Egyelőre az sem biztos, hogy az Európában játszó sztárok alkotta együttes ott lesz a világbajnokságon. Ez nemcsak üzleti, hanem politikai kérdés is. A futballisták jelképezhetnék Elefántcsontpart egységét, Abidjanban felmutathatnák az esetlegesen elnyert díjat, megbékélésre kényszeríthetnék a harcolókat. A nyugat-afrikai országban polgárháború dúl immáron négy éve. Változó intenzitással folyó jellegzetes afrikai konfliktusról van szó, amely néhány hónap alatt szétdúlta a megszokott berendezkedést. Az elefántcsontparti futballszövetség vezetője bejelentette, ha nem lesz béke az országban, nem utaznak el a világbajnokságra, ugyanis nem lenne semmi értelme. A békéért imádkozott a csapat Didier Drogba, a Chelsea támadója vezetésével akkor is, amikor lefoglalták a németországi repülőjegyet. Kimondott céljuk, hogy a csapat győzelmeivel ne csupán sportsikereket érjen el, hanem a nép is egy emberként álljon mellé, a harcolók tegyék le fegyverüket, a kormány tagjai pedig nemzeti mezben szurkoljanak a lelátókon.
Ez a terv részben sikerült. Amikor az Afrika-kupa döntője volt Egyiptomban, a kereskedelmi főváros, Abidjan gyakorlatilag kihalt. A tévé előtt ülő milliók egyszerre hördültek fel, amikor Drogba kihagyott egy ziccert a mérkőzés elején. Később megkönnyebbültek, mivel az egyiptomi csapatkapitány, Ahmed Hoszszam nem rúgta be a hosszabbítás elején megítélt tizenegyest, ám a végén mégis zokogott az egész ország, hiszen nyertek a vendéglátók. A politikai élet szereplőire is hatott a győzelmi sorozat. Egy korrupt hadúr – aki ellen az ENSZ Biztonsági Tanácsa utazási tilalmat rendelt el, és javait befagyasztotta, mivel szerintük bizonyított a békefolyamat megakasztásában játszott szerepe – kijelentette: amíg a csapat nyer, nem követeli az északi lázadók lefegyverzését. Charles Blé Goudé azonban az elvesztett döntő után azonnal kilátásba helyezte a nemzetközi közösség és a belső ellenség ostorozását, újra felszítva a lázadás tüzét.
Elefántcsontpart volt az ezredforduló előtt egész Afrika példaképe. Franciaország a kvázi függetlenséget élvező egykori gyarmat mellett állt évtizedeken át, segítve a gazdaságot és a politikai rendszer kiépítését. A gyapot mellett a kakaó- és kávétermesztés jelentette a fő bevételi forrást az afrikai Potemkin-világnak, a tehetős és kalandvágyó franciák pedig szívesen utaztak a vadregényes országba. A háború 2002-es kitörésekor azonban az ott élő franciák hirtelen összecsomagoltak, megpecsételve ezzel Elefántcsontpart sorsát. Jelenleg az ország északi részén a lázadók gyakorolják a hatalmat, délen a kormánycsapatok uralkodnak. „Ahol az elefántok harcolnak, ott a fű sínyli meg” – tartja az afrikai mondás, és ez hatványozottan igaz ennek a sokat szenvedett népnek az esetében.
A franciák a gyarmatosítás idején elhozták a nyugati világ anyagiasságát, egyúttal az érvényesülés lehetőségét is. Ez manapság az afrikai országban nem az oktatás, a társadalmi mozgékonyság, a gazdasági reformok által valósítható meg – hanem a futball által. Jelenleg mindenki Kolo Touré szeretne lenni. Az Arsenal sztárja megcsinálta a szerencséjét, pedig egyszerű utcagyerek volt, aki szeretett focizni. Egy tehetségkutatónak megakadt rajta a szeme, és elhívta Abidjan egyik futballakadémiájára, ahol focistát neveltek belőle. Touré az ASEC Mimosas csapatának megbecsült tagja lett, egyszerűen úgy, hogy figyelt, és végrehajtotta az utasításokat. Korábbi edzője szerint nem ő volt a legügyesebb az ott tréningező kisfiúk közül, de volt olyan szorgalmas és nyílt eszű, hogy meglássa, ez az ő nagy esélye, amelyet meg kell ragadnia. A korábban Nigéria, Burkina Faso és Japán nemzeti csapatát is irányító francia szakember, Philippe Troussier találta ki a futballiskolát, annak szakmai vezetőjévé pedig honfitársát, Jean-Marc Guillout nevezte ki. Troussier már 1989-ben átvette az ASEC – még iskola nélküli csapat – irányítását, amelyet később a kontinens egyik vezető klubjává tett. A futballiskola 1994 óta működik, számtalan kiváló játékost adva a nemzeti csapatnak. Jelenleg a helyi fiatal előtt két út áll: vagy a Mimózák között találja meg számítását, vagy kivándorol – nyelvismerete révén elsősorban – Franciaországba, és ott lesz tehetségéhez mérten híres játékos. Didier Drogba is ezen az úton jutott végül Londonba.
