Pilleszárnyak

Több mint egymilliárd műanyag palack, a budapesti Hősök terét hatszor megtöltő mennyiségű hulladék végzi szemétként évente hazánkban. A hírek szerint fél földrésznyi műanyagszigetek úszkálnak az óceánokban, és bár sok pénzt áldozunk arra, hogy ne fulladjunk bele a szemetünkbe, az eredmény lehangoló. A szemétüzlet szereplői szerint az újrahasznosítás, a zöldek szerint a tudatosabb és visszafogottabb fogyasztás lehet a kiút.

Gyakran halljuk, de inkább csak sejtjük, mint értjük, hogy mit takar a fenntartható fejlődés kifejezés. A fogalom 1981-ben született meg Lester R. Brown műve alapján, amely a fenntartható társadalom kialakításával foglalkozik. Az ENSZ két év múlva, 1983-ban alakította meg a Környezet és Fejlődés Világbizottságát, amely meghatározta: fenntartható fejlődés az, amelyik kielégíti a jelen szükségleteit anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő nemzedékek esélyét. A fogyasztásközpontú szemlélet terjedése, a jólét fogalmának elsősorban az anyagi javakra korlátozása és a természeti erőforrások fokozott felhasználása azonban a fenntarthatóság ellenében hat, mondják a terület szakemberei. Nem terjedt el az az átfogó szemléletmód, amely figyelembe veszi, tervezi és irányítja a társadalom, a gazdaság és a környezet kölcsönhatásait. A gazdaság fejlesztése gyakran a környezet rovására történik, a környezeti károkat azonban nem ellensúlyozza, nem is ellensúlyozhatja a gazdaság által termelt nyereség.
Mindez nagyon hivatalosan hangzik, de lényegét tekintve közérthető. Sőt fenyegető. Azt nyomatékosítja: ne hagyjuk, hogy a civilizáció felfalja gyermekeit. Hogy a rövid távú gazdasági érdek előbbre való legyen a hosszú távú haszonnál. Nos, ne hagyjuk! Az emberiség megmentése érdekében két felfogás áll látszólag egymás mellett, ám mégiscsak egymással szemben. Az egyik a kármentőké, a másik az előrelátóké. Az első arra ösztönöz, hogy ha már nem tudjuk korlátozni magunkat, legalább próbáljunk meg kultúremberek módjára viselkedni. A második azt mondja: magad és gyermekeid érdekében fogd vissza magad! Az első megoldás kényelmesebb, a második viszont lényegesen szórakoztatóbb. A mai világban mindenképpen, amikor tudatos fogyasztónak, sőt tudatos lénynek lenni lassan sporttá válik. A pálya, amelyen haladni kell, sok-sok akadállyal van tűzdelve.
A PET, azaz a polietilén-tereftalát olyan műanyag, amely erős, könnyű, törésálló és jól záró palackok gyártását teszi lehetővé, ezért vonzó csomagolóanyag. Az elmúlt héten azonban hirtelen csökkenni kezdett a vonzereje. A heidelbergi egyetem kutatói kimutatták, hogy a PET-palackba zárt ásványvizekben antimonnyomok mutathatók ki, márpedig az antimon mérgező hatású fém. A kutatók szerint a fém a műanyagból oldódik ki, mivel előállításakor használják annak vegyületét. A fémtartalom a megengedett határértéknek csupán huszada, így tehát hivatalosan még elviselhető mértékű. E ponton azután eltérnek a vélemények. Az Országos Élelmezés- és Táplálkozástudományi Intézet szakértője a határérték biztonságosságáról beszél, a Magyar Ásványvízszövetség és -terméktanács elnöke természetesen azt bizonygatja, hogy az ásványvizek veszélytelenek, és szemrehányást tesz azoknak, akik feleslegesen pánikot keltenek. Más szakértők azonban arról beszélnek: kiszámíthatatlan, miféle bajokat okozhat a sok, önmagában veszélytelen vegyszer együttes hatása a szervezetünkben.
