Tudtuk, miért harcolunk

A fenti rövid, nem a politika szereplőitől, hanem a mindennapok embereitől származó idézetek is jelzik, hogy a mámoros tavaszt széles néprétegek élték meg más-más szempontból a „szabadság hajnalaként”, ezért amikor a vértelen forradalom, mondhatnánk ma használatos fogalommal, a rendszerváltozás eredményeit veszély fenyegette, tömegek voltak hajlandók a fegyveres harcot is vállalni értük.
Mit jelentett a szabadság hajnala a jog és tulajdon nélküli alsó néposztályoknak? Azt, hogy a jogegyenlőség kimondásával megszűntek az alattvalói viszonyok, a személyi függőség, a más birtokán végzendő kötelező ingyenmunka, s azt, hogy a földművelő nép az általa használt föld háromnegyed részének szabad tulajdonosává vált, mégpedig azonnal. Azt, hogy korábbi urai lemondtak féltve őrzött előjogaikról, és vállalták, hogy „minden közterheket különbség nélkül egyenlően és aránylagosan” viselnek egykori alattvalóikkal együtt.
A magyar szabadelvű reformnemesség a változások árát nem a társadalom szegényebb rétegeivel akarta megfizettetni. Lebontva a nagyon gazdagok és nagyon szegények világát elválasztó gátakat, jogi akadályokat, az ország összlakosságának mintegy nyolcvan százalékát érintő jobbágyfelszabadítást úgy iktatta törvénybe, hogy ne tegye nincstelenné a felszabadult parasztot, mert a nincstelen tömeg a társadalmi értéktermelésbe képtelen bekapcsolódni, ugyanakkor természetesen elvesztett tulajdonáért kárpótolja a korábbi birtokost. A kötelező örökváltsággal paraszti tulajdonba adott úrbéres földért a kártalanítás terhét tehát nem az egykori jobbágyra, hanem az államra hárította. Ennek a társadalmi kiegyenlítődés és a középrendek erősödésének reményét felmutató érdekegyeztető politikának köszönhetően tudhatta maga mögött a föld népét, de nem tántorította el a nemzeti ügytől a nemességet sem.
Az ország irányítására ekkor vállalkozó politikai elit nem az eseményekkel sodródott, a történelmi lehetőségekre nem rögtönzéssel válaszolt, hanem a változó viszonyokhoz kész programot tudott igazítani. Nem kívánta a forradalmat, de vállalta az áttörést. Mögötte mintegy két évtizedes felkészüléssel, kemény munkával, társadalmi és politikai nézetek ütköztetésével eltöltött időszak állt. Kiérlelt társadalmi és nemzeti programot fogalmazott meg tehát Kossuth nevezetes, a februári párizsi forradalom hírére reagáló március 3-i pozsonyi országgyűlési beszédében, amelyben a Habsburg-birodalom örökös tartományainak alkotmányos berendezkedéséért is szót emelt. A március 13-i bécsi és 15-i pesti forradalmak megnyitották azokat a lehetőségeket, amelyeket kihasználva az utolsónak bizonyult rendi országgyűlésen a reformok híveinek kompromisszumokkal, de az adott helyzetben a legszélesebb társadalmi bázist biztosítva sikerült a polgári Magyarország alapjait lefektetniük. A végrehajtó hatalmat a népképviseleti országgyűlésnek felelős olyan, koalíciósnak nevezhető kormányra bízták, amelynek tagjai az addigi ellenzéket a legátfogóbban reprezentálták. A Pesten összehívandó országgyűlés követeinek megválasztásában az akkori Európában alacsonynak tekinthető vagyoni cenzussal vehettek részt az ország polgárai. Választójogot kapott az a volt jobbágy is, akinek legalább hat holdja (egynegyed jobbágytelke) volt.
