Félelemben élni emberemésztő

Kilátástalan paraszti jövendő. Ebbe a három szóba akadt bele régi falurádiós koromból ismerős gazdálkodó barátom a Rába-melléken, amikor a jelenvaló gondokat boncolgattuk. – Mióta ide betették a lábukat a mi felszabadítóink, azóta csak percekre villant fel kevéske reménység, hogy talán mégis lehet valami, aztán mindig ránk nehezedett a bal láb. Legkegyetlenebbül a bizonytalanság emésztette az embert. Megpróbálsz egy kicsit másfelé mozdulni, beleütközöl valami addig nem ismert sorompóba. Hozzánk közel laknak a sógorék, feleségem után rokonság is van odaát Ausztriában, így többször megfordultunk ott. A különbség: náluk segített, támogatott a mezőgazdálkodás, minálunk lefogott, majdhogynem büntetett. Ott mindent idejében megkapnak a gazdák, nálunk még az ígéreteket is megmásítják. Eddig sajnálkoztak rajtunk, akik beleláttak a gondjainkba, most azt mondják: úgy kell nektek, miért hagyjátok magatokat.
Leültek a szavak, a beférkőzött szomorúság körbevette a szobát. Feloldódás volt, hogy Vera asszony, a felesége bejött, és régi szívességgel egy tál pogácsát rakott az asztalra. – Vasárnapról való, de kedden még lehet fogyasztani – kínálta. Erre András is mozdult a kancsóért, és teletöltötte a félben hagyott poharakat. – Oldódjék a gond – és koccintás után fölemelte a magáét.
1962-ben, a tsz szervezésekor jártam először Kálmán Andráséknál, persze azóta máskor is. Gondoltam, nem mehetek el úgy a ház előtt, ha már erre jártam, hogy be ne köszönjek
– Engem az a mondásod fogott meg – kezdi a házigazda –, hogy szakértelem nélkül, biztos vezetés hiányában hiába a beszéd. De legfontosabb: a segítség ne maradjon el, mert attól, hogy egybeszántjuk a határt, nem lesz nagyüzem, csak nagy zűrzavar. Szóra így történt. Hanem látod, a nagy zűrzavar megmaradt. Hadd ne mondjam, most sem látjuk a holnapot.
– A mát se nagyon, András – szól közbe az asszony. – Ferkó fiunk az imént visszajött, és mondta, járt odakint motorral. Arra a vizes darabra nem lehet géppel rámenni, megint késik a vetés. Itt van május eleje, a kukorica még mindig a zsákban. – Jó, ha maga is hallja – fordul felém –, beleöregedtünk mi már ebbe az életbe. Doktor, patika, panasz, András ott áll a nyolcvan kapujában. De nem lehet vele bírni, még mindig gondol valamit, hajtja magát, egyszer elmarad majd valahol, én meg a rossz lábammal mehetek keresni…
– Asszonybeszéd – legyint András –, amíg a keze is mozdul az embernek nem csak az esze, addig nem hagyhatjuk. A te édesapád se adta meg magát, de az enyém se. Egyőjük sem úgy végezte, hogy szó érhette volna a dolga miatt. Hányszor hangoztassam: mink erre születtünk.
– Elég baj lett a nehézfejűségedből. Más hogy boldogul? Odaadta a földet bérletbe…
– Aztán mérgelődik, mert rászedték, becsapják. Én megmondtam, a mi kicsi gazdaságunkon, míg a gyerekek is akarják, nem leszünk cselédek.
– Na, nem zavarom a társalgást, ne én vigyem félre a szót – mondja az asszony, és csöndesen becsukta ránk az ajtót. András, mert ilyenkor a legbiztosabb fogódzkodó a pohár, felemelte, és lehajtotta a bort. Igaz, már olyan apró poharakkal kortyolgatják a nemes italt az ilyen idős emberek, hogy abban benne van a vendéglátás szívessége és az emberi kor mértéke is.
– Félbeszakadtam, pedig itt van a fejemben a folytatás, mert ez a sok víz, ami az országba beömlött, nem hagy nyugtot, pedig már egy zsákot se tudnék az ár elébe tenni. – folytatja András gazda. – Senki nem látja még, mi marad, ha a közvetlen pusztításától megszabadultunk. Mi csak megkésünk a vetéssel, és akinek egész termését beborította a belvíz? Megpróbált minket is a Rába nem egyszer, nem kétszer, elég volt azt kinyögni. Olyan nagy fennszóval hallottam a miniszterelnöktől, hogy „megfogtuk” a Tiszát! Milyen beszéd az ilyen? Hetek óta hallom, hogy az adósság már a fejüket is elborította. Azt mondják: „Kigazdálkodják.” Vagyis szorítanak rajtunk megint egyet. Mert ki fizeti a számlát? Nem, akik csinálták, hanem akikre rámérik. Azok pedig megint csak mi leszünk. Hej, Istenem, hány bőrt húztak le rólunk, földművelőkről hosszú életem során? De már nem lesz mit. Végigszámoltuk mi, ilyen messze élő emberek – mert gondolkozni megtanultunk, hiába legyintgettek ránk, hogy buta parasztok –, egyszer odaadtunk szinte mindent a háborúnak és a fosztogató megszállóknak. Földosztás nagy hűhóval, csak ezért, hogy utána egybeparancsolják a népet. Még a forradalom előtt szétugrottunk, de 62 után nem volt kímélet. Azután úgy apasztottak bennünket a felvásárlási árakkal, ahogy a fentieknek tetszett. Sokszor az időjárás is ránk járt. Hova lett a sok pénz, amit egy kasszára vettek el? Lett egy nagy pártbank, de annak a titkába még ti se láttatok bele, pedig közelebb voltatok hozzá. Megint következett egy országfordítás, és szétszedtek darabokra mindent, ami egyben volt, a vagyonon meg megosztoztak ki-ki alapon, akiknek a kezében maradt a hatalom. Hiába hivatkoztak itt demokráciára, a velünk tartó félelem megbénította a beszédet. Régen, aki csak szólt – elvitték. Örökös félelemben élni, nincs annál gonoszabb büntetés. De most becsukom a panaszládámat, én már elérkeztem a legvégére. Félek a holnaputántól, mert mi marad az unokáimra? Én nem pazaroltam, tartozást nem hagyok hátra, aztán most mégis velem akarnak fizettetni.
Szégyen nem szégyen, de egyetlen szót sem bírtam szólni, úgy megdöbbentem. Tudok ellenében valami vigasztalót? Erősítsem az igazát? Azzal mire megyünk? Ilyen töménységben a hétköznapi szorongás ártalmait kevesen fogalmazták meg számomra. Pont jókor, oldandó a nyomott hangulatot, nyitott be ismét Vera asszony. Szokásához híven megjegyezte:
– Na, lelkem, az emberem kipanaszkodta magát úgy igazán? Tudja, messziről jött ismerős kell legyen, akivel beszélgethet, mert a mieink már nagyon elfogytak. Oda a sok barát, szomszéd, egyszer-egyszer köszön be a falu másik végéről Lajos sógor. Ő már bottal jár, a hallása is meggyöngült. Máskor ez a ház tanácsterem volt. Jöttek Andráshoz a falu dolgaiban még a vezetők is. Olvasott ember hírében állt, tudta a törvény előírta rendeleteket is. De az évek során megtört ember lett, elment a kedve a vitatkozásoktól.
– Tudod, kedves komám – mondom a házigazdának valamiféle biztatásként –, az egészségre ügyelni kell a mi korunkban az embernek. Az élet is csak úgy megy tovább. S hozzágondoltam: hogy merre, azt mi már nem találjuk el.