A PET-palack környezetbarát, hiszen tapasztalhatjuk, hogy az erdőben elhajított palack évekig sem bomlik el, nem keveredik a földdel, nem oldódik a vizekben. Sőt kiválóan lebeg, ezért képezhet úszó szigetet az óceánokban. Környezetvédők szerint az összepréselt, szigetnyi műanyag palack úgy kerül a vízbe, hogy a szemétbiznisz haszonélvezői jó pénzért begyűjtik, majd újrahasznosítás címén a harmadik világba transzportálják a begyűjtött anyagot: az indonéz szigetvilágba, Latin-Amerikába, vagyis oda, ahol az emberek még nem tiltakoznak az ellen, hogy nemzetközi szemétlerakót csinálnak az országukból. Tömöri Balázs, a Hulladék Munkaszövetség, a Humusz munkatársa azt mondja, hallottak már olyan óceánparti fövenyről, ahol a homokot belepte a műanyag-granulátum. A multik a harmadik világban kitermelik az alapanyagot (olcsó munkaerővel), a terméket Európa elfogyasztja, majd visszaviszi a hulladékot oda, ahonnan elszármazott, mondják a zöldek.
A csomagolóanyagokra kivetett termékdíjat Magyarországon a gyártók, importőrök az államnak fizették be korábban, amely ebből az összegből rendelte el az anyagok újrahasznosítását, és némi pénzzel a környezetvédő civil szervezetek tevékenységét is támogatta. Az érintett vállalatoknak azonban, Tömöri Balázs szerint, nem tetszett a termékdíj mértéke és az sem, hogy az ő pénzükön a zöldek éppen „ellenük”, vagyis a növekvő fogyasztás ellen agitálnak, ezért kilobbizták, hogy közhasznú társaságba tömörülve maguk végezhessék el a hulladékhasznosítás igazolását. Ez nem jelentett megoldást a csomagolási hulladékok problémájára, a folyamat követhetetlenné vált. A Humusz évekig próbálkozott azzal, hogy betekinthessen a hulladékhasznosítás forgatókönyveibe, elérje a hasznosítási díjak mértékének racionalizálását, ám végül otthagyta a legnagyobb hazai koordináló szervezet, az Öko-Pannon Kht. tanácsadó testületét is. Képviselője értelmetlennek tartotta a további hiábavaló erőlködést: a bonyolult alvállalkozói rendszerben nem tudta ellenőrizni az adatokat és a szerződések teljesítését. A hasznosítást koordináló szervezetek ugyanis továbbadják a hulladékot hasznosításra. Ezt hulladéktípusonként szerveződő (al)koordináló szervezetek kapják, amelyek vállalkozóknak adják tovább a hulladékot. Ők leginkább külföldre viszik. A civil tanácsadó testületi tagok a műanyag-hasznosítást (al)koordináló kht.-től azt az információt kapták, hogy a PET-palackokból származó műanyaghulladék mintegy hetvenöt százalékát Kínában értékesítik és hasznosítják: polárpulóver és -kesztyű készül belőle. A hulladék útja azonban csak a határig követhető, s nem tiszta az sem, hogy mely magyar hatóság figyelheti a külföldre irányuló szállítások tényleges teljesítését.
Az Öko-Pannon Kht. az öt közül a legnagyobb hazai társaság, amelyet a hulladékok szervezett gyűjtésére és újrahasznosítására alapítottak a Csomagolási és Alapanyag-mozgatási Országos Szövetség (CSAOSZ) legnagyobb vállalatai.
*

Ügyvezető igazgatója, Viszkei György szerint szó sincs arról, hogy a nemzetközi szervezetbe tömörült hulladékhasznosító cégek volnának felelősek a szárazföldi és vízi szeméthegyekért. (Az Öko-Pannon 2001. május elejétől a brüsszeli székhelyű Pro Europe Zöld Pont rendszer magyarországi partnere.) A szemét nem tőlük, hanem az illegális lerakókból kerül a folyókba, onnan úszik le a tengerekig. Cáfolja azt is, hogy követhetetlen volna a hulladék sorsa. Sőt! Az Európai Unió szabályozza, hogy a hulladékká vált csomagolás hány százalékát kell újrahasznosítani. Ez az arány Magyarországon jelenleg ötven százalék, 2012-re kell elérni a hatvanat. Az unió azt is meghatározza, hogy anyagfajtánként nem lehet kisebb az újrahasznosítás aránya tizenöt százaléknál.