Az április 11-én kihirdetett törvények értelmében Magyarországot a birodalom többi részével csak az uralkodó személye kötötte össze, de az uralkodói rendeletek csak magyar felelős miniszteri ellenjegyzéssel léptek érvénybe. A képlékeny európai helyzet stabilizálódásával párhuzamosan a birodalmi kormányzat már néhány hónap múlva, 1848. augusztus végén elérkezettnek látta az időt a magyar alkotmányos önállóság felszámolására. Politikai lehetetlenségnek nyilvánítva az osztrák császárságtól különvált magyar királyság létét, követelte a magyar had-, pénz- és kereskedelemügyi minisztériumok felszámolását és beolvasztásukat az osztrák minisztériumokba. Még tárgyalási készséget mutatott, de a háttérben már folytak a fegyveres leszámolás előkészületei. Amikor Joszip Jellasics horvát bán seregei szeptember 11-én átlépték a Drávát, az volt az általános vélekedés, hogy a tartós ellenállásra képtelen, elszigetelt ország – amelynek déli végein, a Bácskában és a Bánságban már hónapok óta véres etnikai alapú polgárháború pusztított –, anarchiába süllyed, és meghódítása rövid idő kérdése.
Magyarország azonban nem hódolt meg, és a magabiztos horvát had főerői a szeptember 29-i pákozdi csata után gyors ütemben hagyták el az országot, tartalékhadosztályát pedig Tolna és Baranya megye felkelt népének segítségével Görgey és Perczel csapatai kényszerítették október 7-én Ozoránál a fegyver letételére.
Az, hogy szükség van a magyar kormánynak engedelmeskedő haderőre, már 1848 áprilisában nyilvánvalóvá vált. Mivel a birodalom más tartományaiból a magyar csapatok hazarendelésével Bécs késlekedett, az országban állomásozó cs. kir. sorkatonaságra pedig nem lehetett számítani, Batthyány Lajos miniszterelnök május 16-án 10 ezer fős önkéntes mozgó nemzetőrség, vagyis az első tíz honvédzászlóalj felállítására tett közzé felhívást, s az ő utasításai szerint történt az önkéntesek toborzása, felruházása, felfegyverzése és táborba szállítása. Ez a sereg augusztusban mintegy 9500 főt számlált. 1848 szeptemberében a külső támadás hírére Batthyány elrendelte a honvédtoborzás, illetve újoncozás újrakezdését, Kossuth pedig az Alföldre indult toborzóútra. Körútja egy-egy állomásán, Cegléden, Nagykőrösön, Szolnokon többezres tömeg hallgatta, Szegeden pedig, ahol a város hétezer nemzetőre fogadta, tízezrek várták. A népet, a hon védelmében egyenrangú társként mintegy maga mellé emelve, személyesen először szólította meg országos hírű politikus. A Kossuthtal való találkozás, az ő nevével összekötött jobbágyfelszabadítás kitörölhetetlen emlék maradt. Hiába próbálták meg a szabadságharc ügyével a paraszti lakosságot szembeállítani az uralkodó kiáltványai, amelyek, miközben „Kossuth és pártütő társai támogatása” esetén szigorú büntetést helyeztek kilátásba, igyekeztek a földműveseket megnyugtatni: a Szent György havában nyert engedmények, az „úri szolgálatok és dézsma megszűnése” érvényben maradnak.
Az önvédelmi háború válságos időszaka volt 1848 decembere. A tapasztalatlan fiatal honvédhad minden fronton visszavonulásra kényszerült a túlerejével gyorsan és fegyelmezetten előrenyomuló osztrák hadsereg előtt. Szilveszter éjszakáján született meg a súlyos döntés az ország fővárosának kiürítéséről. Ez a döntés azonban nem a feladást, hanem a folytatás lehetőségét biztosította. A Pest– Szolnok vasútvonal igénybevételével Debrecenbe költözött az országgyűlés. Mulasztásokkal ugyan, de megtörtént az ellenálláshoz szükséges legfontosabb felszerelések, gyárak elszállítása. Vasúti szerelvényekre rakták a pesti fegyvergyár gépeit, szerszámait, készleteit, amelyeket Szolnoktól az úti célig, Nagyváradig 400 szekér vitt tovább. A gyár 800 munkása a Szolnok és Várad közötti 27 mérföldet a téli hidegben gyalog tette meg. A fővárost munkásaival együtt hagyta el a budai fegyvertár mellett működő fegyvergyártó műhely és a honvédségi ruhabizottmány is. Költöztek a minisztériumok és a bankjegynyomda. Pest Buda lakóinak létszáma több ezerrel csökkent.
