Isten legdicsőbb ajándéka a szabadság

A felhangzó prédikációk egyre radikálisabban zengtek Sepsiszentgyörgyön, a forradalom nyitányának első évfordulóján, 1849. március 15-én lelkesítő szónoklatot tartott az erdélyi hadak előtt Biro Sándor református lelkész, Wesselényi Miklós báró jó embere, Kossuth Lajos feltétlen híve, a Hadi Lap szerkesztője. Nyomtatásban is megjelent beszédében arról győzte meg hallgatóságát, hogy Isten szolgája minden körülmény közt sorsközösséget vállal a honvédő katonákkal. „A szabadság dicső harcát együtt harcoltam veletek, a csikorgó hidegben együtt dideregtem és szenvedtem veletek… Együtt akarok élni egy szabad hazában, vagy ha kell, együtt halni és porladni egy sírgödörben… Együtt akarok feltámadni veletek, együtt akarok Isten eleibe vándorolni veletek, hogy számot adjak rólatok… és megmondjam az Istennek: Atyám! Ezek nem valának pecsovicsok.” Az újabb történelemtudományi kutatásoknak köszönhetően ma már azt is tudni lehet, hogy az 1848–49-es szabadságharcnak nemcsak a katonái, de a tábori papjai sem „valának pecsovicsok”. A legtöbben hősök voltak. Hősök és áldozatok.

Zakar Péter főiskolai tanár többévnyi kutatómunkájának eredményeképpen az 1848–49-es szabadságharc úgyszólván teljesen ismeretlen területére, a magyar hadsereg tábori lelkészeinek a hadtörténeti, politikai s felekezeti szerepére világított rá A magyar hadsereg tábori lelkészei 1848–49-ben című írásával. Aki ma Isten azon szolgáiról akar hallani, akik a szabadságharc katonáit lelkesítették, vigasztalták, ápolták vagy utolsó földi útjukra elkísérték, annak A magyar hadsereg tábori lelkészei 1848–49-ben című kötetet kell először kézbe vennie. Bár a Szegeden élő történész könyvének megjelenése, 1999 óta is folytatja hadtörténeti és egyháztörténeti kutatásait, és a közeljövőben bizonyára ezek hozadékát is a nyilvánosság elé tárja, a körképen, amelyet művében felrajzolt, ezek a részeredmények aligha fognak lényegesen változtatni. Aki nem a történelemtudomány, hanem „csak” a szabadságharc iránti tisztelet felől közelít az önvédelmi háborúba sodoródó ország lelki élete felé, azt a 138 életrajzot olvassa Zakar Péter könyvéből a legnagyobb figyelemmel, amely – a kutató szerint – valamennyi honvéd lelkész sorsát bemutatja az utókornak. Az összeállítás a teljesség igényével készült, a kor- és társadalomtörténeti „kimutatásokat” e gyűjtemény alapján azonban igazából az olvasónak kell elkészítenie. Kell, mert érdemes: a nemzeti összefogás nagyszerű bizonyítékát kapjuk általa. Nemzedékeket, nemzetiségeket, társadalmi rétegeket és felekezeteket sorakoztatott ugyanis egymás mellé, életre, halálra, győzelemben és bukásban a hit, hogy „Isten legdicsőbb ajándéka, a szabadság ellen való vétek lenne elhallgatni nemzeti sérelmeinket”. Az a vallásos meggyőződés sarkallta ezeket a férfiakat, hogy ha „ismét olyan napok következnének, melyek a hazára nézve veszélyesek, a szántó vasat fegyverrel kell felcserélni”.
A százharmincnyolc életrajz tanúsága szerint a szabadságharc tábori lelkészeinek kétharmada középkorú férfiú volt, túl a harmincadik életévén, egyharmaduk a márciusi ifjakkal, Petőfi Sándorral, Jókai Mórral és elvbarátaikkal nagyjából egykorú fiatalember. Kétharmaduk a római katolikus egyház felszentelt papja, egyharmaduk más felekezetek tagjai, reformátusok, evangélikusok, ortodoxok, izraeliták. Húszan a császári seregektől álltak át a magyar csapatok mellé. (Közülük később ketten dezertáltak. Czigler Ignác, a fő-fő tábori lelkész néhány templomi ékességet is magával vitt, amikor visszatért a császári seregekhez, Horváth János pedig „szabadságolás” címén szökött meg az ezredétől.) A legtöbben azonban szerzetesrendjükből, plébániájukról, parókiájukról, katedrájukról jelentkeztek a magyar seregeknél. A nemzetőrök gyakran maguk választottak tábori lelkészeket az önként jelentkezők közül. Ilyen önkéntes volt a költő Tompa Mihály is, aki a gömöri nemzetőr zászlóalj lelkészeként jelen volt – a többi között – a schwechati csatában is. A katolikus papság jelentős rétegei már ’48 előtt bekapcsolódtak a nemzeti mozgalomba, a protestánsok, akik a vallási egyenjogúságot is szerették volna a nemzet függetlenségével együtt kivívni, szintén. A korabeli felfogás szerint Isten szolgáinak nem csak joguk, de kötelességük politizálni, akár a szószékről is. S a legtöbben március 15. után híven teljesítették e kötelességüket.