Újrahasznosításnak az minősül, ha az alapanyagot ismét feldolgozzák, vagy ha úgy égetik el, hogy abból hasznos energia keletkezik. A környezetvédők erre azt felelik: nehéz meghatározni egy ismeretlen menynyiség ötven százalékát, pontos adatok ugyanis nem állnak rendelkezésre arról, mennyi csomagolási hulladék keletkezik évente Magyarországon. Viszkei György elismeri, valóban nem működik még a környezetvédelmi minisztériumban nemzeti csomagolási adatbázis, de becslések azért vannak. Ezek szerint évente 853 ezer tonna csomagolóanyag kerül forgalomba. Az Öko-Pannonnal szerződésben álló 1850 cég pedig negyedévi rendszerességgel, havi bontásban szolgáltat adatokat, ezután fizeti be a közhasznú társaságnak a díjat, amelyet az begyűjtésre és újrahasznosításra fordít.
A csomagolási hulladék mennyisége világszerte folyamatosan nő. Ez, mondja Viszkei György, azzal is magyarázható, hogy egyre több az egyszemélyes háztartás és az idős ember. Ezek a rétegek nem vásárolnak egyszerre nagy mennyiségeket. Sok kicsi pedig sokra megy. Szerepet játszik a fogyasztás alakulásában, hogy csökken a falusi lakosság, egyre kevesebben vállalkoznak teljes vagy részleges önellátásra, valamint az ipari termelés szerkezete is megváltozott, elterjedt a beszállítói rendszer, amely több csomagolóanyagot igényel. A fejlett országok már elérték a csúcsot, ott megállt a növekedés, igaz, ez a szint ötven százalékkal magasabb, mint nálunk. Ott 150 kilogramm csomagolási hulladék jut évente egy emberre, nálunk még csak nyolcvanöt. Mennyisége Magyarországon évente két százalékkal nő.
Ha a fenntartható fejlődés szempontjából szemléljük mindezt, nyilvánvaló, a jövő érdekében arra kellene törekednünk, hogy okosabban gazdálkodjunk az anyaggal és az energiával. A környezetvédők azért küzdenek, hogy tudatosítsák az emberekben: értelmes mértékben csökkenteni, ésszerűsíteni kell a fogyasztást, oda kell figyelni közvetlen környezetünkre, mert a szemét csak a szemünk elől tűnik el, amikor bedobjuk a kukába. Ezért arra biztatnak, hogy forduljunk az energiatakarékos anyagok és megoldások felé; gondoljunk arra, hogy a mértéktelen, meggondolatlan fogyasztás árát és kárát is mi fizetjük meg. Egyszer a boltban a pénztárnál, másodszor szemétdíj formájában, harmadszor gyermekeink jövőjével. Igaz, a világ jelenleg a zöld gondolat ellen dolgozik. A piaci lobbi erős, a multi az úr, neki pedig nem érdeke, hogy korlátozza áruja mozgását, sőt az sem, hogy uniformizálja csomagolóanyagait, s ezzel hozzájáruljon ahhoz, hogy például a jelenleg egyszeri használat után hulladékká váló üvegeket és műanyag palackokat újra lehessen tölteni, ahogyan ezt a zöldek szorgalmazzák. A környezetvédelmi minisztérium azzal védekezik, hogy nem szabhatja meg, mibe csomagol egy cég. Nem is kell, mondják erre a környezetvédők. Elég, ha a jogalkotók olyan gazdasági környezetet teremtenek, amelyben az eldobható csomagolású termék lényegesen drágább. A többit bízzák a fogyasztókra!
