Bagoly bíró

R E J T Ő Z K Ö D Ő M A G Y A R O R S Z Á G

A latin nyelv három erénye – amint azt François Pomey (1618–1673) jezsuita szerzetes Syntaxis ornata című tankönyvének már a címéből is megtudhatjuk – az egyszerűség, választékosság és a gazdagság. Bizonyos értelemben persze az egyszerűség és a gazdagság között mutatkozik némi ellentét, ám ez a feszültség csökkenthető, és különböző korok eltérő ízlésvilággal bár, de megoldották a problémát. A lyoni középiskolai tanár, Pomey meglehetősen barokkos módon fogalmazott, így nála az egyszerűség és gazdagság dichotómiájából az utóbbi felé billent a mérleg. Ugyanakkor gondosan ügyelt a tiszta latin mondatalkotásra, sőt gondosan gyomlálta a barbár középlatin kifejezéseket. Kis szótárt is készített könyvéhez, amelyet a különféle kiadásokban saját helyi adottságaikhoz alkalmaztak a tankönyv átdolgozói.
A Syntaxis ornatának Nagyszombattól Zágrábig hat kiadása volt nálunk – világszerte talán félszáznál is több. A hazai kiadásokat az 1834-es budai edíció zárta a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda betűivel. Át is dolgozták rendesen Pomey művét a hazai középső és felső grammatikai osztályok használatára. A különböző megjelenések többnyire a magyar és a német sajátságokat vették figyelembe, de vannak Pomey könyvének szlovák nyelvi példákkal gazdagított kiadásai is. Az 1798-as budai kiadásban egyes magyar szólásoknak a következő latin adaptációit olvashatjuk: Bagoly is bíró házában: Suae quisque domi Rex est; Botskor bőr az orcája: Os impudens; Ebűl gyüjtött marhának ebűl kell elveszni: Male parta, male dilabuntur; Farkast emlegetnek, s kert alatt kullog: Lupus in fabula. Ez a rész tehát teljesen a magyar tanulók igényeihez lett igazítva. Kevésbé gyomlálták ki és írták át a középlatin szójegyzetet, pedig ott is találhattak volna furcsa hungarizmusokat.
A stiláris rész is bőséges példákkal szolgált. Olvashatunk többek között egyszerű és durva stílusú szöveget XIV. századi szerzőtől, „vulgáris” levélrészletet és bárdolatlan üzenetet. A kötetet kiegészítették a Flos latinitatis kifejezésszótárával is – szintén latin, német és magyar nyelven –, amelyben a keresést jól használható mutató segíti. Egyszóval: praktikus kis tankönyv volt a francia jezsuita munkája, amelyet a kiadások számából ítélve csaknem száz évig használtak a gyerekek okítására. Mint régi tankönyveknél megszokott, azt a szépen kidekorált 1798-as példányt is sok-sok nemzedék használta a bajai gimnáziumban, amelyből most idézünk. A 428. oldalon például az alábbi buzdítás olvasható: „edmeg az diszno hust tormával akié az…” – és ez már sajnos olvashatatlan, pedig a disznóhús tulajdonosa bizonyára méltatlankodott a felszólításra.
A könyv hátsó szennylapjára fordítástöredék, néhány ügyetlen diákrajz és bevásárlólista került. Ez utóbbiból csak a hétkrajcáros gyertya és a háromkrajcáros piskóta betűzhető ki. Valószínűleg a XIX. század elején kerülhetett a könyvbe, bár – talán sokak számára meglepő – a „piskóta” szó már XIV. század végi szövegben is előfordul, tehát nem nevezhető új leleménynek. Eredete ugyanaz a latinból olaszba átvett „bis coctus” – kétszersült, amely az angol „biscuit”-nek is az őse. Tehát a „piskóta” szó felbukkanásából önmagában még nem következtethetnénk a szöveg kései voltára, de a tankönyv használatának lehetséges ideje, a helyesírás és az íráskép többé-kevésbé egyértelművé teszik a bejegyzés korát. A bevásárlólista alatt hiányos öltözetű, kopasz és igen nagyra nyújtott fülű szerecsen nő látható; kezdetleges ceruzarajz, bizonyára a hosszú és unalmas retorikaórák emlékét idézi.
Érdekesebb a hosszabb és rendkívül dagályos fordítástöredék. Talán még a szöveg eredete is kideríthető lenne, de az sem kizárt, hogy kifejezetten egy beszámolóhoz készített egyedi iskolapéldáról van szó. Hiszen még ebben a formájában is felismerhető a vélelmezhető eredeti szöveg számtalan latinizmusa. Az igeidők alighanem némi csiszolásra szorultak, a lényeg azonban akkor is kivehető, ha a hajdani nebuló ezért a munkájáért bizonyára nem kapott dicséretet: „Süvit szél, zúgva forgó, orditoz orkán, hulla zápor, czikázott a villám dörög az ég. És én e borzalmas időben a nyilt, oriás magasságu hullámokat vető nagy tengeren utazván, az élet hányt vetett sajkán [de a helyett, hogy a hullámok elnyeltek volna], ide vettetve, paradicsomi kertbe, melyből mivel mind a lelki, mind a testi nyugalomnak legszebb helye csak fájó és könnyekkel borított szemekkel vehetek búcsút.”
Persze ennek a vázlatnak így még se füle, se farka, de talán az eredeti szöveg sem felelhetett meg Pomey könyve alcímének, mely szerint a latin nyelv három fő erénye az egyszerűség, a választékosság és a gazdagság. Biztosan boldogabb lett volna a dolgozatíró diák, ha a fordítandó dagályos szövegben a gazdagság nem megy az egyszerűség rovására.