(hol a hiba…)

Én nem tudom, miképpen tudnám elterelni a figyelmemet arról, ami valamely betegségként nyomaszt, bár semmi köze nincs hozzám, sem a testemhez, sem az elmémhez, sem a lelkemhez. Magamat még csak-csak megnyugtatnám, ám nyugalmam aligha hatna azokra az olvasókra, akiket szeretek, akikkel vélekedésem és érzésvilágom rokon. Bár hozzá kell tennem, hogy e nyugtalanság, kétségbeesés, sőt a méltánytalanság érzése sem akkora, mint négy esztendővel ezelőtt volt; ezúttal aligha van okunk arra, hogy a hibát, a vereség okát másokban keressük.
Ebben természetesen van némi ellentmondás, hiszen mi, magunk, akiket konzervatív-keresztény értékrend vezérel és tölt el érzelemmel, valójában nem követtünk el hibát. Az a politikai elit mondott csődöt, amely képviseletünket elvállalta, azt sem egészében, hanem részeiben, egyes személyekben, s a gondolkodásmódnak abban a szegmensében, amely a cél érdekében hajlandó elrugaszkodni az igazságtól, és hajlamos ellenfelei alantas eszközeivel élni. De az igazi Jágók és profi hazugok általában értik a mesterségüket, a nekikeseredett amatőrök viszont hibát hibára halmoznak mesterkedésük során. Számosan próbáltak és próbálnak felelni arra a kérdésre, miért nem nyerte meg a választásokat a polgári szövetség. Máris értékes eszmefuttatások születtek és születnek majd, esetleg bonyolult politológiai fejtegetések, hogy a kampány taktikájában és stratégiájában a jobboldali politikusok és szakértőik hol követtek el baklövést. Én bizonyos szempontból egyszerűnek látom a dolgot. Egy olyan politikai formáció, amely a nemzetet véli és kívánja képviselni, soha, egy pillanatra sem rugaszkodhat el olyan alapértékektől, mint a tisztaság, az önzetlenség, a becsület, és elvárható, hogy ha megszólal, szavait az igazság és csakis az igazság hassa át. Mindebből következik azután a hűség és a szeretet, végül a győzelem.
Természetesen ezek a szép szavak önmagukban nehezen állnak meg olyan társadalmi közegben, amely nem tekinti bizalma alapfeltételének a feddhetetlenséget. Mégis, ha szemügyre vesszük azt, hogy a magyar politikában hosszabb vagy rövidebb ideig szerepet játszó személyek közül ki az, aki anyagi értelemben nem gyarapodott látványosan, alig-alig találunk ilyenre példát. Én Antall Józsefet említeném, csakis őt magát nézve ebből a szempontból is mint páratlant. A baloldali politikusokról és a körülöttük nyüzsgő siserahadról nincs mit beszélni, milliárdosok feredőznek a szociális érzékenységben, a nagypolgári életvitelben. Mondhatni, politikai prostituáltak karneválja zajlott és zajlik, de azt sem mondhatom, hogy a jobboldal virgo intacta. Ha az erkölcs fellazulásához bizonyos ostobaság is társul, akkor bekövetkezik az, ami a választások előtti időszakban, majd a kampány során bekövetkezett: a féltisztesség és a féligazság teljes kudarca.
Persze mindenre számos mentség van. Elsősorban a negyvenesztendős baloldali kultúrdiéta, s az az anyagi, szellemi frusztráció, amely a jobboldali értelem- és érzésvilágot immár több emberöltő óta nyomasztja. De mégis. És mégsem. Gondoljunk arra, hogy a Medgyessy–Gyurcsány-kormány teljesítménye volt a rendszerváltozás óta eltelt időszakban gazdasági, szellemi téren a leggyengébb és legártalmasabb a hivatalba lépett kabinetek közül. Ezt a testületet Gyurcsány Ferenc kétségkívül meglévő politikai talentumával együtt is pusztán az igazság nyilvánvalóvá tételével le kellett volna győzni. Téves értékelés az, ami a választási küzdelmet Orbán és Gyurcsány párviadalának tekinti, még akkor is, ha belátható, hogy Orbánnak egyedül semmiféle viadalt nem sikerült megnyernie.
Önvizsgálat – ez most a kulcsszó. Önvizsgálat, nem bűnbakkeresés. És konzekvencia. Hogy kisebbek vagy nagyobbak lehetünk-e ezzel a vereséggel, én nem tudom…