Különös választás

Az előre lefutott választás mégsem lett unalmas Izraelben. Bár az emberek soha nem látott mértékben fordultak el a politikától, a Kadima óriási előnyéből nem maradt túl sok, amikor valóban döntéshelyzet előtt állt a lakosság. 28 mandátumot szerzett a 120 fős képviselőházban Izrael első valóban centrista pártja, ám látni lehet, hogy ez akár sokkal kevesebbre is olvadhatott volna, ha még egy hétig tart a kampány. Ariel Saron még mindig mozgósítani tudja a szavazókat, Ehud Olmert, a helyette beugró pártelnök-kormányfő viszont sokkal kevésbé. A baj csak az, hogy Saron még mindig kómában fekszik, és csak óriásposzterekről integethet a népnek, így az embereknek be kellett érniük Olmerttel. A győzelmet azonban nem kell magyarázni, hiszen az izraeli kormányzó párt minden bizonnyal létre tud hozni egy izraeli mértékkel mérve stabil koalíciót.
Ez a koalíció azonban elsősorban nem értékeken, hanem kizárólag érdekeken fog alapulni, ez előre kijelenhető. A Munkapárt a maga húsz mandátumával olyan erős, hogy szinte bárkinek diktálhat. Amir Perec pártelnök pedig a választások előtt bejelentette, semmiképp nem köt egyezséget a Likuddal, azaz nem fognak a győztes Kadimát megkerülve alternatív kormányt körvonalazni. Ez az eredmények tudatában érthető is, hiszen a Likud a maga 11 mandátumával történelmi vereséget szenvedett, megelőzte őt az orosz bevándorlók radikálisan jobboldali szövetsége, valamint a keleti–észak-afrikai zsidók szervezete, a Sász is. Ez utóbbi egyébként érdekes színfoltja az izraeli politikai életnek. A Sász vezetője, Jószéf Ovadija rabbi például kijelentette, a pokol várja azt, aki nem a Sászra szavaz, ellenben a hűséges voksolóknak bérelt helye van a mennyországban. A Sász ultraortodox radikálisai ennek ellenére valószínűleg kormányra kerülhetnek, legalábbis ebben bízik az ideiglenes – és valószínűleg eljövendő – miniszterelnök. A baloldalinak nevezett koalícióban részt vehet a Kadima és a Munkapárt mellett a Sász, a Nyugdíjasok Pártja – amely a megszerzett hét mandátumával most a nagypártok kedvenc társutasa lett –, valamint a Merec. Ez utóbbi csoport az Izraelre nem túlzottan jellemző liberális politikát képviseli, így többek között támogatja a melegek szabadságjogait, felvonulásokat szervez. Érdekes lesz elképzelni a Merecet és a Sászt egy kormányban, főként úgy, hogy a szefárdok pártja a homoszexualitást betegségnek tartja.
A mostani szavazás az izraeli választási rendszer sok gyenge pontjára is rámutatott. A nemrég még egy százalékos parlamenti küszöb mára két százalékra ugrott, mégis 12 párt jutott be ennek köszönhetően a knesszetbe. A sokféle érdeket képviselő kicsiny szervezetek voltaképp semmiben nem tudnak megegyezni – ahogy az izraeli vicc tartja: két zsidónak háromféle véleménye van –, így nehezen képzelhető el, hogy épp a mostani, a sorrendben 17. knesszet fog harmonikusan együtt dolgozni. Nem számít meglepőnek, ha egy-egy kormány 25 miniszteri pozíciót is kioszt, hogy kielégítse a hat-nyolc párti koalíció tagjainak éhségét. Mindennaposak a kormányválságok, a koalíciós partnerek ritkán tartanak ki egymás mellett, és számos esetben a belső megosztottság sokkal nagyobb gondot okoz a kormányzó pártnak, mint az ellenzék ténykedése. A hagyományos nyugati zsidó nagycsaládok irányítási modelljét átvevő Izrael egyelőre marad az egyéni jelölteket nélkülöző listás rendszernél – ahol egy ember is indulhat „listaként” –, s bizony az ország szenvedi meg a rosszul működő szisztémát.
