Hiánycikk

Aki reggelente a Vatikáni Rádió híreivel kezdte a napot, az ő hangjára ébredt. A XX. század egyik legjelentősebb festőművészének, Szőnyi Istvánnak a lánya 1949-ben kénytelen volt elmenekülni szülőhazájából, de férjével együtt az emigrációban is megtalálta a módját, miként tudja szolgálni honfitársait. Otthona a világjáró magyarok, emigránsok és hazaiak találkozóhelye lett. A nyolcadik X-en is túljutó, örökifjú s örökkön derűs Szőnyi Zsuzsa ötvenhét év után most hazatérni készül. Erről is beszélgettünk a húsvéti szertartások előtt.

Nagy művészek gyermekei vagy lázadnak a szüleik ellen, vagy felül akarják múlni őket. Szőnyi Zsuzsát mi mentette meg attól, hogy e „zsákutcák” valamelyikébe betévedjen?
– Talán Zebegény mentett meg a szülők elleni lázadástól vagy a velük való „versengéstől”. Hatéves koromig „falusi gyerek” voltam, és észre se vettem, hogy az apám rendkívüli művész. Jobban csodáltam a szomszéd Gyuri bácsit, aki kaszált, szénát gyűjtött, és az ökröket is járomba tudta fogni. Csak felnőttkoromban tudtam meg a szüleimről, hogy milyen nagyszerű emberek. Gyermekkoromban még nem volt villany Zebegényben, és minden este a petróleumlámpa pislogó fényénél beszélgettek. Képekről, irodalomról, művészetről. Mindenre füleltem, még ha semmit sem értettem is a szavaikból. Talán ez is hatással volt rám.
– Lelkesen szokott mesélni édesapja művész barátairól, akiket a napfényes zebegényi gyermekévekben megismert. De nem emlékszem rá, hogy arról a nevezetes személyiségről, aki a szülőházát és a zebegényi templomot tervezte, Kós Károlyról, a Dunakanyarban máig emlegetett Bartóky Józsefről, a nagyapjáról és a község „arculatát” Kós Károlyhoz és Szőnyi Istvánhoz hasonlóan meghatározó, építésznek is, szobrásznak is kiváló Maróti Gézáról valaha is beszélt volna. Róluk nincsenek személyes emlékei?
– Kós Károly nagyapám barátja volt. Nagyapámat kislánykoromból még ismertem, de csak a mindig mosolygó arcára emlékszem. Magas rangú miniszteriális tisztviselő volt, de íróként is megbecsülték. Fabuláit a Franklin Társaság adta ki. Az Alföldön született, és Pestről mindig elvágyódott, ezért vásárolt meg egy vidéki hajlékot, a zebegényi parasztházat, amelyet aztán Kós Károly hozott rendbe. Nagyapámék ezután minden nyarat ott töltöttek, a szüleim pedig 1924-től télen-nyáron falun éltek, mindaddig, amíg a gyerekeik, az öcsém és én iskolába nem kerültünk. Maróti Gézáékkal a „felnőttek” voltak jóban, gyakran találkoztak. Mi, gyerekek csak pingpongozni jártunk a Duna-parti szép házukba, ahol a bejáratnál mindig megcsodáltuk a pécsi Zsolnay-gyárból való színes kacsákkal díszített szökőkutat. 1945-ben a szovjet katonák célba lőttek rájuk, mindent elpusztítottak, a villa is csak romokban maradt fenn.
– Az orvosok és a pszichológusok gyakran mondogatják: fizikai és szellemi adottságainkat, jellemünket és erkölcsünket alapvetően az határozza meg, hogy milyenek voltak első éveink. Szőnyi Zsuzsa kinek, minek köszönheti derűs egyéniségét, nyolcvanon túl is erős szervezetét, munkabírását, szellemi-lelki nyitottságát?
