Az utazó

Kalandozott a „szélrózsa” minden irányába, a XX. századi francia költészet fordítása közben bejárta „a modern idők archipelagusát”. Újrafordított klasszikus magyar fordításban már ismert nagy költeményeket. Megszólaltatott jelentős költőket, akik hiányoztak a magyar köztudatból. Az ő fordításában jelentek meg először önálló kötetben Pablo Neruda, Octavio Paz, Jorge Luis Borges, Rafael Alberti, Miguel Hernández versei. Életművében fontosnak tartotta Lorca-, Machado-, Vallejo-, Kavafisz- és Pessoa-fordításait. Skót népballadák, görög epigrammák, szerb, orosz, török, kubai, flamand, olasz, latin-amerikai költemények jutottak el hozzánk neki köszönhetően. Bőkezűen szórta roppant műveltsége virágait.
Tizenkét éves sem volt, amikor először próbálkozott verseléssel, tizennyolc, amikor újrakezdte. Verseskötetek kísérték mindenhova, még a munkaszolgálatba is, a hátizsákjában Paul Valéry-kötet lapult. Amint egy régi beszélgetésben elmondta, egy idő után minden, amit idegen nyelven olvasott, és igazán tetszett, ellenállhatatlan kényszerrel tapadt rá, mint a hínár.
Valéry-fordításainak köszönhetően 1946-ban jutott ki először Párizsba, ahova később többször visszatért, barátai, kedves épületei közé. Amikor hazajött, sokfélével próbálkozott, volt dramaturg, irodalmi vezető könyvkiadóban, rovatvezető lapnál, irodalmi osztályvezető a rádióban. 1956-tól lett szabadúszó, attól kezdve fordításból élt, az Európa, a Magvető, majd a Corvina Kiadó foglalkoztatta, ahol megalapította az Arion című többnyelvű folyóiratot.
Írásait sokáig nem közölte „semmilyen irodalmi orgánum”, hogy miért, azt soha senki nem mondta meg neki. De ő nem bánta. Később alapműveket jelentetett meg a modern költészetről, a fordítás elméleti kérdéseiről. Írta „teljes életfolyamatból” születő verseit, „könnyű dalt nagy dolgokról, halálról, szerelemről”, és folytatta útját kedves Ithakája felé. A leghosszabb utat választotta. „Küklopszoktól és laisztrügonoktól, / s a haragvó Poszeidóntól” nem félt. Megfogadta a klasszikus tanácsot: „legyen hosszú, minél hosszabb az út, / hogy évekkel rakva szállj ki a szigeten, / az út aratásával gazdagon”. Nem várta, hogy Ithaka gazdagon fogadja, „a szerzett tudásból s tapasztalatból” máris megtudhatta, „mit jelent Ithaka!”. Könyvekkel körülbástyázva, kedvenc macskájával az ölében, zenehallgatás közben – mert a szavak már nem jöttek, amint halála előtt bevallotta.
Idézzük most azt a költőt, akinél szerinte jelentősebb lehet, hogy van, de „fontosabb egy sincs”, Baudelaire-t. Néhány sort Az utazás című költeményből, amelyet ő fordított újra: „Halál, vén kapitány, ideje! fel a horgonyt! / E tájat unjuk már, Halál! Vitorla föl! / Bár tintaszín borít tengert és horizontot, / Tudod, hogy a szívünk örökké tündököl!”
(Somlyó György temetése 2006. május 24-én, szerdán 14.30-kor lesz a Farkasréti temetőben.)