Igazi erejét a magyar társadalom 1849 tavaszán mutatta fel. Végső tartalékait mozgósítva gondoskodott a honvédseregről, amely képes volt néhány erőd és vár kivételével csaknem az ország egész területét felszabadítani. E legnagyobb létszámában mintegy 170 ezer főt számláló hadsereg küzdelmeiből, megpróbáltatásaiból széles néprétegek tevékenyen vették ki a részüket. Élelemmel, fegyverrel, ruházattal látták el, gondoskodtak szállításáról és elszállásolásáról. A katonai egészségügyet, amelyet többek mellett Stáhly Ignác, Flór Ferenc, Korányi Frigyes orvosok neve fémjelez, sikerült az akkori európai színvonalon megszervezni. A hadi kórházaknak, amelyekben női ápolószemélyzetet szervezetten ekkor alkalmaztak először, ágyneműt, fehérneműt, felszerelést önkéntes egyletek asszonyai leányai gyűjtöttek, és országos mozgalom bontakozott ki annak érdekében, hogy kötszerben, tépésben ne legyen hiány.
Május 21-én ismét magyar kézbe került a főváros is. Az ambiciózus ifjú osztrák császárnak és kormányának azzal a keserű ténnyel kellett szembesülnie, hogy Magyarországot csak idegen segítséggel tudja meghódoltatni.
Modernizációs programok megvalósítására nemzetek fölötti, birodalmi keretekben is sor kerülhet. A szabadságharc leverése után a Habsburg-birodalom kormányzata ezt tűzte célul. Miután kegyetlen megtorlással a nemzeti önrendelkezés vezetőit kiiktatta az ország életéből, a társadalmi átalakulás alapintézkedéseit érvényben hagyva az osztrák polgárság gazdasági érdekeinek megfelelő, német nyelvű, egységes, erősen központosított államként próbálta meg korszerűsíteni a birodalmat, amelybe Magyarországot öt koronatartományra felszabdalva olvasztotta be.
A neoabszolutista, de sajátos globalizációsnak is mondható kísérlet azonban kudarcot vallott, mint ahogy az elkövetkező másfél száz évben nem sikerült 1848 örökségét sem kiiktatni a magyar közgondolkodásból. Gazdag hagyományrendszere szerves részévé vált a magyar műveltséganyagnak. A mindenkori politikai ellenzéknek iránymutató program volt, a mindenkori hatalom pedig kisajátításával próbálkozott: a hangsúlyt hol a forradalomra és a népmozgalmakra, hol a törvényekkel biztosított átmenetre helyezte. Előfordult, hogy a szabadelvű nemesség reformpolitikájával szemben a márciusi ifjak radikalizmusát emelte ki, példának hol Széchenyit, hol Kossuthot, hol pedig Petőfit és Táncsicsot állította. Ám arra nem vetemedett, hogy a nemzeti panteonba az ellenforradalom politikusait helyezze el, és a nemzetközi viszonyokkal számoló reálpolitikusként tüntesse fel például a muszkavezető Zichy Ferencet, az orosz intervenciós hadsereg mellett működő császári biztost, vagy Jósika Samut és Apponyi Györgyöt, akik Jellasics kiáltványait fogalmazták meg. Nem örvendett közmegbecsülésnek az a Dessewffy Emil sem, aki azt javasolta, hogy a forradalom okozóit minden további nélkül fel kell akasztatni, mivel „A halottak nem térnek vissza, nem nyerhetnek amnesztiát, és nem emigrálhatnak idegen országokba”. (Javaslatához mellékelte a kivégzendők listáját is.)
A két nagy évnek természetesen nem csak fényes lapjai voltak. A hibák, mulasztások felülvizsgálata, számbavétele az események, többször matuzsálemi kort megért túlélőire és a következő nemzedékekre maradt. A nagy közösségi élményt és teljesítményt azonban a nemzeti emlékezet úgy őrizte meg, hogy ahhoz az ország sorsáról, a nemzet jövőjéről, a szabadelvű hagyományokról gondolkodva mindig vissza tudott nyúlni.