A messzeség bűvölete tán sosem hatott olyan erővel a nyughatatlan szellemekre, mint a XIX. században. Fogyton-fogytak ugyan a Naprendszer harmadik bolygójának fehér foltjai, ám így is akadt bőven ismeretlen vadon, titokzatos sziget, ember nem járta hegyorom. Maradt még rejtőzködő nép, amelynek a létezése is bizonytalan volt, csak a róla keringő legendákat ismerték, amelyek még a korábbi évszázadokból maradtak hátra. Abból a boldogult időből, amikor a tudós fantaszta, Konrad Gesner csodalényei – fülükkel takarózó emberek, unikornisok, amazonok és óriás adamiták, hajót a feneketlen mélybe lerántó oktopuszok – népesítették be a távoli világokat.
Nagy álmokat dédelgető tudósok és ádáz kalandorok sora kerekedett fel, hogy képzeletét szembesítse a valósággal.
Hogy a Brassóban 1794-ben született Johann Martin Honigbergert hová soroljuk, nehéz volna eldönteni. Nem vitatható, hogy volt némi orvostudori vénája, ám az is kétségtelen, hogy a kalandor mentalitás, a nyughatatlan, helyét sehol nem találó lélek sokszor felülkerekedett benne a kutatói hajlamon. Rejtélyes alakja sokat foglalkoztatta az utókor képzeletét. Mircea Eliade „misztikus novellái” (Honigberger doktor titka) főhőséül választotta.
Az erdélyi szász ifjú, aki szolid polgári nevelést kapott, szülővárosában két évig vegytant és botanikát tanult, s megszerezte a patikusi diplomát. Talán ez volt élete egyetlen olyan eseménye, amelynek sikerült pontot tennie a végére. Hiszen ami ezután következett, olyan véget nem érő kalandok és utazások sora, amelyek olykor már-már az ámokfutással határosak. „Belső ösztön hajszolja – jegyzi életrajzírója, a francia Bernard Le Calloc’h –, nem politika, nem az erkölcsi züllés, nem a játék, hanem az utazás szenvedélye. Semmi áron nem hajlandó életét egy patikában eltölteni, ahogy a családja elképzelte, nem is akar Brassóban letelepedni.”
Átkel a Kárpátok hegyláncán, bekukkant Moldvába, aztán Bukarestbe, ahol orvosnak adja ki magát. A jó fellépésű és magabiztos ifjú gyógyszerész lebilincseli környezetét. Előbb csak kétes eredetű labdacsokat osztogat jó pénzért, aztán már operál is. Hogy hol leste el a sebészi mesterség alapjait, nem tudni. Bukarestből, miután úgy ítéli, hogy a „gyakorlóéve” sikeres volt, hajón indul Konstantinápoly felé 1816 telén. A hajó a kikötő közelében elsüllyed, ám a leendő csodadoktor – bőrig ázva és csontig fagyva ugyan – partot ér, összebarátkozik egy tekintélyes pasával, aki orvosául fogadja. A pasa makkegészséges, viszont imád utazni, és mindenhová magával hurcolja Honigbergert, aki így eljut Aleppóba, ahol az európai kolónia orvosa lesz.
Bizarr epizód vet véget itteni aranyéletének: malária támadja meg, tíz hónapig nyomja az ágyat. „Egy orvos, aki nem képes meggyógyítani magát, nem alkalmas arra, hogy mást gyógyítson” – veti papírra dicséretes öniróniával. Ám aki azt hinné, hogy verten hazakullog, téved. Hamarosan Tripoliban bukkan fel, ahol az arzén- és keserűmandula-kúra kigyógyítja a maláriából. Immár egészségesen bebarangolja Palesztinát, ellátogat Betlehembe, Názáretbe, Jeruzsálembe, végül Kairóba, ahol segédül szegődik egy őrcsapat olasz orvosa mellé, akiről hamarosan kiderül, hogy se nem olasz, se nem orvos, hanem örmény sarlatán. Ekkor a közeledő pestisjárvány hírére – jobb a békesség! – Honigberger a libanoni hegyekbe távozik. Itt vesekövet operál, aranyeret orvosol, fekélyt kezel tüzes vassal, rózsavízzel meggyógyít egy székrekedésben szenvedőt.