– Az egyszerű falusi élet és az igényes szellemi környezet önkéntelen párosítása valószínűleg nagy hatással volt rám első éveimben. Négyéves voltam, amikor megszületett az öcsém, és anyám már nem törődhetett velem reggeltől estig. Szerencsére a pulikutyánk hajlandónak mutatkozott a nevelésemre. Minden reggel az ajtó előtt várt, hogy kettesben felmenjünk a varázslatos kertünkbe. Ott értettem meg a természetet és azt is, hogy az ember születése és halála, illetve ami közte van, az élete, a teremtés rendjébe tartozik.
– Valamint a történelem, a politika szorításába… Emlékiratokban, történettudományi munkákban is olvasható, hogy a németek oldalán hadba lépő Magyarországon – Szőnyi Zsuzsa legszebb ifjú éveiben, 1944. március 19-ig, a német megszállás napjáig – megpróbálták kizárni az emberek a mindennapjaikból a háborút. De mi történt március 19-e után?
– A német befolyás március 19-e előtt is érezhető volt. Az iskolákban kötelezővé tették a német nyelv tanulását, akárcsak később az oroszét. Ennek köszönhetően én például se németül, se oroszul nem tudok. Az értelmiség igyekezett tiltakozni a német befolyás ellen. Apám, mint sokan mások, mindent megtett az üldözöttek megsegítésére. Százával gyártotta a hamis keresztleveleket és iratokat, lakásába befogadta a nácik által fenyegetett embereket. Később ezért kapta meg az „igazaknak” járó kitüntetést. Triznya Mátyással 1944. március 19-én, a német megszállás napján esküdtünk meg. Előre persze nem tudhattuk, hogy milyen történelmi dátum lesz a házasságkötésünk napja, s mivel a Váci utcai piarista kápolnában minden elő volt készítve, a Duna-parti szállodában az ebéd meg volt rendelve, megtartottuk az esküvőt. Nászútra már csak a svábhegyi Golf Szállóba mehettünk, ahonnan másnap kitettek bennünket, mivel a németek ott rendezték be a főhadiszállásukat.
– Az emigránsi élet egyik nagy ajándéka – írja a férjével, Triznya Mátyással közösen „alapított” és fenntartott római szalonról, a híres-neves Triznya-kocsmáról szóló könyvében –, hogy a hétköznapok kisembere is megismerkedhet a haza nagyjaival. Szőnyi István lánya e tekintetben idehaza sem panaszkodhatott, kormányok jöttek, ideológiák mentek, a Dunakanyar festőjének társaságát mindig is nagy igyekezettel kereste a hatalom. Miként lehetett ezeket a próbálkozásokat kivédeni? Szőnyi István alighanem ennek a „tudománynak” is a mestere volt…
– Apám, mint a német időkben is, mindenkor a zsarnoki hatalom ellen volt. Semmiféle politikai megmozdulásban nem vett részt. Amikor a képzőművészeti főiskolán a kommunista nyomás egyre erősebb lett, nyugdíjba vonult, és haláláig Zebegényben élt. Tüdőbetegség vitte el hatvanhat éves korában, 1960-ban. Anyám, hogy a „hivatalos” temetést elkerülje, a Nagymarosról hozatott egyszerű koporsóban, a tanítványok körében, a zebegényi temetőben helyezte örök nyugalomra.
– Az emigránsi lét két fő veszedelmét is sikerült kikerülnie a Triznya–Szőnyi házaspárnak: nem lettek szélsőséges érdekszövetségek kiszolgáltatottjai, de nem is asszimilálódtak. Meg tudtak maradni józan és független magyarnak. Mi volt a segítségükre? Itália levegője? A többi józan, nagynevű magyar emigráns, Márai Sándor, Cs. Szabó László, Barankovics István életpéldája? Vagy mert megtalálták a módját, hogyan lehet az itthon maradtakkal kapcsolatot tartani?
