Bocskorból frakkba

Vendégdocens Szófiában az Ohridai Szent Kelemen Tudományegyetem magyar szakán. Éveken át igazgatta a szófiai magyar kulturális intézetet, a bolgár és a magyar irodalom leglelkesebb oda-vissza fordítói közé tartozik. Itthon a Napút folyóirat főszerkesztője és a Napkút Kiadó vezetője. Március idusán töltötte be a hatvanat. Pályáját a pécsi uránbányában kezdte.

Szerkesztőként együtt dolgozhattunk a Polisz folyóiratnál, majd együttműködhettünk négy éve a Bolgár kalauz című kulturális dokumentumfilm bulgáriai forgatásán. Akkor úgy tűnt: a bolgár művészértelmiség számára – a szófiai magyar kulturális intézet vezetőjeként – többek között Szondi György jelenti a vágyott Nyugatot. Ez a helyzet tanárként is?
– Ez most merőben más feladat. Harmincnyolc tanítványom van a magyar szakon, ebből tizennyolc az elsőéves. Tanítom őket, s tanulok tőlük. A diákjaimnak nyelvi gyakorlatokat is tartok; tehát nem feltétlenül a művészet és az irodalom van a középpontban. A mostani munkának is van előzménye: 1975 és 1979 között már voltam magyar lektor Szófiában, majd 1982-ben egy szemeszteren át az új szak első meghívott vendégtanára. Alapozást jelentett annak idején, hogy az ELTE szláv tanszékének titkáraként is dolgoztam.
– A pályakezdés azonban korántsem volt egyenesnek mondható…
– Summázhatnám úgy is: ikszes származású voltam. A pécsi Nagy Lajos Gimnáziumban az orosz nyelv kiemelt tárgy volt – innen a szlavisztika iránti vonzalom. Nem vettek fel rögtön az egyetemre – jóllehet a Ki miben tudós?-nak hála földrajzból például felvételi nélkül landolhattam volna egyből –, és mivel eredetileg az oly szeretett magyar mellett pszichológiával akartam foglalkozni, jó ötletnek tűnt, hogy az uránbányába szegődjek el. A föld alatt mindenféle népek, levitézlettek és kirúgottak színes, tarkabarka világa fogadott – gondoltam, remek előtanulmány lesz egy jövendő pszichológusnak. Nem is csalódtam. A négyműszakos, hatórás munka alkalmat adott arra is, hogy a fennmaradó időben a felvételire készüljek. Az uránbánya azonkívül a katonaságnál is halasztásra jogosított.
– Megérte a csere?
– Az ott eltöltött időt tekintve igen. Csillésként kezdtem: hasmánt és oldalt feküdve szívlapáttal kellett kurkászni, zubogott a víz, szakadt a kő, nem biztosítottak a járatokban, sokszor nem ácsolták alá őket, hajtani kellett. Fél év alatt nem egy halálesetnek szemtanúja voltam. Aztán már operátorrá léptem elő: Geiger–Müller-számlálóval jártam a vájvégeket, szabálytalanul még robbantást is irányítottam.
– És a sugárzás?
– Tudtam a veszélyről; de arról is, hogy mitizálva van: a gamma-sugárzást még egy papírlap is felfogja. Ne igyon az ember a lenti csövek vizéből, ne elemózsiázzon ott, szinte ennyi. Rövid távon. Ráadásul az uránbányának kiváló sakkcsapata is volt, én meg jól játszottam. Aztán mégis elvittek katonának. Huszonhét hónapot húztam le a veszprémi s a gellérthegyi barlangokban berendezett repülési központokban. Szép és kegyetlen volt: ott, az állandó műfényben ment tönkre a szemem. Emiatt aztán már vissza se mehettem volna a bányába: a pécsi városi könyvtárba kerültem. Onnan iskoláztak be magyar–könyvtár szakra.
– Hogyan lett ebből bolgarisztika?