A zöldek szerint tehát a vásárlói igények megváltoztatása mellett csak a szigorúbb állami beavatkozás tudná rákényszeríteni a gyártókat arra, hogy változtassanak jelenlegi szokásaikon. Tömöri Balázs Németország példájára hivatkozik. Ott a kormány betétdíjassá tette az italok csomagolóanyagát, és kötelezte a gyártókat, hogy az üveg- és műanyag palackokat vegyék vissza a kereskedőktől. A cégek gyorsan reagáltak az új helyzetre, és egyre több újratölthető palackot dobnak piacra. Ezzel szemben nálunk tavaly született meg tizenkét évi késlekedés után az a betétdíjakra vonatkozó kormányrendelet, amelynek gyengeségén még a gyártók is meglepődtek. A rendelet az újratölthető csomagolással foglalkozó gazdasági szereplők számára ír elő követelményeket, de nem írja elő a palackok újratöltését, nem növeli a visszaváltandó csomagolások körét. Az eredmény: még azok a cégek is felhagytak az üveg visszaváltásával (a sör kivételével), amelyek addig – a rendelet szigorától tartva – néhány terméküket betétdíjas üvegben árulták. Így került immár a többi mellé a szemétbe a pezsgős-, a vermutos- és a paradicsomosüveg is.
Hasznos lehet azonban a magyar környezetvédelmi minisztérium azon rendelete, amellyel bevezette az úgynevezett Ú-termékdíjat. Gyártó és kereskedő csak úgy mentesülhet a termékdíj megfizetése alól, ha például az ásványvizeknek egy, a söröknek pedig hatvan százalékát újratölthető csomagolásban kínálja. Az arány a tervek szerint fokozatosan nő. Jelenleg úgy látszik azonban, hogy e magyar „találmánynak” nincs ösztönző hatása, a csomagolóanyag-gyártók minden eszközzel arra szeretnék rávenni az uniót, hogy vonassa vissza a rendelkezést a magyar kormánnyal.
Az Öko-Pannon Kht. ügyvezető igazgatója, Viszkei György nem kérdőjelezi meg a zöldek törekvéseit, de úgy véli, az is környezetvédelmi tevékenység, ha a csomagolóanyagot mesterséges körforgásban tartják, tehát újrahasznosítják. Ezzel ugyanis pénzt és energiát takarítanak meg. A használt papírból újra papír lesz, a fémet beolvasztják, a fehér üvegből síküveg lesz, a műanyaghulladékból szemétlapát vagy CD-tartó. A pillepalack triviális útja a textilipar. Az anyag addig követhető nyomon, míg granulátum lesz belőle, utána adják-veszik, eltűnik szem elől. Mint az igazgató mondja, az összeurópai PET-hulladék húsz százaléka valóban Kínában köt ki. A műanyagon kívül külföldre kerül még a fém egy része és a színes üveg is, itthon már nincs, aki feldolgozza őket. Németországba az italos karton utazik. Régióban kell ma már gondolkodni, figyelmeztet Viszkei György.
A kht. évi 310 ezer tonna hulladékot kezel, ez a magyar piac kétharmada. Az anyag kilencven százaléka az iparból, a maradék a 2002-től nagy lendülettel terjeszkedő lakossági szelektív szemétgyűjtésből származik. Ma már négymillió embernek van lehetősége arra, hogy szétválogassa és speciális gyűjtőkbe tegye a háztartási szemét egy részét. Senki nem vitatja, hogy a szelektív gyűjtés minden megoldás közül a legdrágább és a legkevésbé hatékony. Valójában nagyobbnak tűnik nevelő, mint gazdasági haszna. Ugyanakkor felelőtlenségre is szoktat, hiszen ingyen szabadulunk meg a szeméttől, és nem kell azért aggódnunk, hogy gyorsan megtelik az otthoni kuka. Ingyen persze semmi sincs. Közvetve, de a fogyasztó többszörösen megfizet egy-egy műanyag palackért. A vásárláskor már benne van az árban minden későbbi állomás költsége is.
