A hit és az önbizalom csodája

Németh András vezetőedző 1992 nyarán szerződött a Ferencváros női kézilabdacsapatához, és semmiképpen sem állítható, hogy kétszer hét szűk esztendőt töltött el ott. Hat magyar bajnoki cím, tizennégy dobogós helyezés, BL- és KEK-döntő gazdagította a dicsőséglistát, csak egyvalami hiányzott róla, de az nagyon: az európai kupadiadal. A legkevésbé várható időpontban, 2006 tavaszán azonban ez is megszületett, hiszen a Fradi a horvát Podravka Koprivnica elleni kettős győzelemmel szerezte meg az EHF-trófeát.

A hazai 37-36-ot követően szombaton Kaproncán iszonyatos körülmények közepette is diadalmaskodott 33-32-re a Fradi, ám e bravúr csak úgy értékelhető igazán, ha nem csupán a finálé páros meccsét, hanem az elmúlt esztendő történéseit elemezzük. Hiszen 2005 áprilisában még sztrájkkészültséget hirdettek az elmaradt juttatásaikat követelő játékosok, és az anyagi nehézségek a szakmai lehetőségeknek is határt szabtak. A kényszerből is megfiatalított keret mégis képes volt arra, amire az előző tíz-egynéhány év szemre jóval erősebb alakulatai egyszer sem: nemzetközi kupát nyert!
Mi a titok nyitja? – kérdezik sokan, ám Németh András sohasem szolgál bombasztikus felelettel. Hiszen azt csak nem mondhatja, „én”, pedig nem kis részben ez az igazság. Mert a Ferencvárosban eltöltött majdnem másfél évtized őt is klasszissá érlelte; a Népligetben töltött első években inkább az akkori „önjáró” csapat emelte őt nagy edzővé, ő pedig most a „kis” Fradit tette nagy csapattá.
– Képtelen vagyok pontosan megfogalmazni vagy meghatározni magamról, hogy mennyivel lettem az elmúlt években jobb edző, de az biztos, hogy a most lezárult szezont pályafutásom egyik legnagyobb szakmai sikereként értékelem – terelné kissé más útra a beszélgetést már első válaszával Németh András, de teszünk még egy kísérletet.
– Nem érzi úgy, hogy mai tudásával például az 1994-es KEK-döntőben a német Walle Bremen ellen győzelemre vezette volna a Ferencvárost?
– Első kupadöntőnket vívtuk a második közös évünkben, és tény, hogy hiányzott a szükséges rutinunk. A Bajnokok Ligája viszont már egészen más szint, az is bravúrnak számított, hogy 2002-ben bejutottunk a fináléba.
– Amelyet végül a macedón Kometal Szkopje nyert, de harmadik nekifutásra ön is megszerezte első kontinentális klubtrófeáját. A kaproncai meccs lefújása után milyen hamar gondolt saját magára; arra, hogy végre teljes lett a gyűjteménye?
– Vicces formában vetődött ez fel bennem. Barátaim, edzőkollégáim, Zsiga Gyula és Köstner Vilmos ugyanis eddig eleget „húztak” azzal, hogy el sem tudom képzelni, micsoda érzés egy nemzetközi kupasiker. Hát, most már el tudom.
– A döntőre készülve folyamatosan levette a terhet a játékosairól, végig azt hangoztatva, ami ezután jöhet, az már csak a ráadás. Ehhez képest a múlt szerdai győri bajnoki döntő hajrájában pihentette a kulcsembereit, Kirsnert, Tóth Tímeát, Uhrakovát és Mravikovát. Gondolatban már Kaproncán járt, mert legbelül tudta és felmérte, hogy igenis megvan az esély?
– Ki más nyugtathatná meg a játékosokat, ha nem az edzőjük? A taktika egyébként be is jött. Tény, Kirsnerékkel előzetesen megbeszéltük, addig tartom Győrben pályán őket, amíg van rá esélyünk, hogy legyőzzük a ETO-t, utána az EHF-kupára tartalékolunk. De egyeztetés híján is cseréltem volna, mert valósággal összeroskadtak, a fiatalok viszont kiválóan helyettesítették őket.
– Győrben és Kaproncán is bebizonyosodott, hogy kézilabdában – persze bizonyos szint felett – nincs reménytelen helyzet, nincs esélytelen csapat, az edző és a játékosok pillanatnyi formája csodát tehet. Sőt ugyanezt szövetségi kapitányként is megélhette tavaly decemberben a szentpétervári világbajnokságon, amelyről bronzéremmel tért haza a válogatott.
– Ehhez nincs is mit hozzátennem, pontosan megfogalmazta. Legfeljebb annyit mondhatok még, ha jönnek az eredmények, erősödik az ember önmagába és a társaiba vetett hite, és azt képes átsugározni a többiekbe is. Ez játékosra és edzőre egyaránt igaz.
– A Ferencváros úgy harcolta végig az EHF-kupát, hogy az a 90-es évek egyedi hangulatát idézte. Visszatért a Népligetbe a Fradi-szellem?
– Itt volt az velünk végig. És nem is csak a mostani játékosainkban, hanem az egykori klasszisainkban, akiknek a jelentős része ma is a szakosztálynál dolgozik, az utánpótlást neveli vagy vezeti. A Fradi ettől is Fradi.
– Csakhogy a kupát és bajnoki ezüstöt nyert, ősszel a BL-ben induló alakulatnál most sem tudni, ki érkezik, csupán azt, ki távozik. Például Kamper és Laluska. Örök illúzió marad, hogy az FTC szakmai rangjához illő anyagi lehetőségekkel rendelkezzen?
– Én folyamatosan ebben reménykedem. Két fő támogatónkra, a Budapest Bankra és a Retz Bútorra szerencsére építhetünk, de természetesen további segítségre várunk. Arra, hogy az országban, a fővárosban, a kerületben más szponzorok is felfedezzék, hogy létrehoztunk valamit. De addig is építjük tovább a csapatunkat. Ha kell, megint alulról, felfelé.