– A könyvtár szakot le akartam adni, de csereként az orosz előtanulmányok miatt csak három szláv nyelv jöhetett szóba, amely nem kisebbségi nyelv volt: a cseh, a lengyel és a bolgár. A cseh nem vonzott, a lengyelesekkel nem tudtam versenyezni, viszont a bolgáros előkészítő csoportban nem volt gond. A bolgár emberek akkor kerültek közel a szívemhez, amikor a bevezető egyetemi esztendő után, 1971-ben Bukaresten keresztül – hívatlanul, autóstoppal – megérkeztem a szófiai nyári egyetemre. Egy hét alatt jutottam el a Duna-parti Ruszétól, a határtól a bolgár fővárosig, alig karatytyoltam akkor még a nyelvükön. A bolgár autósok kézről kézre adtak, vendégül láttak, megaltattak. Annyira megható volt a kedvességük és a magyarszeretetük, hogy el is dőlt a sorsom. A nyári egyetem egy hónapja után már tudtam: bolgarista leszek.
– Sima út vezetett a műfordításhoz is?
– Igen, sőt egy idő után sorra kaptam a nívódíjakat – például a „bolgár bibliának” mondott Zaharij Sztojanov-mű, az Egy nemzet mámora átültetéséért. Sztojanov tanulatlan juhászból lett forradalmár, a bolgár újjászületés politikusa volt, aki az 1876-os törökellenes felkelésről írta ezt a terjedelmes, örökbecsű memoárját. Lefordítottam Aleko Konsztantinov Baj Ganjo-tárcafüzérét is, amely, mondjuk így, regénnyé áll össze. Baj Ganjo a XIX. század végi, bocskorból frakkba avanzsáló svihák, a választási csalásoktól sem visszariadó bolgár típus. Ő mondja egy ízben a Keleti pályaudvaron, amikor meghallja a magyar hangosbemondó temérdek „e” hangját, hogy a magyar afféle „heke-meke”, „eges-meges” nép. Ha a bolgárok kritizálják magukat, s ezt gyakran teszik, máig azt mondják: ez olyan „bajganjóság”. Sokat fordítottam, évente visszatértem Szófiába, hol írószövetségi színekben, hol az MTA aspiránsaként. Született egy nyelvészeti dolgozatom is a két nyelv igerendszerének összevető vizsgálatáról. Ez a 450 oldalas disszertáció máig kiadatlanul áll – bár Szófiából kapacitálnak a megjelentetésére. Sajnos a magam dolgaira jut a legkevesebb időm. Bár a hatvanadik születésnap apropóján másik kötet – afféle Szondi-könyv – összeállítására is felkértek: ez nyelvészeti és irodalomtörténeti tanulmányokat, forrásértékű (például a Magyar Rádió számára készített) interjúkat, velem készült beszélgetéseket és persze verseket tartalmaz majd. Ha lesz időm az összegyűjtésükre.
– Korábban, tisztelgés gyanánt, a bolgár barátok egy meglepetésnek szánt verseskötetet is kiadtak a bolgárul írott Szondi-költeményekből…
– Ez 1994-ben történt, csaknem húszéves bolgarista ténykedésemet követően. A szófiai magyar intézet akkori igazgatója, Sípos István meghívott estet tartani, szabad kezet adott, s én egy kaleidoszkópszerű kompozícióval rukkoltam elő. Sikere volt. A verskezdeményeknek is. Ennek hatására kezdtem bolgárul írogatni verskísérleteket. Ez afféle megkésett avantgárd volt: akkoriban törték meg a formaújítók a bolgár „csilingelő vers” egyeduralmát. Többé nemcsak „a magyar” voltam, aki sok verset fordít bolgárról magyarra: kezdtek Szófiában alkotótársnak tekinteni. Ezek a többször nyelvújító szándékú versszerűségek aztán megjelentek különböző folyóiratokban, összegyűjtötték őket, s megleptek a könyvvel. Ennek magyar párja lett később az Értem? című verseskötet. Azóta még egy bolgár nyelvű verseskönyv született. Megható mondatokat írtak a bolgár irodalmárok „Szondiról, a nyelvteremtőről”. Sőt Blaga Dimitrova még agyondicsérő esszéfutamot is pazarolt rám, ami egyenesen zavarba ejtő.
– Hogyan összegezhető a szófiai magyar intézet vezetésének időszaka?