Drága a szelektíven összegyűjtött hulladék begyűjtése, szállítása, emellett nem is adható át közvetlenül az iparnak. A tárolók tartalmát kézzel kell válogatni, polgártársaink közül ugyanis még nem mindenki van tisztában azzal, mit és hová lehet dobni. Függ a begyűjtés költsége attól is, milyen nagy körzetből kell elszállítani a konténereket (a nagyvárosokban a logisztika jóval gazdaságosabb), és hogy sikerül-e meggyőzni az önkormányzatokat arról, a hulladékszigetet nem eldugott zugokban kell kialakítani. Ott ugyanis nincs forgalmuk. Mégis ez az egyetlen járható út, mondja Viszkei György. A betétdíjas rendszer drágább, sőt a mai globális piacon megoldhatatlan. Okafogyott a húsz évvel ezelőtti helyzetre hivatkozni, akkor tizenötféle üveg volt forgalomban, ma pedig négyszáz. Ezek visszaváltása és visszaszállítása az olykor kontinensnyi távolságban lévő gyártóhoz nemcsak megoldhatatlan, hanem drága és környezetkárosító is. Tudomásul kell venni a piaci sajátosságokat. Ma már nem üveg és palack van, hanem annyiféle palack, ahány gyártó. Egy Hondával sem lehet behajtani a VW-szervizbe, bár mindkettő autójavító cég, mondja Viszkei.
Úgy tűnhet, hogy csekély eredményt hoz a környezetvédők harca a környezetbarát megoldások elterjesztéséért, illetve felélesztéséért. Még azok sem hisznek a sikerben, akik legalább próbálkoznak a helyzet javításával. A Szentkirályi Ásványvíz Kft. tavaly óta forgalmazza termékét újratölthető kiszerelésben. Mint azt Merkertné Balogh Emese gazdasági igazgató lapunknak indokolta, erre ösztönzi őket a már említett Ú-díj bevezetése, valamint hogy az idén szeretnének betörni a vendéglátó-ipari szektorba. Úgy látják azonban, hogy az Ú-díj mentességének kritériuma 2007-re már olyan magas lesz, hogy szinte lehetetlen lesz teljesíteni a fogyasztói szokásokkal és igényekkel szemben. Ez pedig elviselhetetlen többletköltséget ró az üdítőital- és ásványvízgyártó társaságokra.
A Magyar Ásványvíz-terméktanács által készíttetett 2004-es független tanulmány sem azt bizonyítja, hogy az újratöltés elterjesztése segítheti a környezetterhelés csökkentésére irányuló törekvéseket. A tanulmány állítja, hogy az újratöltés elterjedése csak csekély mértékben javítja a környezetterhelést, gazdasági szempontból pedig kifejezetten hátrányos. A terhelés csökkentését sokkal reálisabb az újrahasznosítás (szelektív gyűjtés stb.) eszközével segíteni, mivel ebben az esetben nem merülnek fel a gazdaságossági hátrányok.
Vajon mennyire tekinthető függetlennek egy olyan tanulmány, amelynek megrendelői abból élnek, hogy italt és csomagolást gyártanak? És mennyire elfogulatlan, a jövőért aggódó az a lobbi, amelyik a szemétégető művek építéséből és üzemeltetéséből húz hasznot? A zöldek persze itt is az ellenkező oldalon állnak, azt mondják, a hulladékégető a legdrágább feldolgozási módszer – Magyarország jelenleg hat új égető építését tervezi, az Inotán már épülő objektum 23 milliárd forintba kerül –, nem beszélve arról, hogy az égetőt folyton etetni kell. Vagyis az is a sok szemetet szereti. Miként a hulladék-újrahasznosítók, a -szállítók, a -begyűjtők, egyszóval mindenki, aki abból él, hogy jó pénzért, persze a mi pénzünkért, eltakarítja a szemetünket.
Érvek csapnak össze érdekekkel. És a világ ma mintha nem az érvekre hallgatna.