– Valószínűleg mindez együtt volt a segítségünkre abban, hogy megmaradjunk önálló gondolkodású, elfogulatlan, de igaz magyarnak. A nagy példák is előttünk álltak, de főleg a régi barátok, akiknek időnként sikerült otthonról útlevelet szerezniük, és a külföldön élők, akik gyakran látogattak Rómába, állandó egyensúlyban tartották a gondolkodásunkat. Azoknak, akik a magyarországi elzártságból jöttek szabad levegőt szívni, és megismerni a nyugati irodalmat, művészetet, alkalmat teremtettünk az emigráció „nagy embereivel” való találkozásra. Közben pedig mi is értesülhettünk a szovjet elnyomás szörnyűségeiről. Az önfeláldozás számos tragikus példájáról is, ezért aztán soha nem éreztünk honvágyat. Az olasz „dolce vita” pedig megtanított bennünket arra, hogy nem kell túl sokat foglalkozni a napi politikával. Élvezni kell az életet, amenynyire s ameddig csak lehet, ahogyan az olaszok teszik.
– Szőnyi Zsuzsa azokkal a neves személyiségekkel levelezett, beszélgetett, vakációzott éveken, évtizedeken át, akiknek az életművét ma már egyetemen tanítják. Eszmecseréiknek – ez a nyomtatásban megjelenő levelekből is kiderül – vissza-visszatérő témája a jövő, azaz a mai Európa s Magyarország esélyei. Mit gondol, valóra váltja az élet Márai Sándor, Barankovics István jövendöléseit?
– Remélem, hogy mind a ketten tévedtek a jövőt illetően, mert mind a ketten pesszimisták voltak. Főleg Márai, aki gyakran mondogatta: ugyan mit lehet várni attól a néptől, amelyik századokon át rabságban élt? Ha az elnyomó hatalom változott is, mindig jött az újabb zsarnokság…
– Mai szemmel olvasva meglepő, hogy milyen elismeréssel írtak ezek a nagy európaiak, Márai és Barankovics Amerikáról. Félreértettek a világpolitikában valamit? Vagy más sínpárokon halad az élet, mint ahogyan azt a 60-as években látni lehetett?
– Azt hiszem, az akkori időkben helytálló volt az ő gondolkodásuk, mert senki sem hitte az 50-es, 60-as, 70-es években, hogy a szovjet birodalom egyszer szétesik. Ha Amerika nem nyújtott volna segítséget a Szovjetuniónak, soha nem nyerték volna meg a háborút, a hitlerizmus győzedelmeskedett volna Európa fölött, minden következményével együtt. Más kérdés, hogy a mai amerikai politika az iraki háború mindenáron való erőltetésével milyen tévutakra tért…
– Szekularizált mindennapjainkban az is meglepő, milyen fontos helyet töltött be harminc, negyven évvel ezelőtt a világ szellemi életében a kereszténység vagy, ahogyan Barankovics fogalmaz, a „kereszt akceptálása”. Megjelent egy pápai enciklika, s mindenki azzal foglalkozott, arról írt, beszélt, vitatkozott. Mint a Vatikáni Rádió magyar szekciójának volt munkatársa, Szőnyi Zsuzsa mivel magyarázza, hogy a III. évezredben inkább csak akkor fordul a figyelem a kereszténység felé, ha a Vatikánban „személyi változások” várhatók?
– Mivel 1949 óta Rómában élek, erre a kérdésre nehezen tudok válaszolni. Még nem felejtettem el az egy évvel ezelőtt, II. János Pál temetésére érkező kétmillió fiatal csendes, türelmes, olykor nyolc órán át tartó sorbanállását, hogy búcsút vegyenek az ő pápájuktól. Az új főpásztor szavait a szerdai kihallgatásokon negyven–ötvenezer ember hallgatja a Szent Péter téren. Pedig senki sem kötelezi őket, hogy órák hosszat várakozzanak a tömegben, és olyan őszinte éljenzésben részesítsék XVI. Benedeket, amilyet sem Hitler, sem Sztálin soha nem kapott a kötelező kivonulásokon.