– Ez 1999 és 2004 közé esik, s pironkodva-boldogan mondhatom: gyönyörű, impozáns dolgok történtek, tele volt velük a bolgár média. Két emlékezetes véleményt idéznék: az egyik szerint az intézet szellemi-kulturális oázis Szófia szívében, a másik, eléggé túlzó szerint pedig a magyar intézet többet tett a bolgár kultúráért, mint a bolgár kulturális minisztérium. Ami nem igaz, de jelent valamit. Nemcsak a fővárosban, hanem országszerte, sőt Bulgária határain túl is ötven-hatvan helyen voltak rendezvényeink. Mivel harminc éve küzdök a két kultúra kölcsönös népszerűsítéséért, nem kellett a nulláról indulnom. Az intézet Szófiában kisvártatva fogalomértékű lett, Magyarországnak a tisztelet és a példaképszerep volt az osztályrésze. Ez jóleső érzés volt, de felelősség is. A lengyel–magyar barátság közmondásos, de azt kevesebben tudják, hogy így éreznek irántunk a bolgárok is. Ellenszenv magyar részről sincs a bolgárok iránt: csupán ismeretterjesztés dolga volna, hogy honfitársaink a bulgáriai turizmus reneszánsza idején ne csak a tengerpartot célozzák meg. A hegyvidékek szépségei mellett Bulgária föld alatti gazdagsága is különleges – a barlangoktól a világszenzációnak számító trák sírleletekig.
– Mi sarkall egy bolgaristát arra, hogy mindemellett a magyar irodalom dzsungelében is küzdjön?
– Bolgaristaként is több életre elegendő munkám lenne. De a bolgár mellett – nemcsak végzettségem okán – a magyar irodalom is éltetőm s horizontom. Szemellenzős szakbarbárként e két kultúra az életem. Mondhatni, véletlenszerűen kerültem 1994-ben a Polisz folyóirathoz: előbb főszerkesztő-helyettesként, majd – a lapot a lakásomra mentve – főszerkesztőként 33 számot jegyeztem. A rapszodikus megjelenésű orgánumból negyedéves, majd évente tízszer megjelenő periodikát sikerült csinálni. Új alapokon, szinte ugyanazzal a csapattal indítottuk el a Naputat 1999-ben. A legnehezebb szerkesztési metódust választottuk: évente tíz szám, s mindegyik tematikus. Irodalom, művészet, környezet alcímmel, színes műmellékletekkel, belső rovatokkal, esztendőnként irodalmi pályázatokkal. Hosszú időn át minden szám megjelenését irodalmi-zenés bemutató és kiállítás kísérte az Újlipótvárosi Klubgalériában. Szófiából is vállaltam a távszerkesztést, a lap indulásától ez így megy: a Napút magánszerelemmé vált, s ezzel másokat is megfertőztem. Például a fiamat, Bencét, akivel már jó két éve együtt csináljuk a Napkút Könyvkiadót is a folyóirat mellett. Terjedelmet bővítettünk: tavaly minden számhoz József Attila-melléklet társult, az idén külön füzet, a Káva Téka. A Napút különlegessége a három, rendszeresen visszatérő tematikus szám is. Minden évben az elsőt a komikumnak és a humornak, a negyediket a drámának és a színháznak, a tizediket a következő esztendőben hetvenéves szellemi nagyságainknak szenteljük. Most már az 1928-asoktól az 1936-os születésűekig ér a leltár: tavaly kilencvenhat tudós és művész önvallomását adtuk közre.
– Jogos a kérdés: miből lehet mindezt finanszírozni?
– A Naputat megvettem az előző kiadótól hárommillió forintért.
– Abban a reményben, hogy majd behozza az árát?
– Dőre lélek lennék. Nem engedhetnék meg magamnak józan ésszel ilyesfajta szeszélyt. Kell azonban a mámor: a munkáé, a segítésé. A szereteté, hangozzék bár hamvas szónak. Soha egy fillért innét nem veszek fel. A legnagyobb támogatást – négymillió forintot – az NKA szépirodalmi kollégiumától kapta a folyóirat. Életem egyetlen szakaszában kaptam tisztességes fizetést: Szófiában. Ezt éljük most fel. Legalább tízmillió forintom van benne a lapban. Az idén – az előbb említett kollégium részéről – a nulla forinttal támogatottak közé kerültünk. Jobb híján bizonyos tematikák mögé próbálunk céltámogatásokat találni. Szófiából szerkeszteni lehet, pénzt kérincsélni, kilincselni nem…
– Ha nincs tovább, irány az uránbánya?
– Ők is felhagytak a bányászással. Számomra nincs visszaút.