Bár az említett izraeli vicc valóban találó, mégsem teljesen igaz. Egy kérdésben jórészt az összes izraeli megegyezik, főként a parlamentben ülő képviselők, ez pedig a palesztinok érdekeinek teljes figyelmen kívül hagyása, a szomszédok lenézése. Ennek az eszmének a képviselete már minden párt számára más és más, s így hatalmas kalamajka alakulhat ki a kormányon belül is. Ehud Olmert korábban már kinyilvánította, hogy meg akarja oldani a régóta húzódó konfliktust. Szerinte erre a palesztin állam létrehozása lenne a legmegfelelőbb, így koalíciós partnereit is ez alapján válogatná ki. A Sász azonban eleve visszautasítja a megegyezést a palesztinokkal, így ők nagyon nehéz partnernek bizonyulhatnak. A mandátumaikra azonban égető szüksége van az ez esetben már nem is olyan nagyon baloldali – azaz a megegyezésre, tárgyalásokra a jobboldaliaknál nyitottabb – koalíciónak, amely stabilan csak akkor működhet, ha a szükséges hatvanegynél jóval több képviselőt tudhat maga mögött. A Munkapárt és a Merec elvben támogatják a béketárgyalások folytatását a palesztin elnökkel – de nem a Hamász-kormánnyal –, s ezt valószínűleg a nyugdíjasok sem fogják megakadályozni.
A régóta elfeledett békefolyamat tehát folytatódhatna, ám valódi eredmények elérésében nem lehet igazán reménykedni. Elég végignézni a mostani választási hadjáratot Izraelben. Látható, hogy a pártok kampányuk során sok mindennel foglalkoztak, ám a szomszéd néppel alig. Míg Saron és Benjamin Netanjahu héja-időszaka során folyamatosan a palesztinok voltak az újságok címlapján, a mostani választási hadjáratban egyáltalán nem találták jó szavazatszerző lehetőségnek a konfliktus emlegetését. Most, hogy nincs intifáda, gyakorlatilag szünetelnek a merényletek, s az izraeli katonák is legfeljebb két-három embert ölnek meg hetente – a nyílt háborúból „alacsony intenzitású konfliktussá” szelídült a szembenállás. De nincs béke, és nincs semmiféle megoldás a palesztinok ügyére. Bűnös felelőtlenség és nemtörődömség Izrael talán legégetőbb problémáját folyamatosan háttérbe szorítani, márpedig az összes párt ezt teszi.
A kemény szavairól ismert publicista, Gideon Lévi egy nappal a választás előtt ítéletet mondott honfitársai felett. A Háárecben megjelent cikkében úgy vélte, az izraeliek egyértelműen rasszisták, akik nem veszik emberszámba szomszédjukat. A békéről szóló beszédek szerinte semmire sem jók, hiszen a politikusok nem óhajtják a békét, a jelenlegi helyzet számukra épp megfelelő. Várható-e bármilyen áttörés a palesztin–izraeli konfliktusban, ha a békepárti képviselők között mindenki az elválasztófal elkötelezett híve? Nem mellékesen a tárgyalópartnerek sem éppen barátságos modorukról híresek, már ha egyáltalán eljutnának addig, hogy az egymást az évek során kölcsönösen kiirtásra ítélő felek leüljenek egy asztalhoz. Tárgyalások híján pedig egyetlen út áll így az izraeli kormány előtt, ez pedig az egyoldalú cselekvés. Épp ez az, amelytől óva intett a palesztin elnök mellett az arab világ is, mondván, egy mesterségesen létrehozott Palesztina csak gettóként fogható fel, de nem a nemzet otthonaként.
Beszédes volt az a felmérés is, amely szerint a palesztinok teljes érdektelensége kísérte az izraeli választásokat. Senki sem vár semmi újat külpolitikai téren a Kadima-kormánytól, a régi nyomvonal ugyanis le van fektetve. Az egyoldalú kiürítés előtt álló Ciszjordánia talán valóban megszabadul sok zsidó teleptől – persze a legnagyobbak maradnak –, ám ezzel semmi nem oldódik meg. A végleges határt Tel-Aviv fogja meghúzni, a szomszédok megkérdezése nélkül, a vonalon pedig falat fog építeni. Új kormánya ugyan már húsvét után lehet Izraelnek, de a békéhez egy lépéssel sem kerültek közelebb.