Annak a mérhetetlen tőkekoncentrációnak, amely jelenleg a világban uralkodik, nem érdeke, hogy a kis nemzeti gazdaságok jól működjenek. Ellenkezőleg. Az az érdeke, hogy egy nagyon alacsony szinten élő lakosság alakuljon ki, amely azt a terméket fogyasztja, amelyet ez a tőkés csoport előír. A kultúra értékeit szétzilálják, a Madách által megfogalmazott híres vízió ma is fenyeget, amikor Michelangelóval széklábat faragtattak.
– Mit lehet ez ellen egyáltalán tenni?
– Egyéni szinten például azt, hogy olyan üzletláncokban vásárolunk, amely magyar tulajdonban van, ahol magyar árukat forgalmaznak. Szerintem ha sokan így tesznek, az segítség lehet a hazai iparnak. Mint annak idején Kossuth is magyar ruhában járt és járatta barátait, a fél országot. Fontos a szellemi táplálék megválasztása, hiszen az elmúlt évszázadok során magyar nyelvterületen fantasztikus értékek jöttek létre. Ezért hirdetem azt a szellemi értékvilágot, amit a magyar irodalom ezer esztendő óta megalkotott. Ahová hívnak, oda elmegyek. Én nem tartok attól a veszélytől, hogy az Európai Unión belül a kisebb nyelvek el fognak tűnni. Úgy gondolom, hogy Európa érdeklődése a kisebb nyelvek iránt sokkal nagyobb, mint ahogy azt gondoljuk. Bármerre jártam Európában, mindenütt azt mondták, hogy a magyar egy olyan különleges nyelv, amely az európai kultúrát gazdagítja.
– És a gazdasági élet nehézségei?
– Az ír nép példát mutathat minden kis nemzetnek, ahogyan talpra álltak, és komoly gazdasági fejlődést produkáltak. A XXI. század legnagyobb veszélye szerintem az, hogy a régi, hagyományos értékek megkérdőjeleződtek. Van egy gazdasági-pénzügyi érdekcsoport, amely új értékrendet szeretne létrehozni, amelyet alapvetően a pénz mozgat. Eközben a kultúra egyre sivárosodik, egyre kevesebb pénz jut rá, a nemzeti öntudat és a szolidaritás háttérbe szorul.
– Ön hogy látja, az elmúlt négy évben milyen változások voltak a kulturális életben?
– Nyilvánvaló, hogy a színházak is komoly pénzügyi gondokkal küszködnek. Az irodalmi élet a korábbiakhoz képest jóval szűkösebb lehetőségek között tud működni, de rendszeresen hallani a zenekarok problémáiról is. Múzeumok, könyvtárak küszködnek a fennmaradásukért szerte az országban. Mindez sajnos azt jelzi, hogy ezek az értékek nem fontosak.
– A kultúra pedig nem olyan terület, amit kizárólag piaci szempontok alapján lehetne működtetni…
– Így van. Itt annak lehetünk szemtanúi, hogy minden tevékenység, amely nem hoz azonnal hasznot, megkérdőjeleződik. Ez tipikus pénzügyi szemlélet, amely nagyon sok kárt tesz.
– Előfordult mostanában, hogy nem fizették ki a honoráriumát?
– Bizony volt rá példa, hogy a gazdasági osztályról szóltak, hogy a gázsit csak később tudják kifizetni. Van olyan irodalmi intézmény, amely másfél éve tartozik a fellépti díjammal.
– A gazdasági nehézségek hírei elárasztanak minket. Emellett a nemzeti öntudat is háttérbe szorult.
– Úgy gondolom, hogy az elmúlt 40-50 évben a magyar oktatásban nagyon komoly hiányosságok voltak. Két-három generáció úgy nőtt fel, hogy a nemzeti öntudatra szinte egyáltalán nem nevelték őket. Mert ne feledjük, hogy sok küzdelem árán, de a magyar közösség, közel 15 millióan megmaradtunk a Kárpát-medencében, bár súlyos csapásokat, háborúkat kellett átélni.
– Ön Kazinczy-díjas színész, de versmondóként is híressé vált. Manapság hogyan lehetséges, hogy tudását továbbadja? Milyen gyakran rendeznek például versmondóversenyeket?
– Szerencsére különböző iskolákban havonta, kéthavonta rendeznek versmondóversenyeket. Az általam vezetett alapítvány évente kétszer-háromszor nemzetközi jellegű versenyt hirdet. Az idén is volt Magyar Versünnep, amelyen a Duna TV és a Kossuth rádió jóvoltából hivatásos színészek adtak elő verseket. Én a zsűri munkájában vettem részt. Régebben egyébként a színészek sokkal gyakrabban mondtak verset, mint ma. Hatvan éve, amióta a pályán vagyok, úgy látom, hogy az emberek igenis szeretnek olvasni, színházba járni. Szeretik az igényes szórakozást, és ha ritkábban is, de zsúfolt irodalmi estek zajlanak mindenfelé. Nem csak az alacsony színvonalú produkciók sikeresek, melyekkel sok tévécsatorna eláraszt bennünket.
– Visszatekintve mi az, amire szívesen emlékszik pályája során?
– Három dolgot tudnék kiemelni, amit igazán fontosnak tartok: az egyik a Pécsett töltött 12 év, ott váltam igazán elmélyült és egyben népszerű színésszé. A monodráma-sorozatomról szintén szép emlékeim vannak, különösen a Széchenyi naplójából készült darabról. A harmadik pedig a film- és tévészerepléseim, ezen belül is a Magasiskola című film, amely mély emberi kérdésekre próbált választ adni. Ezek a kérdések a mai napig visszaköszönnek. Külföldön számos fesztiválon díjat nyert a Magasiskola, amely az emberiséget fenyegető veszélyekre bátran világított rá.
– Mostanában mennyi munkája van?
– Szerencsére sok helyre hívnak. Ennek talán az is oka, hogy az én generációmhoz tartozó színészek sajnos lassan itt hagynak minket. Idősebb férfi szereplőkre pedig szinte minden darabban szükség van. Négy színházban is játszom: a József Attila Színházban, a Madách Színházban, az Evangélium Színházban és a Turay Ida Társulatnál. Rengeteg munkám mellett pedig továbbra is hódolok régi hobbimnak, a természetjárásnak, a vadászatnak. Öt remek unokámmal is sokat foglalkozom.
origo.hu
Egyre nagyobb bajban van Ruszin-Szendi Romulusz, akár tíz évet is kaphat