– Egy évvel ezelőtt költözött át a „túlsó partra” II. János Pál, akit nemcsak a lengyelek, de mi magyarok is a rokonunknak, közép-európai sorstársunknak tekintettünk. A Vatikáni Rádió munkatársa milyen emlékeket őriz róla? A médiának milyen feladatot jelentett az ő egyházvezetői tevékenységét szolgálni, közvetíteni?
– A „lengyel pápa”, II. János Pál kivételes vonzást gyakorolt az emberekre. Amikor személyesen találkozhattunk vele, mindenkinek a szemébe nézett, és ez a pillantás felejthetetlen emléket hagyott bennünk. A Vatikáni Rádiót a pápa rádiójának is szokás nevezni, mivel az a feladata, hogy az egyházfő minden tevékenységéről híven beszámoljon. Naponta le kell tehát fordítani a pápa beszédeit, az enciklikákat, amelyek az egyház tanítását tartalmazzák. Ezenkívül a nagy külföldi utak alkalmával a rádió munkatársai beszámoltak, ahogyan most is beszámolnak a milliós tömegek lelkesedéséről, II. János Pál manilai, mexikói, párizsi, krakkói látogatásainak hihetetlen sikeréről.
– A magyar ifjúság jelentős része ma külföldre vágyik, a visszahonosodott emigránsok közül sokan csalódottan élik mindennapjaikat. Szőnyi Zsuzsa viszont éppen most készül hazaköltözködni. Mi lesz ezután a védőszárnyai alá vett római ösztöndíjasokkal, a Triznya-kocsmával, és mivel foglalkozik majd idehaza? Oltalmába vonja az itthoni, a belső emigránsokat? Megnyitja a római Triznya-kocsma budapesti mását? Édesapja s ugyancsak festőművész férje művészi hagyatékát ápolja? Levéltárát, emlékiratait rendezi sajtó alá? Mi a teendője ma magyar földön annak, aki azt vallja, hogy az erős hittel rendelkező polgár képes csak igazán szeretteit, embertársait, nemzetét szolgálni?
– Mindenki rémülten kérdezi tőlem: éppen most készülsz hazaköltözni? Ezt az „éppen most”-ot persze 1989 óta lehetne firtatni, de a múlt évben Budán eltöltött néhány hónap meggyőzött róla, hogy rengeteg a tennivaló Magyarországon. A római ösztöndíjasokat főleg Pesten láthatom viszont, a római akadémián ugyanis két-három hónapnál többet nem tölthetnek, utána hazatérnek. Ez azt jelenti, hogy a férjemmel legalább ezer vagy talán kétezer fiatal tudóst, zenészt, képzőművészt ismertünk meg az elmúlt negyven–ötven év alatt. Csodálatosképpen máig is sokukban él a Triznya-kocsma emléke. Budai lakásomban az egyetlen gond az lesz, hogy ott húsz vendégnél több nem fér el. Ami a kiállításokat illeti, máris sok meghívás érkezett, ezekkel sokat kell majd foglalkozni. A múlt szeptemberi, szentendrei Triznya-kiállításnak akkora volt a sikere, hogy a római akvarelleket májusban Kaposváron is bemutatják. A Rómából hazatérő Szőnyi István-képeket pedig a jövő évben Zebegényben láthatja majd először a magyar közönség. Azt is el szeretném érni, hogy apám műterméről emléktáblával emlékezzenek meg Budapesten, a VIII. kerületben, ahol 1930-tól a Baross utca 21. számú ház ötödik emeletén laktunk, amíg egy bombatámadás 1944-ben mindent el nem pusztított. Emellett a már elkészült életrajzi könyvem kiadására is figyelnem kell, és főleg terjeszteni az olaszokra jellemző jókedvet, reménykedést, amely a magyaroknál manapság hiánycikk lett.