Házi őrizet

Nem eseménytelen a Vatikán és Kína diplomáciai kapcsolata az utóbbi időben. Kérdéses, hogy a kommunista hatalom belső átrendeződésének jeleit látjuk-e, vagy pillanatnyi érdekek mozgatják az eseményeket. Valószínű, hogy a pekingi olimpiai játékok miatt éles konfrontáció helyett megegyezés várható. Ám ennek ellentmond a múlt vasárnapi különös püspökszentelés.

Kína és a Szentszék diplomáciai viszonyáról a pekingi vallásügyi kapcsolatok hivatalának felelőse nyilatkozott nemrégiben. Cse Hsziao-ven egy interjúban úgy fogalmazott, hogy a kapcsolatok normalizálódása gyorsan megtörténhet, ugyanis megbeszélések folynak a két fél között. A tárgyalások tényét megerősítette Giovanni Lajolo érsek, a Vatikán államközi kapcsolataival foglalkozó titkárság vezetője is, aki kijelentette: a Szentszék készen áll a Kínai Népköztársaság elismerésére és a tajvani nunciatúra megszüntetésére.
Az örvendetes fejleménynek több oka is lehet, de mindenképpen figyelemre méltó, amit Joseph Zen hongkongi bíboros az ANSA hírügynökségnek adott nyilatkozata sugall: szerinte Kína és a Vatikán még 2008, tehát az olimpiai játékok előtt diplomáciai kapcsolatra lép egymással. Vagyis immár nem csupán a Vatikán érdeke a kapcsolat normalizálása, hanem Kínáé is, hiszen a nemzetközi figyelem rivaldafényében bizonyára kellemetlenséget okozna, ha a hatalmi apparátusnak unos-untalan a vallásszabadsággal és az emberi jogokkal kapcsolatos felvetésekre kellene reagálnia.
A tajvani nunciatúra kérdése elvi jelentőségű a kínai hatalom számára, megszüntetése feltétele a diplomáciai kapcsolatok újraélesztésének. A történet 55 éves, és kevesen tudják, hogy a Szentszék és a Kínai Népköztársaság kapcsolatának megszakadása magyar szerzeteseket is érintett, méghozzá közvetlenül: a Kínában dolgozó misszionáriusok csaknem az életükkel fizettek Mao fordulata után. A Hunan tartományban lévő paokingi apostoli prefektúra Lombos László (1887–1963) által megírt rövid története tavaly jelent meg Tömösvári Emese magyar fordításában, Vámos Péter és Kálmán Peregrin tanulmányával. A magyar ferences hittérítők gondos előkészületek után, 1929-ben indultak missziós állomáshelyükre, és megvetvén lábukat Kínában, kisebb-nagyobb megtorpanások mellett szép eredményeket értek el. A magyar ferences misszió hamar virágzásnak indult, s 1938-ban önálló missziós területet kaptak. Iskolát, árvaházat és kórházat üzemeltettek, kisszemináriumot állítottak fel, szegényeket gondoztak, végezték papi és szerzetesi tevékenységüket. A valóságos sikertörténet drasztikus módon ért véget: 1949-ben, több évig tartó véres polgárháború után megalakult a Kínai Népköztársaság, és a kommunista hatalom hozzálátott a katolikus missziók felszámolásához. A szerzetesek egyre ellenségesebb légkörben folytatták munkájukat. Az új hatalom módszerei azonosak voltak a kelet-közép-európai rezsimekéivel: a hatalom képviselői az elszabadult infláció és áruhiány megfékezésének ígérete mellett mind többször hivatkoztak az ellenségre, amely a gazdasági kiteljesedést akadályozza. Ellenségkereső utcai tömegrendezvények, fegyver- és dollárrejtegetésre alapított koncepciós perek, „népítéletek” jelezték az új világ beköszöntét. Az uralkodó ideológia, a dialektikus materializmus speciális kínai formája mellett a keresztények sakkban tartására is megvolt a receptjük: létrehozták a hármas mozgalmat, hogy a katolikusok és a protestánsok „egyesítésével” megszülessen az önálló kínai nemzeti egyház. Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy Kína és a Szentszék 1951-ben megszakították diplomáciai kapcsolataikat, a Kínában működő Antonio Riberi (1897–1967) pronunciust kiűzték. A nuncius Tajpejbe tette át székhelyét, ami egyszerre volt gyakorlati és szimbolikus jelentőségű döntés. A magyar misszionáriusok helyzete azonban még nyugat-európai és amerikai társaikénál is nehezebb volt, hiszen nemcsak a Kínai Népköztársaság nem kért belőlük, hanem az időközben szintén kommunistává lett Magyarország sem, s így valódi hontalanná váltak, amíg az Egyesült Államok be nem fogadta őket.