Ezután újra Tripoliban tűnik fel, és Ali Essad herceg vérbajos családját kúrálja higanyszublimáttal. Ám itt sincs maradása. Alexandria, Ciprus, Bejrút és Baalbek útja következő állomásai. Meggyógyít egy haldokló pasát, akinek egy kapucinus szerzetes (saját szavai szerint „keresztényi irgalomból”) akkora adag szerelmi serkentőt adott, hogy egy hadseregnek elég lett volna. A Csontváry megfestette naptemplom romjai alól Damaszkuszba siet, majd Bagdadba. Ahhoz azonban, hogy a bagdadi basa hívásának eleget téve ide eljusson, át kell kelnie a vahabiták birtokolta homoksivatagon, ahol fosztogató bandák garázdálkodnak. Ám Honigbergert nem hagyja cserben a szerencsecsillaga. A pasa ugyanabban a házban szállásolja el, ahol egy évvel korábban Kőrösi Csoma Sándor lakott.
Csodadoktorunk nimbusza nőttön-nő. Pirulákat készít, operál, élvezi varázsló hírét mindaddig, amíg a fülébe nem jut, hogy Pandzsábban a lahori király francia tisztjei orvost keresnek. Elbúcsúzik Daud basától, hajóra száll, majd pár hétre az iráni fennsíkon fekvő Sirázban állapodik meg. Iszfahánban orosz hadifoglyokat kezel, de innen – pontosan nem tudható okokból – pánikszerűen visszatér Bagdadba, ahol öt hosszú esztendőre telepedik le. Ékírásos agyagtáblákat, korsókat és antik pénzeket gyűjt, ám amikor 1828-ban újra hírt kap Pandzsábból, ezúttal a maharadzsa udvarából, megint felkerekedik. El is jut Karacsiba, majd Lahorba, ahol úgy fogadják, mint a „nagy megmentőt”, hiszen Allard tábornok fogadott fia a halálán van. Egy gerincműtét tán megmenthetné, de senki sem meri megkockáztatni. „Honigberger habozik – írja életének francia krónikása –, nem szeretné, ha sebészi beavatkozása balsikerű lenne, főleg azért, mert kitűnő hírneve van, de lévén nagy játékos, a végén elhatározza, hogy minden tehetségét latba veti, hátha szerencséje lesz. Igaza van: a kényes műtét jól sikerül, a beteg gyerek felépül, és az egész lahori udvar rajong a csodatévő orvosért…” Hiába fenekedik ellene Nuruddin, a maharadzsa háziorvosa, a szemfüles – és kétségtelenül sokoldalú – szász szabad óráiban még vegyi laboratóriumot is felállít, ahol tűzijátékokat gyárt. Később öntödét alapít, ahol ágyúkat készít, sőt bort és pálinkát is előállít. Ám változatlanul foglalkozik patikaszerekkel is, füvészkertjében gyógynövényeket termeszt. Legnagyobb sikerét kőrisbogár porából való afrodiziákumaival aratja: sorban állnak érte. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy nyomdát rendez be, sóbányákat alapít, foglalkozik a sivatagok öntözésének és a mocsarak lecsapolásának tervével, be kell látnunk: valódi ezermester volt ez az autodidakta erdélyi szász! (Kudarcot csak egyszer vallott: a pandzsábi helyőrség tábornokát, Paolo di Avitabile-t nem sikerült kigyógyítania krónikus alkoholizmusából…)
Környezete tiszteli, sőt csodálja. Ő viszont – régi szokása szerint – sehogy sem fér a bőrébe. Hosszú „kirándulásokra” indul: bebarangolja a Himaláját, Kasmírt meg az Indus völgyét, még a hírhedt Hajbár-hágót is megmássza, és bekukkant a vad hírű afgánok birodalmába.
1833-ban, bár főhercegi fizetést kap, elhatározza, hogy visszatér Európába. Kabul felé indul, ahol a király fivérénél lakik, ám az uralkodó gyanakodik (nem alaptalanul), hogy a híres orvos és régész épp műkincsek csempészetében sántikál. A szász ezt megsejti, és kincseit Kőrösi Csoma patrónusára, James Gerardra bízza, akinek karavánján rajtaütnek és kifosztják. Ekkor némi háborgás után egy másik karavánhoz csatlakozik, amely Bokharába indul. Útközben tudja meg, hogy rabszolga-kereskedők közé tévedt, de minden tiltakozása hiábavaló.
Bokharában az emír fővezére fogadja barátjául, aki súlyos beteg. Orvosai hiába kúrálják. Honigberger viszont nem az az ember, aki könnyen zavarba jön. Beadja a nagybetegnek a maga kotyvasztotta orvosságot, amely ópium, kámfor, ipekakuána és tartár keveréke, és – a fővezér meggyógyul! Ezután magát az emírt kezeli ki bélgyulladásából, majd egy ifjút szabadít meg tyúktojásnyi vesekövétől, végül pedig kininnel meggyógyít egy maláriában szenvedőt. Ám innen is odébbáll, üzbégnek öltözve indul el Orenburg felé. Hosszas kalandozások után hazatér Brassóba, ahol – a híre megelőzte! – önfeledten ünneplik a világhírű honfitársat, amíg hagyja. Mert újra csak megunja a nyugalmat, elindul Bécsbe, Itáliába, Bordeaux-ba. Itt találkozik Allard tábornokkal, régi ismerősével, majd – török bugyogóban, pitykés dolmányban és tornyos turbánnal a fején – Párizs felé indul, ahol az Ázsiai Társaság tagjai közé választják. Antik érméi egy részét a társaságra hagyja. Külön feltűnést kelt tudományos berkekben azzal, hogy történelmi és nyelvi gyűjteménye nyomán először derül fény a gandhárai görög buddhista műveltségre, amely Nagy Sándor hadjárata után alapozódott meg.