Nagy gond azonban, hogy az ASEC sikere hatalmas károkat is okoz a szenvedő Elefántcsontpartnak. A gyerekek szüleikkel együtt vallják, hogy semmi értelme jól teljesíteni az iskolában, ha úgyis csak a foci segíthet kikecmeregni a bajból. Az iskolát elhanyagolják a tehetséges gyerekek, és arra várnak, hogy a legjobbakat elvigyék Európába, ahol aztán bármi történhet. Ám nemcsak olyan hatalmas tehetségek vannak az elefántok földjén, mint az említett sztárok, s egyéb dolgok is előfordulnak. Az eladott fiúk árából óriásit kaszálnak a játékosügynökök és a nevelőegyesület – azaz az ASEC –, a távolba szakadt ifjú pedig azt se tudja, az általa hazaküldött pénz eljut-e a nélkülöző otthoniakhoz, vagy mondjuk számító ügynöke vesz belőle Mercedest. Az Afrikát felemelő és kiszipolyozó üzletág szálai egészen a legmagasabb körökig vezetnek. Az ASEC igazgatója, Pascal Théault ugyanis annak az Arsene Wengernek a jó barátja, aki az Arsenal edzője, így az említett Kolo Touré főnöke is egyben. Az elefántcsontparti tehetségek azonban nem csak az ASEC-től érkezhetnek. Abidjanban legalább 300 „mezítlábas”-akadémia működik, ahol a fiatalokat a nagy iskolától messze elmaradó szakmai és lakhatási körülmények várják, persze a tandíj is sokkal alacsonyabb. Egy ilyen iskolához vitte át néhány éve az egész általa irányított akadémiát Jean-Marc Guillou, európai karriert ígérve a játékosoknak. Becsületére legyen mondva, meg is tartotta a szavát, hiszen egy általa alapított cég megvette a belga Beveren csapatát. Ez a klub pedig elkezdte felvásárolni a futballiskola játékosait, így mára az első csapat 26 fős keretéből 18-an elefántcsontpartiak. Nem is véletlen, hogy több nagy klub, így például az Arsenal jó kapcsolatokat ápol a Beverennel. A „játékosgyártás” és a fiatalok kiárusítása Európába rendkívül jó üzlet, ám embereket és családokat tehet tönkre. Számos fiatal afrikai tapasztalatlanul kerül európai országokba, ahonnan, ha nem találja meg a helyét, nem utazik haza, hanem menthetetlenül eltűnik a sülylyesztőben. Szégyelli magát, mert a családja benne bízott, ő pedig nem állta meg a helyét, így soha többet nem látják.
Az éremnek természetesen van másik oldala. A leszakadó milliók mellett ugyanis van néhány valóban sikeres ember, akik tehetségük és szorgalmuk segítségével felküzdötték magukat a legjobbak közé. Ennek is köszönhető, hogy Afrika labdarúgása örvendetesen fejlődik, az iskolák pedig egyre-másra nyitják meg kapuikat. A kameruni Samuel Eto’o, a szenegáli Hadzsi Diuf, a kongói Lomana Lua-Lua vagy az elefántcsontparti Bonaventure Kalou egyedül a pályán nyújtott teljesítményükkel annyit tettek hazájukért és a fekete kontinensért, hogy a felcseperedő kisfiúk inkább focisták akarnak lenni, és ez távol tartja őket a háborúskodástól. A nagy álom pedig az, hogy egy nap egész Afrika ünnepelhesse az első válogatottat, amely a fekete kontinensről indulva megnyeri a világbajnokságot.
origo.hu
"Ez a hely a hazám" - mutatjuk az év egyik legszebb magyar dalát! - videó