A miniszterelnök, Batthyány Lajos azt kérte a papságtól, hogy békére, a „közcsend” megóvására buzdítsák a népet, és a magyarországi egyházak – jelentős mértékben hozzájárulva az első független kormány helyzetének a megszilárdításához – teljesítették is a kérését. Amikor azután a márciusi (és áprilisi) vívmányok veszélybe kerültek, az Isten házaiban felhangzó prédikációk egyre radikálisabban zengtek. Kiváltképpen azoknak a lelkészeknek a szónoklatai, akik kisvártatva katonapapoknak jelentkeztek. Ők erősítették az emberekben a meggyőződést, hogy a forradalmi hatóságok iránt érdemes engedelmesnek lenniük, de ők tüzelték a népet az ellenséggel szemben is.
A szabadságharc hadügyminisztériumában öt pontban foglalták össze a magyar hadsereg valamennyi lelkészének a feladatait. A katonai feljebbvalók iránti engedelmesség megszilárdítása és a felvilágosítás volt az elsőrendű kötelességük, meggyőzni a katonákat ügyük igazságosságáról és szentségéről. Csak ezután következett „egyházi jellemük” megőrzése a hadi körülmények között, valamint a sebesültek vigasztalása és ápolása, s az elesettek nyilvántartásba vétele. Többen közülük, e kötelességük teljesítésén túl, katonailag is fontos szerepet játszottak, és hősies helytállásukkal óriási tekintélyre tettek szert a honvédek között. A sebesülteket a legsűrűbb golyózáporban is vigasztalták. (Az ’56-os gyalogezred lelkészéről feljegyezték, hogy a heves harccal mit sem törődve felemelt egy haldoklót, és megáldoztatta. E megrendítő jelenetet látva kis időre megszűnt a harc a szemben álló felek között.) Voltak olyan lelkészei is a szabadságharcnak – például az egyszerű horvát földműves családból származó ferences rendi szerzetes, Gasparich Kilit, vagy a piarista szerzetes, Erdősi Imre, s a főrendiházi tábori főlelkész, báró Mednyánszky Cézár –, akik kereszttel a kezükben maguk vezették rohamra a honvédeket. A szenvedő Krisztus képével fordították a magyar seregek javára a forgandó hadiszerencsét.
A bukás után a megtorlást velük, a szabadságharcot lelkesítő beszédeikkel, keresztjükkel és fegyverükkel is szolgáló papokkal kezdték. Az osztrák minisztertanács megítélése szerint – mondja Zakar Péter – a katolikus papság jelentős része támogatta a szabadságharcot. Ezért azután az ideiglenes belügyminiszter, Alexander Bach előterjesztésének megfelelően először a katolikus egyházon belül folytattak „tisztogatást”. Több püspököt is hadbíróság elé állítottak és megfosztottak méltóságától. A császáriak mindenütt felségsértő beszédek után kutattak. A trónfosztást dicsőítő prédikációkért ugyanis halálos ítélet járt. Vagy vasban verve letöltendő, többéves várfogság. A magyarországi katolikus egyház feje, Scitovszky János esztergomi érsek a szabadságharc leverését követően a pápától, IX. Piustól kért – és kapott – felhatalmazást, hogy a szabálytalanságot elkövető papokat feloldozhassa. Rendkívüli egyházi törvényszéket állított fel, amely a papi szelídség hiányából elkövetett „szabálytalanságokat” a császári és királyi haditörvényszékektől függetlenül is kivizsgálta s büntette. Volt, akire egynapos lelkigyakorlatot rótt ki, és volt, akit, börtönéből szabadulván, negyvennapos kolostori fogsággal sújtott a még 1854-ben is ülésező egyházi törvényszék.
Arról már szót ejtettünk, hogy mit kívántak hazájuknak 1848–49-ben Isten „szabálytalankodó” szolgái. Szabadságot mindenekelőtt. De arról nemigen szokás beszélni, hogy mit szerettek volna elérni egyházi közösségükön belül, és a hazai hitéletben. A magyar nyelv használatát a templomokban, a nemzeti viseletet, egyházi elöljáróik demokratikus megválasztását szorgalmazták – a katolikusok. Más felekezetek papjai az esélyegyenlőség gyakorlati megvalósulását remélték minden vallási közösség számára. Az 1848–49-ben megfogalmazott, akkor még igen radikálisnak tartott követelések közül több is mai, szabadabb életünknek szinte természetes velejárója. A közös nemzeti sors vállalása azonban nem olyan magától értetődő manapság, mint amilyen a ’48-as szabadságharcban szerepet vállaló papok és a függetlenségéért küzdő nép között volt. A mostani felfogás szerint Isten szolgáinak nemhogy nem kötelessége a szószékről politizálni, de egyenesen tilalmas számukra közös társadalmi gondjainkról prédikálni. A szabadságharc lelkészeinek tetteivel ismerkedve, persze, eltűnődhet az ember afölött, vajon bölcs dolog ezt a tilalmat komolyan venni?