Párizsban jut fülébe a hír, hogy a városban tartózkodik Samuel Hahneman, a homeopátia feltalálója. Felkeresi a német orvost, és tanulmányozza az új gyógyászati eljárást. Innen Bécsbe, majd Konstantinápolyba utazik, ahol pestisjárvány tombol. Állítólag több szenvedőt is megment, de amikor hírét veszi, hogy a lahori maharadzsa visszavárja havi 5000 rúpiás fizetéssel – Kőrösi Csoma ennek századrészéből tengődött –, nekivág a hosszú útnak. Félreértés ne essék, Honigberger fütyül a pénzre, de a kalandvágy tovább lobog benne. Mire Lahorba ér, régi barátja, az időközben ide visszatért Allard generális már nem él, és a maharadzsa is halálán van. Étvágygerjesztőt, szíverősítőt és ópiumot ad neki; hiába. A nagy szikh 1839 nyarán meghal, ám az új uralkodó, Karak Szingh marasztalja. Ezután az események – ahogy mondani szokták – igencsak felgyorsulnak. Másfél év sem telik el, és Karak Szingh meghal, majd utóda – aki szintén ragaszkodik a szász csodadoktorhoz –, Shir Szingh is merénylet áldozatául esik. Honigberger, aki mesébe illő palotában lakik, a merényletet közvetlen közelről látja. Egy hátsó szobán át elmenekül, és tudja, itt nem maradhat tovább. Hosszas hányódás után 1844 nyarán megérkezik Brassóba, és maga is azt hiszi: ázsiai kalandozásai egyszer s mindenkorra véget értek. Hat hónapja él már Erdélyben, amikor eljut hozzá a dzsammui király, Gulab Szingh levele. Honigberger ötvenéves, ráférne egy kis nyugalom, de a kalandokról képtelen lemondani, pedig keserves a hatezer kilométeres út, amely rá vár. Három évet tölt a hírhedt rádzsa udvarában, aki egyrészt rettegésben tartja, másrészt csodálja. Ám amikor a hóbortos zsarnok olyan csodaszert rendel tőle, amelynek felhasználásával ő is megszerezheti a gyógyítás képességét, a szász – hosszas töprengés után – átad neki egy mézben főzött, különböző vegyi anyagokból és fűszerekből kotyvasztott pépet, de a bizonytalan hatást nem várja meg, angolosan távozik, és Delhin, valamint Kalkuttán át hazatér Európába.
Erdélyben hozzáfog egy könyv megírásához, amely nem párjukat ritkító úti élményeit, hanem orvosi tapasztalatait foglalja össze. A mű – Früchte aus dem Morgenlande (Napkeleti gyümölcsök) – 1851-ben Bécsben lát napvilágot, rá egy évre pedig angolul is kiadják Londonban. Merész elképzeléseit, sokoldalú gyógyszerészi és sebészorvosi tapasztalatait foglalja össze.
Azt hihetnénk, végre eljött a megérdemelt nyugalom ideje, ám ez sehogy sem illene Honigbergerhez. 1852 novemberében újra elindul Pandzsábba! Gulab Szingh hívja, aki rég elfelejtette a mézzel kotyvasztott varázsszer fölötti csalódását, de orvosa sikereit nem. A szász még öt esztendőt tölt el a rádzsa szolgálatában, s csak annak 1857-ben bekövetkezett halálakor indul haza. Igaz, Brassó előtt még bekukkant Párizsba, ahol nagy csalódás vár rá: kolera elleni csodaszerét, amelynek receptjét megküldte a francia orvostudoroknak, hatástalannak ítélik a párizsi professzorok. A felsült Honigberger az utazásban – mi másban? – talál vigaszt. Végigjárja Észak-Afrikát, Erdélyt, Szentpétervárt, majd újra – még egyszer, immár negyedszer! – a csodás Indiát. 73 éves, amikor végleg hazatér Brassóba, ahol 1869 decemberében éri utol a halál.
origo.hu
A Voks 2025 résztvevőinek száma jóval túlszárnyalja a Tisza-féle konzultációét
