek megszűnése, a közlekedési és az információs elszigeteltség, a szolgáltatások hiánya, a környezeti erőforrások alulhasznosítottsága játszanak döntő szerepet. A népességfogyás nem állt meg, hanem az elnéptelenedés túlélőihez roma bevándorló családok csatlakoztak, akik többnyire elkülönülten élnek, s a cigányság 85 százalékának a jövedelme nem éri el a létminimumot. Ám így is felmerül a kérdés: meddig tart a közös szegénység és nyomor viszonylagos békéje?
Mára a többség számára a saját erőből való megélés esélye a nullára redukálódott, ugyanakkor még mindig emelkedik azoknak a száma, akik nyugdíjszerű ellátásokból vegetálnak vagy alkalmi és egyéb közmunkákból élnek. Éppígy figyelmeztető az is, hogy a segélyek és támogatások fölöttébb ingatag rendszerébe a második generáció kapaszkodik egyre kétségbeesettebben. S hazánkban a népesség jóval több mint húsz százaléka él mélyszegénységben, halmozódó hátrányokkal, valós esélyek nélkül a piacgazdaságnak nevezett vadkapitalizmusban való boldogulásra, s ugyanígy a munkaerőpiacra való bekerülés reménye nélkül.
Míg a pénz és a befolyás előnyt és kivételezettséget jelent, addig az igazságosság követelménye mindig sérül. Elegendő, ha csak az államháztartásból az egészségügyre fordított kiadások csökkenő arányát nézzük vagy az egy főre jutó nominálértékét. A magyar népesség állapota lényegesen rosszabb, mint azt az ország gazdasági-társadalmi fejlettsége indokolná, ugyanis minden ötödik magyar állampolgár tartósan beteg vagy fogyatékos. A szembeszökő igazságtalanságok körébe tartozik, hogy azok, akik tehetősebbek, nem fizetnek külön biztosítást, hanem egyszerűen megvásárolják a gyorsabb ellátást, a kivételes körülményeket. Miként az is mindennél nyilvánvalóbb tény, hogy egyre távolabb kerülünk az amúgy kívánatosnak tartott és mindenki által hozzáférhető oktatástól és gyógyítástól.
De hát hogyan is beszélhetnénk társadalmi igazságosságról, mikor teljességgel hiányzik a koherens társadalom- és gazdaságpolitika kialakításának alapvető feltétele? Mivel semmi jel nem utal arra, hogy az ország valódi nemzetgazdaság lenne, legfeljebb a multinacionális szektor dominanciája figyelhető meg. A betelepült multinacionális nagyvállalatok nemzetközileg is versenyképes érdekeltségei adják a magyar export csaknem felét, ezzel párhuzamosan a munkavállalók mintegy hatvan százalékát foglalkoztató kis- és középvállalati szektor növekedési potenciája – miután nagy részük tőke- és tudáshiányos – egyre satnyul. Nem szólva arról, hogy ahogyan az ország, ugyanúgy kettészakadt a gazdaság, melyet az is jelez, hogy a munkaerőpiac területi egyenlőtlensége nemcsak a keleti és nyugati országrész, hanem a falvak és a városok között is folyamatosan nő. Vagyis ahogyan a társadalmi igazságtalanságok szaporodnak, vélhetően olyan mértékben termelődik újra a borzasztóan káros társadalmi szétszakítottság és az ellenséges elszigeteltség.

A szerző szociológus, egyetemi oktató