Ez a történelmi előzménye a kínai hatalom napjainkban is zajló anakronisztikus invesztitúraharcának. Amíg ugyanis Peking a megegyezés lehetőségének reményét csillantja föl a hívők előtt a tárgyalások és a hivatalos deklarációk szintjén, addig a gyakorlatban – valószínűleg az új idők jeleit kevésbé értő régi vágású funkcionáriusok fáradozásának eredményeként – helyenként sikerül megidézni a legkeményebb vallásüldözések korszakát. Mintha két világ, két eltérő egyház-politikai koncepció harcolna Kínában, és bizonytalan lenne a küzdelem végkimenetele.
Jól mutatja ezt a már említett hongkongi püspök, Joseph Zen esete is, akinek nevét épphogy csak megemlítette az év elején XVI. Benedek pápa az új bíborosok között, Peking azonnal figyelmeztette a hivatalos kínai kormányt korábban gyakran bíráló egyházfőt: ne vegyen részt a politikában. Úgy tűnik, a hatalom, ha már megakadályozni nem tudta a kinevezést, legalább ezen a szinten akarta a híveket emlékeztetni „primátusára”. Joseph Zen válaszul egy, a CNN-nek adott nyilatkozatában kifejtette, kétféle politika van, a hivatalos pártpolitika és a társadalom életében való részvétel. Az előbbi kerülendő, ám a második minden állampolgár kötelessége. Persze intoleráns hatalmi tényezők nem csupán Kínában igyekeznek e kétfajta közéletiség egybemosásával megakadályozni az egyház társadalmi tanításának hirdetését, az azonban szokatlan a szabad világban, hogy fenyegető figyelmeztetés formájában fogalmazzák meg az elvárásokat. Nem zárható ki, hogy a kommunista diktatúrát bíráló püspök bíborosi kinevezése – amely azért is figyelemre méltó, mert Zen a világtörténelem hatodik kínai bíborosa – olyan esemény volt, amely mozgásba lendítette a reakciós kommunista apparátust.
Mindenesetre nyugati mércével mérve nehezen minősíthető teljesnek a vallásszabadság. Bush pekingi látogatásának örömére 2005 novemberében például többek között azt a hetvenesztendős Csia Csi-kuo püspököt is letartóztatták, aki eddig összesen húsz évet töltött börtönben, s akit rendszeresen nagyobb egyházi ünnepek előtt vesznek őrizetbe, nehogy kapcsolatot tudjon találni híveivel. Igaz, Hu Csin-tao elnök amerikai látogatására – nyilván hosszas háttéralkudozások eredményeként – áprilisban kiengedték az idős püspököt, ám továbbra is elszigetelten, házi őrizetben él.
Letartóztatás várt februárban a kínai földalatti katolikus egyház két papjára, Lu Ken-csunra és Kou Jan-lira is, akik a Baoding egyházmegye lelkészei. Egy vasútállomáson vették őket őrizetbe február 17-én. Lu Ken-csun már többször is megtapasztalhatta a kínai börtönök és táborok világát, utoljára 2004 májusában vették őrizetbe, nem sokkal azután, hogy kiszabadulhatott a Hebej tartománybeli Kao Jang munkatáborból.
Joseph Kung bíboros, aki alapítványt hozott létre a földalatti kínai egyház támogatására, a letartóztatás után a Nemzetközi Olimpiai Bizottsághoz fordult, fontolják meg, vajon összhangban áll-e a katolikusok üldözése a játékok szellemével. Kétséges azonban, hogy ez a diplomáciai lépés önmagában hozhat-e eredményt.
