A Svájcinő mulandó szépsége

A valamikori szép gesztenyefasort benőtte a gaz, jobbra-balra lerakott szeméthulladékok és a sűrű bokrokkal benőtt út végén elénk tárul a budai hegyekben a Szép Svájcinő-villa a Béla király út 40. sz. alatt. A műemlékvédelem alatt álló villa csak valamikor volt szép. Égnek álló vas- és fagerendák, a címeres, százötven évnél is öregebb téglákból felrakott, meghasadt s beomlott falak, a szintén országos védettséget élvező, homokkőből faragott barokk pincebejárati kőkapu maradványai, a rozsdaette kovácsoltvas lépcsőfeljárók és balkonok rácsai már csak torzói a XIX. század végi, valamikori iparos művészetnek. A ritkaságszámba menő faajtók, ablaktokok, a gondos asztalosmunkával elkészült rácsos, hatalmas faveranda tüzénél a hajléktalanok melegedtek telente. Itt-ott „gondos” kezek a kőműveskalapáccsal kibontott, nagyméretű téglákból már szép rakást készítettek az átvágott drótkerítés mentén – valószínűleg egy,
a környékre települő újgazdag épülő házához.
Ez volt a Béla király és a Csillagvölgyi út sarkán, az útkereszteződés fölé emelkedő magaslaton épített Szép Svájcinő-villa. Érdemes fellapozni a korabeli újságokat, a Svábheggyel foglalkozó szerzők, például Siklóssy László és Salamin András könyveit, hogy mi volt itt valamikor. Itt működött a Csillaghoz (Zum Stern) címzett kocsma, amely a gyönyörű fekvésű Csillagvölgy névadója is lett. A XIX. század első felében már közkedvelt vendéglőként ismerték. Wesselényi Miklós az 1836. május 21-i feljegyzésében egy érdekes összetételű társaság látogatásáról számolt be: „Kossuth, Bártfay, Helmeczy, Vörösmarty, Bajza, Schedel (azaz Toldy Ferenc) kimentünk a budai hegyek közé, a Csillaghoz ebédre. Igen szép és kellemes idő volt.” Déryné, a magyar színművészet és operaéneklés büszkesége naplójában arról írt, hogy 1835-ben kassai színésztársaival vígan járta be a Svábhegyet. A gyengélkedő Dérynének maga Neer főorvos is ajánlotta gyógyulásához a Zugligetet. „– Semmi orvosságot nem rendelek – mondotta. – Reggelenként menjen itt a hegyekbe sétálni, ott megpihenni s a Majorosnénál tejet inni.”
Az 1980-as évektől, de főként a rendszerváltás idején kezdődött el a régi svábhegyi épületek esztelen pusztítása, engedély nélküli lebontása. A privatizáció és az egyéb úton hirtelen meggazdagodók nagy része egyszerűbbnek vélte az ősfák kivágásával, a verandás házak lebontásával felépíteni hivalkodó, magas kőfalkerítéssel körbevett, többemeletes, mélyen alápincézett palotáit. Még a XII. kerületi tanács bontatta le 1986-ban a Csillaghoz címzett kocsmát. A bontáskor előkerült egy tizenkét méter hosszú mestergerenda is, a környékbeliek csodájára jártak. Pedig a lebontásáig nagyon látogatott, közkedvelt hely volt, ahol olcsó, frissen csapolt sört lehetett kapni. A Csillagvölgyben, a kocsmával szembeni dombon épült a Szép Svájcinőhöz címzett, emeletes, favázas, romantikus stílusú bérnyaraló, amelyet Steindl Ferenc épített az 1860-as években, és aztán Heinrich Ferenc tulajdonába került. Heinrich Ferenc gazdag kereskedőként több ingatlant vásárolt a Csillagvölgyben és a Zugligetben. A Csillagvölgy bejáratát abban az időben Diogenészfalvának is nevezték. A környék szőlőiből termelt bort itt adták el a mulatozóknak. Egy visszaemlékezés is idézi a kor hangulatát. Salamin András a Buda-hegyvidéki vasutak könyvének gyűjtéséből ismerhetjük meg Hevessy Lajos papírra vetett karcolatát 1876-ból: „…Én zugligeti ember vagyok. Mihelyt a majálisok elkezdődnek, én is elkezdem odakünn majálisomat, mely három hónapig tart. Íme, itt ülök a verandámon a szép svájczinénál. Szemem a papírról el-el tévedez a hegyes völgyes tájképen, mely alattam és körülöttem verőfényes nyári pompában díszeleg…” Majd ír Heinrich úrról, aki épített magának egy Diogenész-hordót fából és téglaalapból a Csillagvölgyben. „…ebben a hordóban tölté élete őszének nyarait… modern Diogenesünk hordaja a legnagyobb komforttal van bútorozva, különben pedig tükrökben bővelkedik, melyek úgy helyezvék el, hogy a bennlakó ki sem néz hordajából, mégis az egész környező vidéket folyvást szemmel tartja tükreiben…”
A Csillagvölgyi üdülőtelep aztán folyamatosan pusztulásnak indult, amit a második világháború utáni államosítások csak meggyorsítottak. A Szép Svájcinő- nyaralóba tizenegy családot zsúfoltak be, mostoha körülmények közé, de sok más nyaralóval is ez történt. A „beutaltak” nem érezték sajátjuknak a házakat, ezért azok állaga folyamatosan romlott. Az igazi pusztulás 1985-től kezdődött, amikor a fővárosi és a kerületi tanács a Szép Svájcinő-nyaralóból és a környező „Diogenészfalvából” kiköltöztette a lakókat. Bár a fővárosi tanács eleinte úgy döntött, hogy az üres épületek maradjanak állami tulajdonban, védett épületként és közcéllal működjenek. Később azonban különböző pénzhatalmasságok rá akarták tenni a kezüket a nagy erdős területen lévő épületekre. Bár nagy volt a lakossági felháborodás, a természetvédők, a környezetvédők protestáltak, de eredménytelenül, mert a tőke nyomása nagyobb volt, sikerült a régmúltat visszaidéző villák helyén egy lakóparkot felépíteni az elmúlt évtizedben. Már csak a Szép Svájcinő-nyaraló áll romjaiban. Egyesek szerint azért hagyják pusztulni az épületet, hogy annak országos védettsége megszűnjön, és egy másik lakópark emelkedjen az erdő helyén.