Csak a hullámverést halljuk

Akár Isabel Coixet Az élet nélkülem című filmjében, a Jeanne Moreau-val forgatott, legújabb Francois Ozon-filmben is egy fiatal szembesül a halállal: az Utolsó napjaimban előrehaladott rákot mutatnak ki a huszonéves fotográfus szervezetében. A mától látható film a francia sztárrendező gyásztrilógiájának második darabja.

Amióta Jeanne Moreau az Europa Cinemas Budapesten megrendezett éves konferenciáján felkonferálta Francois Ozon Utolsó napjaim című filmjét, éppen fél év telt el. A díszbemutatót akkor nagy várakozás előzte meg, nemcsak a Pestre látogató színészlegenda miatt, hanem Ozon miatt is. Bár értékét vitatják, legutóbbi alkotásaival a fiatal francia rendező a filmművészet élvonalába tört. Új munkájával, az Utolsó napjaimmal gyásztrilógiáját folytatja; a trilógia első része, a Homok alatt a szeretett személy elvesztésének feldolgozásáról szóló melodráma, a mától itthon is vetített Utolsó napjaim témája már a saját halál elfogadása, s a harmadik rész egy gyermek elmúlásával szembesít majd.
A filmművészet régi-új témája a haláltól való félelem, vagy éppen a halálra vágyás, mint Az órák című Stephen Daldry-filmben, amelynek köszönhetően a század eleji Virginia Woolf egy csapásra bestseller lett nálunk is. A számadás művészei szívesen hivatkoznak Ingmar Bergman A nap vége című alkotására, és két Cannes-ban díjazott film is készült az utolsó utazásról az elmúlt évtizedben: A cseresznye ízében az iráni rendező, Abbas Kiarostami követi a sírig az öngyilkosságra készülő teheráni értelmiségit, a görög Theo Angelopulosz filmjében, Az örökkévalóság meg egy napban pedig akkor ismerkedünk meg az idős íróval, amikor meghalni indul a kórházba.
Ozon filmjének előzménye Isabel Coixet Az élet nélkülem című alkotása: az életről lemondani kényszerülő családanya és Ozon szintén halálos beteg fiatalembere között azonban nagy a különbség: az egyik az otthon melegétől, a másik a szenvtelen világtól búcsúzik.
Ozon hőse nem hős. A sikeres és ellenszenves divatfotós (Melvil Poupaud) hirtelen rosszul lesz, s közlik vele: a rák utolsó stádiumában van. A haragot kétségbeesés és tagadás követi. Bár a giccs határát súrolja, Ozon távolságtartó és óvatos, épp csak annyira hatásvadász, amennyire azt már tőle megszokhattuk.
Az Utolsó napjaim érzelmi központjában a várost elhagyó fiatalember a vidéki házban beszélget a nagyanyjával (Jeanne Moreau). Egyedül benne bízik – hogy miért? „Mert olyan vagy, mint én, hamarosan meghalsz te is” – mondja kegyetlenül. A nagyszülő és az unoka párbeszéde finom fordulópont: a bizalom hatására a ridegség melegséggé, a cinizmus rácsodálkozássá, az érettség ártatlansággá lesz. Mert mi az élet a társadalomban? – teszi fel a kérdést az Utolsó napjaim –, a bennünk szunnyadó gyermek elrejtése, szerepjáték és szűnni nem akaró vágy az ártatlanság után.
A halált már elfogadó, önmagával békét kötött fiatalember biceg a tengerparton. Aszott: csont és bőr csupán. Ül a fürdőlepedőn, nézi a strandolók önfeledtségét, mint egyszer rég. Az odagurult labdát lassan adja vissza egy gyermeknek, aki úgy játszik testvérével, mint ő, egyszer rég. S mint a lemmingek, fekszik el a homokpadon. Az alkonyban kiürül a strand. A ringatón-monoton hullámverést már csak mi halljuk, a nézőtéren.
(Utolsó napjaim, színes, francia film, 85 perc, rendezte Francois Ozon. Forgalmazza a Budapest Film.)