A kínai vallásszabadságért aggódók más módon is törekednek a megoldásra. A kínai földalatti egyház felhívásban kéri a katolikus világ híveit, imádkozzanak a hivatalos egyház papjaiért és püspökeiért. Az imalánc célja, „hogy pünkösdig a világ minden egyházközösségében kérjük a Szentlelket és a Szűzanyát, hogy a püspökök és papok erőt és bátorságot kapjanak azon üldöztetések és fenyegetések közepette, amelyekkel megpróbálják lerombolni a kínai hívek és a pápa egységét” – adta hírül az Asia News hírügynökség.
Január 6-án, április 30-án és május 3-án ugyanis három olyan püspökszentelés is történt Kínában, amely a Rómával való egység megbontását célozta. Csan Szi-lu, Joseph Ma Jing-lin és Joseph Liu Hszin-hong papokat a „Kínai Katolikusok Hazafias Szövetsége” szenteltette püspökké. Róma, miután tájékozódott a történtekről, élesen elítélte az egység megbontását célzó püspökszentelést, és nyilatkozatban emlékeztetett az egyházi törvénykönyv 1382. paragrafusára. E szerint „az a püspök, aki pápai megbízás nélkül valakit püspökké szentel, valamint aki tőle a szentelést kapja, az Apostoli Szentszéknek fenntartott önmagától beálló kiközösítésbe esik”. Anthony Liu Paj-nian, a Hazafias Szövetség elnökhelyettese azzal magyarázta a szenteléseket, hogy Kínában számos püspöki szék áll üresen, és a Vatikán elutasította betöltésüket.
Az Apostoli Szentszék reakciója természetesen a kínai kormány rosszallását is kiváltotta. A kínai külügyminisztérium szóvivője, Liu Csien-csao egy nyilatkozatban hangsúlyozta: Peking „következetes és világos” elveket követ a kínai–vatikáni kapcsolatokban.
Az új szakadár püspökök helyzete persze annak ellenére sem lehet egyszerű, hogy mögöttük áll a hatalmi apparátus. Csan Szi-lu számára például a Hazafias Szövetség tágas irodát biztosított a kormányzat épületében, ahol azonban soha senki nem kereste föl. Az Asia News hírügynökség szerint talán éppen ez az elszigeteltség késztette arra, hogy elfoglalja mindongi püspöki székhelyét.
A nagy eseményre május 14-én, vasárnap került sor, kissé szokatlan módon. Az önmagától beálló kiközösítés miatt ugyanis a szertartáson egyetlen másik püspök sem volt jelen, ezért a Kínai Katolikusok Hazafias Szövetségének püspöke arra kényszerült, hogy saját maga tegye föl fejére a püspöksüveget. Nem nehéz megjósolni, hogy milyen hatékonysággal tud majd kapcsolatot teremteni nyájával, hiszen a 80 000 katolikus hívőt számláló mindongi egyházmegye lényegében csak a Rómával közösségben élő katolikusokból áll.
A Kínai Katolikusok Hazafias Szövetségének lépése épp a megegyezést, az egység helyreállítását nehezítette meg a tiltott püspökszenteléssel, hiszen tavaly néhány nap különbséggel elhunyt a szövetség korábbi, Vatikán által el nem ismert püspöke, Csang Si-csi, valamint a Róma által kinevezett földalatti püspök, Hszie Si-kuang. Az egyházmegye ügyeinek intézése a Szentszék által jóváhagyott módon felszentelt segédpüspökre, Huang Sou-csengre várt volna, és talán épp az ő hivatalba lépését akarták megakadályozni.
A mindongi egyházmegyében előállt helyzet megoldására tehát tovább kell várni. Az azonban elképzelhető, hogy a mostani tiltott püspökszentelések a Kínai Katolikusok Hazafias Szövetségének utolsó fellángolásai, és a pekingi olimpia miatt felerősödő nemzetközi figyelem előbb-utóbb kikényszeríti a több mint fél évszázados konfliktus rendezését.